Közel három év után tértem vissza végre Spanyolországba, a második hazámba. Ahogy anyám mondaná, süldőmalac-vágtában nyargaltunk végig a fél országon Vicával, így alig hét nap alatt utaztunk a félszigeten belül majdnem 2000 kilométert, tomboltunk Noel Gallagher koncert első sorában őrjöngő spanyol rajongók között, láttuk a Real Madrid fölényes BL-győzelmét egy fővárosi tapas-bárban, vonatoztunk 1300 kilométert havas tájakon át, bőrig áztunk a világ végén, vagyis Spanyolország legnyugatibb pontján, Muxíában, meglátogattuk Don Quijote városát, a páratlanul szép Toledót, és még volt időnk semmit tenni a néha előbukkanó napfényben, sétálni jókat enni, inni, mulatni is. Prónay-Zakar Gina írása és képei.
–
A legjobb, de legalábbis legkedvesebb képeket hoztam el nektek erről az egy hétről.
Részegek a trolin, táncoslábú öregember, a kisfiú, aki költő akar lenni... És te észreveszed magad körül a városban nyüzsgő embereket? Erika miközben jár-kel, megjegyzi a történeteket, és lefotózza a tócsákban tükröződő várost. Nézd meg ezeket a képeket és a hozzájuk tartozó titkos párbeszédeket!
Külföldre szakadt fiatalok és az otthoni ízekkel operáló anyák, akik nem ijednek meg az eléjük háruló több száz kilométeres akadályoktól. Hollandiában élő olvasónk úgy gondolja, a hazától talán el lehet szakadni, a hazai ízektől viszont biztosan nem.
A düh nőként alapélményünk, de jól leplezzük, mert réges-rég megtanultuk mederben tartani, hogy aztán időnként mégis szakadjon a gát a legváratlanabb helyzetekben, és magunk se értsük, honnan jön ez a nagy víz, ez az áradás, ami visz magával mindent, azt is, amihez ragaszkodnánk.
Iliás-Nagy Katalin csodálatos fotóriportja következik Margit néniről, aki még kútról hordta a vizet, teknőben mosott, kemencében sütötte a kenyeret, biciklivel tolta haza „nagy hassal” a tetőhöz szükséges deszkát, és látta a bombákat világítani Debrecen felett.
