Hosszú hónapok óta egyedül vagy. A Tinderen és a többi randiappon is elképesztően szerencsétlen szérián vagy túl, mintha az univerzum kizárólag nyegle balfaszokat, napfényre csúnyuló ürgéket, második randira szublimáló pojácákat és csupán lelki szemetesládára vágyó házas krapekokat tartogatna a számodra. Épp kezdenéd feladni a reményt, amikor belefutsz A Pasiba. Kedves. Intelligens. Gavalléros. Jóképű. Az a típus, akivel nem csak az anyád, de még az apád, sőőőt, a barátnőd is meg lenne elégedve – nyugtázod megkönnyebbülve az első randi végeztével. Aztán eljön a másnap. És a csávó már kora reggel üzenetet küld. Zsinórban belájkolja három hónapra visszamenőleg az összes Instagram-posztodat. Délelőtt aztán még fél tucat küldemény érkezik tőle, és mindegyikben a forró érzelmeiről biztosít. Ezeket rajongó matricák, szívecskés GIFek követik – amikor épp nem a hangodat akarja hallani, legalább telefonon keresztül. És könyörög, hogy másnap találkozzatok újra. Sőt, horribile dictu, már a közös(!!!) hétvégét tervezgeti. Mire a nappalid közepén felhangzik az esti híradó főcímzenéje, a faszit lebannoltad, kitiltottad, és egy nagy tál carbonarával az öledben, két hidegrázás között próbálod kiheverni a megpróbáltatásokat, amiket okozott. De vajon miért? Mi az oka annak, hogy ennyire ódzkodunk a túlságosan lelkes udvarlóktól? Nos, számos...

„Nézz a magányba, melybe engem küldesz”

A szakember szerint, ha valaki számos jelét adja az érdeklődésének egy párkapcsolat elején, azzal azt jelzi, hogy számára abszolút elképzelhető ebben a formában a közös jövő. Azonban épp ez az, ami sok mindenkit megijeszt. Hiszen egy intim kapcsolatban az ember messze sérülékenyebb, mint magányosan sétáló macskaként... így aztán rögvest dobbantanak is, a társtalanságot választva a potenciális pofára esés helyett. „Ami azt illeti, sokan akkor érzik magukat biztonságban, amikor visszautasítják őket, mert számukra ez a normál alapállapot.”

„Szeretlek, mint anyját a gyermek”

A másik ok, amiért berzenkedünk az ajtóstul házba rontó partnerektől – állítja egy amerikai szexológus –, hogy a lelkesedésük inkább tűnik izomszagúnak. Azaz, ha úgy nézzük, kissé kétségbeesetten keresgélik életük szerelmét, mintha képtelenek lennének egyedül maradni.

Pedig a legtöbben (és itt most az érett felnőttekre gondolok) olyan társra vágyunk, akit nem kell karóként folyamatosan megtámasztani, hanem akinek megvan a tőlünk független élete, ami mellett tiszteletben tartja a mi magánszféránkat is.

Én legalábbis viharos gyorsasággal ki szoktam csekkolni az olyan pasik mellől, akiknél megérzem, hogy egy gondoskodó, feltétel nélkül rajongó anyukára vágynak a személyemben. Van ugyanis két saját gyerekem, a másét én már nem szeretném ezen felül abajgatni.

„Sima száddal mit kecsegtetsz?”

Akkor is izgalmas gondolatokra találhatunk, ha a lelkesedési skála másik végét vizsgáljuk. Ugyan, melyikünk ne epedezett volna az iskola menő, azaz elérhetetlen pasija után, vagy ne ébredt volna rá abban a szent minutumban, amikor valaki kikosarazta, hogy valójában csakis ő teheti boldoggá és senki más?! A pszichológus szerint ez azért van így, mert az ember agya nagyon hamar hozzászokik a jóhoz. Azaz ha folyamatos jutalmazásban részesülsz, hipergyorsan ellustulsz, és baromira hidegen fog hagyni a fickód szüntelen kedves érdeklődése, intenzív legyeskedése, vagy a Facebook-posztjaid gyors reakciójú lájkolgatása. Mint a kísérleti egerek a laboratóriumban, akik, ha minden egyes pedálnyomkodás után jutalmat kapnak, lelassulnak, ám ha kiszámíthatatlan, mikor jön a jutalom, máris sokkal buzgóbban tapossák a pedált a jutalomfalat reményében. Mi is épp ilyenek vagyunk, ha nem tudod pontosan, mikor jön a jutalom lájk, bók, csokor virág, kacér kacsintás formájában, az agyad sokkal intenzívebben reagál rá.

„Kétes kedvet mért csepegtetsz még most is belém?”

A bizonytalanság Ámor-vonzó faktorát egy izgalmas kísérlet is bizonyítja, amely során 47 nőt arra kértek, segítsenek feltérképezni a Facebook randioldalként funkcionáló jellegét. A kísérleti alanyoknak a kutatók az füllentették, hogy az adatlapjukat megmutatták különböző férfiaknak, akik értékelték is őket. Cserébe ők is megnézhették négy férfi oldalát. Ezután a nőket három csoportra osztották. Az első csoportba tartozó nőknek azt mondták, a négy pasinak ők jöttek be a legjobban. A másodiknak azt, hogy a csávók teljesen átlagos pontszámot adtak nekik, míg a harmadiknak csupán annyit árultak el, hogy a négy pasi között lehet olyan, aki nagyon rájuk van csavarodva, de olyan is, akit nem hoztak különösebben lázba. Ezek után a hölgyeknek kellett nyilatkozni, melyik pasival kavarnának össze romantikusan. Az eredmények magukért beszélnek:

azok a nők vonzódtak leginkább a pasikhoz, akik nem tudták biztosan, vajon a vonzalom kölcsönös-e.

„Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen”

A tapadós pasik taszítóerejének egy másik magyarázata lehet az a tény is, miszerint biológiai okokból rendszerint azokhoz vonzódunk, akiket magunknál jobbnak ítélünk meg. Elvégre a párválasztással eredetileg az lenne a cél, hogy a közös utódok majd még szuperebb, upgrade-elt verziói legyenek önmagunknak. Mindemellett viszont a legtöbben bizonytalanok vagyunk magunkban, úgy érezzük, hogy nem vagyunk eléggé szerethetők. Így ha valaki hiperlelkesen közelít felénk, máris az lesz a benyomásunk, hogy jobbak vagyunk nála, azért teper oly lelkesen. Az ilyen meg... kell a fenének – állapítjuk meg mogorván, hősszerelmesünk pedig már megy is a levesbe.

„Csattognak az új héja-szárnyak, dúlnak a csókos ütközetek”

Egy szó, mint száz, ha csak a másik dopamin-szintjét óhajtod felbizgerálni, azaz olajat szeretnél önteni a már lobogó tüzére, akkor feltétlenül légy kiszámíthatatlan – és mindenekelőtt ne told fullba a lelkesedést.

Ám amennyiben hosszú távú kapcsolatot tervezel valakivel, egyáltalán nem célravezető a végzet kiszámíthatatlan asszonyának, vagy a rideg Hemingway alteregót játszani, állítják a szakemberek, hiszen ilyen bizonytalan alapokra nehéz intim kapcsolatot tervezni.

Egyébként pedig, ha amúgy minden klappol, talán nem érdemes a felhevülten ostromló lovagokat azonnal lapátra tenni. Hiszen egy kapcsolatnak számos fejlődési szakasza van, ami most bosszantó, lehet, hogy később egyáltalán nem minősül majd olyan nagy drámának. Sőt, talán még jól is fog esni az olthatatlan lelkesedés, meg az a néhány Facebook-lájk.

 

Fiala Borcsa

 

Az alcímekben szereplő idézetek: József Attila: Magány, Óda, Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez, Nemes Nagy Ágnes: A szomj, Ady Endre: Héja-nász az avaron