–

Eddig csak filmen láttam ilyet. Leginkább a Született feleségekben és a Szex és New Yorkban. Talán azért fogott meg négy nő barátsága, mert az igazán meghatározó baráti kapcsolataim mindig kétszemélyesek voltak. Van, akivel éjszakákat tudunk átbeszélgetni három-kettő-egy, vagy ma már csak fél üveg bor mellett, van olyan, akivel a szomszéd egyetemista fiúktól kértünk kölcsön tévét egy estére, van, aki a kezemet fogta, amikor elbocsájtottak, van, akiét én fogtam, amikor újrakezdte az életét. Van, akivel megbabonázva néztük a Dühöngő ifjúságban brillírozó Eszenyi Enikőt és Kaszás Attilát, és van, akivel a Buddha Bárban végigtáncolt éjszakák után a sarki gyrososnál váltottuk meg a világot. De a jóban-rosszban is mellettem álló három barátnőm nem barátnői egymásnak. Nem tudom, mi az oka, de a bensőséges kapcsolat, a teljes kitárulkozás számomra egybeforrt a kétszemélyes barátsággal. Tartott ez egészen harmincöt éves koromig, amikor három lányt sodort mellém az élet – természetesen egyesével. Ők kilenc éve nagyban formálják a világlátásomat, a szemléletmódomat, és én az övékét. Azóta valamennyien új helyre, új szerepekbe kerültünk, távol egymástól, de a kötelék megmaradt. Íme, négy nő barátsága közelről, amely számos sztereotípiát rombol le.

Ha létezik barátság első látásra, akkor az én született feleséges, Pekingben szerzett barátnőim mindenképpen barátnők lettek első látásra. Danielle-lel a liftben váltottunk pár szót, majd nem sokkal később kopogtatott az ajtónkon: ideadta a telefonszámát, én egy pohár borra invitáltam, és a Chardonnay melletti beszélgetést alig tudtuk abbahagyni. Lindával kínai órán találkoztunk, a bonyolult írásjelek fölötti kínlódásunk és öniróniánk hamar összekötött minket. Didemmel a hastáncórák után merültünk el a bevándorlók-kívülállók-honvágy témájának tekervényes labirintusában. Biztosra vettem, hogy szokásomhoz híven három darab kétszemélyes, külön bejáratú barátnőre tettem szert, azonban bulikon és rendezvényeken mi négyen mindig egymás mellett kötöttünk ki, hogy a véget érni nem akaró beszélgetéseinkből férjeink rángassanak ki bennünket. Egyre gyakoribbá váltak a közös programok, forogtak a Julia Child-receptek, a coq au vin, paprikás csirke és kebabbal körített borozgatós esték során pedig feltárult előttünk egymás távoli világa. Ők meséltek az amerikai graffiti történetéről, a török konyháról, Dél-Karolináról, Atatürk szellemiségéről, a washingtoni múzeumokról, az amerikai álom és a how are you? kérdésre adott válasz kapcsolatáról, én pedig a vasfüggöny mögötti gyerekkoromról, a villányi borokról, az oktatási rendszerről. A Pekingben töltött három év alatt együtt örültünk gyerekek születésének, munkahelyi sikereknek, egymásnak panaszkodtunk, egymáshoz szaladtunk tanácsért, és a főzéshez hiányzó tojásért. Azóta volt, amikor mindannyian egy városban éltünk, most éppen távol egymástól, de elmaradhatatlanok a Skype-beszélgetések, a segélykérő üzenetek a WhatsAppon, és az „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” jellegű személyes találkozásokkor a pincéreknek kell minket kirugdosni az étteremből.

Úgy érzem, a négy távoli világ pontosan illeszkedik egymáshoz, pedig egy világtérképes kirakóson nagyon távol helyezkednének el egymástól:

egyikünk egy chicagói kertvárosban nőtt fel, a másik lányt amerikai szülei a világ számos pontján nevelték fel, a harmadik lány szabadelvű muzulmán családban nevelkedett Ankarában, én pedig egy nyíregyházi lakótelep nyolcadik emeletén. Másképp szocializálódtunk, más kultúrában, más társadalmi szabályok szerint nőttünk fel, egymástól eltérő oktatási rendszerben tanultunk, más hitrendszer szerint neveltek. Van köztünk katolikus, muzulmán, ateista, én vagyok köztük a vallásilag eklektikus. Van extrovertált és introvertált. De a belső mag, az értékrendszer nagyon hasonló.

Ez a négyszemélyes barátság sok sztereotípiát ledönt: az enyémet mindenképp, amely valahol zsigerileg rögződhetett, és már nem kapcsolom össze a meghitt viszonyt a kétfős barátsággal, ahogy azonnal megcáfolom azokat, akik szerint amerikaiakkal nem lehet barátságot kötni. Azt is jelzi ez a kapcsolat, hogy 30 felett is lehet barátokat találni – a jelek szerint nemcsak minőségi, de mennyiségi értelemben is.

Az ötéves lányom és osztálytársai az egyik órán a jó barát jellemzőit gyűjtötték össze: a jó barát megnevettet, segít, ha szükséged van rá, odafigyel rád, megosztja veled a játékát. A kebabos-borozós beszélgetéseink, a gyerekeink születésekor nyújtott segítség, az „ugorjunk-át-a-szomszédba-egy-tojásért” pillanatok, és egyáltalán, a mi olykor virtuális, olykor valóságos, de nagyon tartalmas kapcsolatunk valamennyi gyermeki szemmel felállított elvárásnak megfelel. Az érzelmi- és intellektuális köteléken, a hasonló értékrendszeren túl van még valami, ami összeköt bennünket: a kulturális értelemben vett másságunk. Minden egyes beszélgetésünkkor csak az erősödik meg bennem, hogy azért, mert más szociális és kulturális örökségből merítünk, másképp látjuk ugyanazt a dolgot, az új perspektívával gazdagít mindannyiunkat.

A másság nem elvesz, hanem határozottan hozzáad a barátságunkhoz.

Ahogy a bensőségességből sem vesz el a kettőnél több barát.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha kíváncsi vagy, hogyan látja Éva a világot, kattints ide, ha pedig többet olvasnál arról, milyen az élet Kínában, ahol a családjával él, akkor nézd meg Éva Facebook-oldalát.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van