Közel három év után tértem vissza végre Spanyolországba, a második hazámba. Ahogy anyám mondaná, süldőmalac-vágtában nyargaltunk végig a fél országon Vicával, így alig hét nap alatt utaztunk a félszigeten belül majdnem 2000 kilométert, tomboltunk Noel Gallagher koncert első sorában őrjöngő spanyol rajongók között, láttuk a Real Madrid fölényes BL-győzelmét egy fővárosi tapas-bárban, vonatoztunk 1300 kilométert havas tájakon át, bőrig áztunk a világ végén, vagyis Spanyolország legnyugatibb pontján, Muxíában, meglátogattuk Don Quijote városát, a páratlanul szép Toledót, és még volt időnk semmit tenni a néha előbukkanó napfényben, sétálni jókat enni, inni, mulatni is. Prónay-Zakar Gina írása és képei.
–
A legjobb, de legalábbis legkedvesebb képeket hoztam el nektek erről az egy hétről.
„A férjemnek nem erőssége a másokkal való törődés” – olvasom egy középkorú nő szavait a The Guardian tanácsadó rovatában. A levél írója a félelmeit osztja meg a világgal: attól tart, ha megbetegszik, magára marad. A sablonos válasz, amit kap, nem hiszem, hogy megnyugtatna bárkit, aki hasonló gondolatokkal küzd. De maga a levél, a témafelvetés nagyon fontos: nincs ember, aki élete bizonyos pontján vagy pontjain ne viaskodna efféle démonokkal.
Nunchi. Ezt a szót használják a koreaiak arra a fajta intuitív, ösztönös érzékenységre, ami közösségeik ragasztómasszájaként működik. Nunchival szeretnek, nunchival gyászolnak, nunchival tisztelik a környezetet és építik házukat, nunchiban vállalják a közös munka terhét, a traumák sebeit.
Hahó! Hallottátok a nagy hírt? Vagy lemaradtatok róla? Ne féljetek, arra a kis időre (míg friss) nem is éri meg odafigyelni. A divat kissé túlpörögte magát az utóbbi időben – legalábbis Gyárfás Dorka szerint.