Nem vagyok pszichológus, fogalmam sincs, mitől működik jól egy adott csoport, társaság vagy osztály, amit mesterségesen állítottak össze. Egyet viszont tudok: a sors nagyon jó arc akart lenni velem, amikor 14 éves koromban pont abba az alagsori osztályterembe vezetett, ahol akkor még nagyon friss, irtóra megszeppent és bámulatosan naiv gólyákként gyülekeztünk. Hogy aztán hosszú hónapok, majd évek közös együttlétei, szívatós feleltetései, keménykedő röpdogái, a tízperces szünet büférohamai, rosszkedveink telei és felszabadító májusaink során, egy egészen kivételes társasággá kovácsolódjunk össze. De ami a legerősebb malterját adta a közösségünknek, azok az év végi osztálykirándulások voltak. A színházi és egyéb programokon kívül, erre gyűjtöttünk minden évben a legbuzgóbban az osztálypénzt, hogy pár napot sülve-főve együtt tölthessünk. Pedig akkor még azt sem tudtuk, mi fán terem a csapatépítő tréning...

De ezek a közös élmények alapozták meg azt az acélból készült védőhálómat, amit ma nem cserélnék el semmire. Az azóta eltelt huszonhat év pedig mindezt remekül bizonyítja.

A leérettségizett három tucat főből ugyanis kialakult egy olyan kemény mag, akikkel, ha nem is minden hónapban, de évente egy-két alkalommal biztosan összejárunk. El sem tudom mondani, milyen felszabadító érzés újfent elmerülni ebben a gyerekkori támogató közösségben, ahol végre, pár órára mindenki visszamehet a negyedévszázaddal ezelőtti önmagához. Oda, ahol még nem volt betegség, nem igazán létezett halál, sérült gyerek, hazug vagy abuzív férj, öregedés, lumbágó, magas vérnyomás, összetört karrierálmok, reflux, válás... és megannyi felnőtt gyötrelem. Ahol én is újra ugyanaz a bilihajú hülyegyerek lehetek, a dinka bakfis, aki mindenkinek a köldökét mutogatta, hülye kérdésekkel vegzált bárkit, aki hajlandó volt meghallgatni (meg azt is, aki nem) és egy pillanatra sem fogta be a pofáját. Lehetek... persze (mínusz a köldökmutogatás, nyugi). Ezek az arcok ugyanis sihederkorom óta úgy ismernek, mint a rosszpénzt. Teljesen felesleges lenne megjátszanom magam, előadni a komoly, érett felnőttet. Ők sem szokták. A rendőr alezredes sem, aki most komoly, felelősségteljes, sokszor nagyon is komor munkát végez – de láttuk ám mi őt fizikából felelni, amikor „a munka” című tételt húzta ki, és összesen annyit bírt kinyögni, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Vagy az ügyésznő, akitől manapság biztosan rettegnek a vádlottak, de aki úgy tudott az olaszországi osztálykiránduláson homlokon pörögni, mint senki más. A srác, akinek simán elhisszük, hogy tényleg azért bukott le hozzánk matekból, mert nálunk voltak a legjobb nők, főleg, hogy azóta játékelméletből doktorált. A csaj, akivel egy kádban fürödtem, mert akkor, ott jó ötletnek tűnt. A pasi, akivel a legmélyebb (és mai szemmel visszanézve) a legártatlanabbul szexi levelezést folytattam hónapokon keresztül. A kamasz gyerekek, akikkel együtt ültünk a Bánk bánon, a Viharon, a Rómeó és Júlia szüneteiben pedig együtt dőltünk a röhögéstől. Erdélyben közösen voltunk magyarországi krőzusok a két fillérünkből a Gyilkos-tónál, az acsai kastély kertjében pedig együtt sunnyogtunk a tábortűz mellet, a felszínen az osztályfőnök sztorijait, a mélyben pedig a saját hülyeségeinket hallgatva.

Ez a sok-sok élmény pedig a mai napra igazi biztonsági hálóvá érett.

Hiszen általuk lett a világban egy maréknyi olyan emberem, akik tudom, hogy jobban ismernek sokszor, mint én saját magamat. Ebből kovácsolódott egy olyan csapat, ahol nincs helye maszatolásnak, mismásolásnak, ahol tudják úgy a szemedbe mondani, hogy hülye vagy, hogy még jól is esik. Ahol örökre tizennégy éves lehetek.

És ez tényleg megfizethetetlen.

 

Fiala Borcsa