-

„Mikor lesz a keresztelő?"

Anya, miért énekel a bácsi? – kérdezte Léna egy nap, amikor a közeli müezzin imára hívó hangját hallottuk, majd záporoztak egy mindenre kíváncsi négyéves kérdései. Miért imádkoznak? Hogy kell imádkozni? Te tudsz? Megtanítasz engem? Mivel imádkozni sokféleképpen lehet, így azt gondoltam, érdeklődésének és korának megfelelően, megmutatom neki mindet. Szarajevóban élünk, ahol a belvárosban egymás mellett sorakoznak a katolikus és görögkeleti templomok, mecsetek, de egy zsinagóga is működik. Természetesen nemcsak a város adottságai adták az ötletet, hanem a gyerekem nyitottsága és kíváncsisága is.

Amikor Léna megszületett, mindkét oldalról érkezett a menetrendszerű kérdés: „Mikor lesz a keresztelő?” Válaszunk nem felelt meg a megszokott menetrendnek:

„Nem kereszteljük meg. Majd amikor felnő, eldönti, hogy szeretne-e megkeresztelkedni – vagy bármilyen más vallást választani.”

A család hüledezett egy ideig, majd elfogadták a döntésünket. Miért is keresztelnénk meg, ha utána nem a vallást követve neveljük? Csak azért, mert ez a szokás? Azért, mert a nagymamája hívő?

Apa vallása, anya hite

Léna apukája mélyen vallásos, keresztény családban nőtt fel, ahol minden étkezés előtt egymás kezét fogva imádkoznak, vasárnaponként templomba járnak, és az anyósomék aktívan részt vesznek a helyi egyházi közösség életében. A gyerekkorban megélt állandó nyomás a vallás gyakorlására olyan messzire lökte a férjemet ettől a világtól, hogy ő tizenhét éves kora óta, amióta a kérdéseire nem talált választ a vallásban, megrögzött ateista.

Nálam annyiban színesebb a helyzet, hogy – mint oly sokan mások a hetvenes, nyolcvanas években – megkeresztelt, de nem gyakorló (görög)-katolikusként hébe-hóba elmentünk templomba, és talán évente egyszer-kétszer a bolgár anyukám miatt görögkeleti misére. A gimiben a lyukasóráimon kezdtem el templomba járni, és nagyon szerettem az üres épület csendjét, az oly jellegzetes illatot, a lelki megnyugvást, amit adott. Ezekből az élményekből a kilencvenes években rám zúdult – ezotériával kevert spirituális – olvasmányaimból és tapasztalataimból, a sorra látogatott, különböző felekezetű templomokban, buddhista, taoista szentélyekben szerzett élményeimből állt össze az én hitrendszerem. Eklektikusnak tűnhet, de mindenképpen szilárd: hiszek abban, hogy létezik egy minket gardírozó Jóság, valami, ami mindig ott van velünk – és ezzel együtt hiszek önmagamban.

Döntsön a gyerek, majd ha felnő

Más-más indíttatásból, hiszen a férjem számára a folyamatos forszírozásból, az én esetemben pedig a világra nyitott nevelésből született a döntésünk: megmutatjuk a különböző vallásokat Lénának, és majd ő dönt, amikor felnő. Nem gondoltam, hogy ilyen korán merül fel a téma, de ha így adódott, a korának megfelelően együtt kerestük meg a választ a kérdéseire.

Egy kiránduláson mentünk be először görögkeleti templomba, ahol Lénát elvarázsolták a színes ikonok, a füstölő és az ének. A katolikus templomban a festmények fogták meg, de az is nagyon érdekelte, hogy miért fekete az apáca ruhája. A mecsetbe az ovis barátnőjének az anyukája vitt el bennünket egy vasárnap, miközben a napi öt imáról mesélt. Hosszú ujjú blúzt, hosszú nadrágot vettem fel, és kendőt tettem a fejemre. A két kislány és én idősebb nénikkel ültünk hátul, miközben a nők előttünk, a férfiak egy kis paravánnal elválasztva, de jól láthatóan mellettünk imádkoztak. A zsinagógába péntek este mentünk, és a kis közösség nagyon nyitottan fogadott bennünket.

Összezavarnám mindezzel? Nem ezt látom rajta. A felmerülő kérdéseire válaszolok, a téma akkor kerül elő, ha ő hozza fel.

Most leginkább a hogyan érdekelte, a ceremoniális részletek. Ha majd később mélyebben merülne el az egyes vallásokban, akkor ahhoz adunk neki segítséget.

Mi a fontos?

Lehet, hogy a mi világnézetünk miatt így Léna leginkább kulturális, intellektuális, és nem spirituális szempontból fogja megtapasztalni a vallásokat. Fontosnak tartjuk, hogy ismerje az egyes vallások fő gondolatait, történetét, tanítását. De ennél is fontosabb, hogy tisztelettel közeledjen a vallások felé, természetes legyen számára, hogy vannak, akik hitbéli meggyőződésből és a hagyományaik miatt más szokások szerint élik a mindennapjaikat. Alapvetőnek gondolom, hogy a vallás mögött az embert lássa, ahogy azt is, hogy egyedül az a fontos, amit igen gyakran hallunk a boszniai háborút megélt barátainktól:

nem a másik vallása a fontos, hanem csak az, hogy az illető jó vagy rossz szándékú.

Nem vitatom, hogy a hit kegyelem. Látom a férjem rokonságán, hogy számukra mekkora segítség megélni az embert próbáló, nehéz helyzeteket annak tudatában, hogy mindez Isten akaratából történik. A másik oldalon hatalmas pozitív energiákat szabadít fel a hála és köszönet kifejezése az egészen apró dolgokért is.

Elveszem a lányomtól ezt a kegyelmet? Nem tudom. De elmesélem majd neki az én spirituális utamat, hogy azon szabadon, támogatást érezve mehettem végig (köszönöm, anya, apa!). És azt is, hogy vannak, akik másképp, más hagyományok mentén gondolkodnak minderről, és olyan is van, mint az apja, aki nem hisz egy felsőbbrendű erőben. A világot sokféle nézőpontból lehet nézni, és ha egy másik aspektusba helyezkedik, azzal csak a látókörét szélesíti.

A férjem példája jól mutatja, hogy a vallás gyakorlását lehet erőltetni, de a hitet nem. Fontosnak tartom, hogy higgye és érezze: megvan benne az a belső erő, ami az életben a nehézségek leküzdéséhez szükséges.

Azt gondolom, hogy már gyerekkorban oda lehet figyelni erre apró rituálékkal, illetve egyszerűen csak spontán, hálát adó beszélgetésekkel elindítani egy olyan úton, ahol fontos a tartalmas, belső lelki élet, hogy később majd erre épülve megtalálja azt, ami az ő életének értelme.

Mi (ki) hordozza az értékeket?

Azt gondolom, értékrendünket, amelyben a család, a tisztesség, a becsület első helyen áll, a mi példánkon, tetteinken keresztül adjuk át, és a beszélgetések mellett azon keresztül válhat mindez hitelessé számára, ahogy a hétköznapi helyzeteket kezeljük, ahogy a döntéseinkben tükröződnek a számunkra fontos értékek. Ahhoz, hogy ez szilárddá váljon benne, és később ehhez vissza tudjon nyúlni, elengedhetetlen a bensőséges kapcsolat, a szeretetteljes támogatás és elfogadás.

Nehézséget jelent majd számára a társadalom megítélése? Nem hiszem. Örökölni fogja a mi világnézetünket? Lehet, hogy ateista lesz, mint az apja, lehet, hogy az én spirituális megközelítésem fogja meg, de az is lehet, hogy teljesen más utat választ, amelyen valamelyik vallás mellett dönt.

De ez még mind a jövő! Most éppen itt lépdel mellettem egy négyéves, aki rengeteget kérdez. Azt hiszem, mindig előttem lesz érdeklődő kis arca, amint elmerengett a Krisztus képek előtt, hallgatta a mecsetet megtöltő éneket, várta, hogy a pap bácsi előjöjjön az ikonok mögül a füstölővel. Az én feladatom az, hogy megőrizzem ezt az érdeklődést benne, hogy egy világra nyitott, toleráns, lelkiekben gazdag ember váljék belőle, aki felnőtt korára képes lesz majd kialakítani a saját elképzelését az életének az értelméről.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett a cikk, nézz körül Éva szerzői oldalán, ahol a könyveiről is találsz információt! KATT IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Bogdan Sonjachnyj