-

Az uszoda hiába van felújítva, az épület továbbra is kész labirintus, kislépcső, nagykanyar, ajtón be, udvarra ki; már az öltözők megtalálásához is személyzeti segítségre szorultam. Szórakozottan vettem tudomásul az öltözőben a tényt, hogy ugyan a helyiség egyik (oszlopokkal elválaszott) szárnyában a szekrények rózsaszínre, a másikban kékre vannak pingálva, ez bizony egy koedukált öltöző, kizárólag az önmegtartóztatáson és a szégyenlősség mértékén múlik az, hogy ki, milyen látványt oszt meg a fürdőlepedő alól. Mosolyogtam magam elé, hogy milyen leheletfinom humorú utalás ez a „gendertelenségre", mert más épeszű indokot nem tudtam elképzelni, miért vannak EGY légtérben színnel jelölve a szekrények, majd örömmel kezdtem vetkőzni egy kék ajtócska előtt. És akkor jött az első számú meglepetés.

 A Matador

A padra telepedett, a hátizsákom mellé. Harmincas. Vizes haja hosszabb, mint az enyém. Frissen mosta, éreztem a sampon és a klóros uszodavíz egyvelegének szagát. Amíg én matattam a táskámban (törölközőt elő, fehérneműt be, órát szintén, bassza meg, hol az úszósapka, satöbbi), megragadta az alkalmat, és megszólított. A verbális kommunikációt azonnal nonverbális követte, kezdődött a viadal. Tökéletes ritmusban, amint én ránéztem (hisz megszólított, rendes gyerek vagyok, válaszadáshoz odafordultam, aztán ismét kérdezett, válaszoltam, odanéztem, undzóvájter), libbent is a frottírtörcsi, felfedve beszélgetőtársam hetyke férfiasságát. Gyors, határozott, ügyes volt a mozdulat, sőt, kihívó is, olyan, mint amikor egy matador kacérkodik a bikával. Az első libbentés olyan váratlanul ért, hogy még a tekintetem is elfelejtettem elkapni... vagy két másodpercig meredtem a fiatalos, göndörke hímtagra, mire végre észleltem, hogy ha hagyom, leszúr a matador, pedig eszem ágában sincs támadni. Sietősre vettem a figurát, zártam a szekrényt gyorsan, de nem volt lélekjelenlétem elfojtani a diskurzust, így a pasas még vagy kétszer nyerte el, hogy felé forduljak: lobogott is a lepedő nyomban. Én viszont kicsit sem voltam bikás hangulatban, pofán verni lett volna inkább kedvem a szánalmas figurát. Az ősöktől azonban úgy tanultam, nyilvánosan nem verekszünk, hiába néznek épp bikának, így aztán elhagytam a ringet. Távozóban kedvem lett volna még fújtató orrlikakkal odaböffenteni, olyan igazi elcseszett feminista módon: „Ezzel a szerszámmal, kisapám, egy szál bikát se fogsz ledöfni.”.

 A Hordó

Lehűtöttem a dühöm egy zuhannyal, röhögtem is picit, majd a langymeleg termálmedence felé vettem az irányt. Párocskák, kerületi nyuggerek, évtizedes törzsvendégek hada áztatta áttetszőre magát a vízben, közéjük ereszkedtem. A víz hőmérséklete ideális volt a lazulásra. Kényelmesen elhelyezkedtem egy kispadon, és épp készültem lehunyni kicsit a szemem, amikor a periférikus látóterembe került nemcsak maga a Hordó, de a nyakában csüngő vaskos aranylánc, a méretes férfitőgyek, a rágózás ütemére megfeszülő állkapocs izmainak erőszakossága, és az átható, kéretlen tekintet, amivel már épp a víz alatti bikinifelsőm alatt matat. Hiába a langymeleg, kirázott a hideg. Rámeredtem, irgalmatlan dühös ábrázatot öltve magamra. Gondoltam, a szigor majd helyreigazítja a tévelygő képzelgéseit. Tekintetünk összeérésének örömére a Hordó szélesen elvigyorodott, majd nyalintott is egyet a felső ajkán.

Hát, bazmeg itt ma este swinger party van, csak nekem nem szólt a kutya se?! – háborogtam magamban, majdnem hangosan.

Mivel a rágózó koma közben a csüngő melléig érő vízben felém kezdett gyalogolni, tolva maga előtt nemcsak a víztömeget, de gigászi hordóhasát is, egy hirtelen mozdulattal felkeltem félfekvő helyzetemből, két karral felnyomtam magam, és kipattantam a medence szélére. Konkrétan sokkot kaptam a tapasztalástól (no meg a hatszáz fokos termálvíztől), és ahogy a szauna felé csattogtam a papucsomban, komolyan eltűnődtem.

Lehetséges, hogy pusztán érzéki csalódásban van részem? Lehetséges, hogy paranoiás vagyok? Be vagyok tépve? Bélyeget nyaltam? Valóság ez vagy trip? Ha valóság, hogy a picsába lehet? Ha trip, miért ilyen szar? Elszoktam volna nyár óta a férfiak tekintetétől? Vagy ez itt most tényleg para?

A Mester

Bemenekültem a finn szaunába, ott csönd, béke, sötét és száz fok van, – gondoltam – kiforr a sok negatívum az agyamból, tompa boldogságot izzadok szépen a felszínre. Hatfős szauna, fenyőillat, pattog a kályha: egyedül voltam. Remek. Egy teljes menetet töltöttem nyugiban. Csodás. Tizenöt perc méregtelenítő forróság után a merülő medence hőfoka kellően alacsony volt, a kapillárisokat megtornáztatva, kiürült, kitisztult fejjel támolyogtam vissza egy következő etapra. Újra felmásztam a felső fokra, kényelembe helyeztem magam, amikor bejött egy esztétikus külsejű, középkorú pasas. Professzionális módon tekerte „fokhagymasegge" és lágyéka fölé a fürdőlepedőt, azonnal éreztem: ez az ember nem random kerületi lakos. Bejött, azt mondta – „kézcsókom". Mondtam: helló. Mire odáig jutottam a megfigyelésben, hogy tuti nem az öltözőben kapta az egyenlepedőt, már neki is kezdett: itt most, kérem, „szaunaprogram” lesz, teccik-e maradni, nagyon jó lesz, de edzett szaunázónak kell lenni hozzá. Tizenöt perc, tessék egyet még tusolni, aztán megmutatom, mi fán terem az autentikus szaunázás. Szaunaprogram, mi? Ha ezt a finnek hallanák, vihogtam a bajszom alatt, és kitakarodtam tusolni, hiszen, csak nem hagyok ki egy ilyen unikumot. A pár perces szünet után már hárman voltunk a szaunában: a szaunamester (szálkás negyvenes), egy másik srác és én. A szaunaprogram elindult, a kályhát alaposan felöntöttük. Néhány perc után azonban, hiába volt irgalmatlan hőség a helyiségben, a saját izzadásom ellenére sem tudtam másra figyelni, mint a szaunamester komikusan lenyűgöző (és lenyűgözően komikus) performanszára. Ez az ember 100 fokban végig táncolt, balettozott és dumált tizenöt percet! Iszonyatos közhelyeket pufogtatott, ezoterikus faszságokat, ezerszer kivesézett plasztik-wellness tanácsokat olvasztott (szó szerint) hegyibeszéddé. Esküszöm, nagyobb energiát igényelt, hogy ne röhögjek, mint az, hogy bírjam szusszal a programot, de volt valami elképesztően megkapó és meggyőző abban, ahogy fáradhatatlanul lóbálta a törölközőt, nyolcasokat írva vele a forró levegőbe. Mesélt illóolajokról, méregtelenítésről, érrendszeri egészségről, még a szauna ősi szellemét is megidézte (itt tényleg nagyon kellett röhögnöm), közben hozzáértő módon gondoskodott arról, hogy a mi hőérzetünk a már-már elviselhetetlenségig nőjön, a szaunaprogram elérje túlmisztifikált célját: kurvára szenvedjünk, és megváltás legyen a kimenetel. A szálkás negyvenes fényesre izzadt testtel tartotta a szeánsz végén az ajtót, hogy a srác és én kivánszorogjunk, majd nem átallotta megjegyezni: „Van, aki forrón szereti.”.

Már csak a víz alatt bírtam kiereszteni a kuncogás felszabadító légbuborékjait. Megnyugodtam, nem is olyan rossz trip ez.

A Srác

Mondom, a szaunában hárman voltunk. A Mester, egy Srác és én. Ő a rózsaszín, én a kék szekrénynél öltöztem. Neki fém, nekem műanyag keretes a szemüvegem. Ő harmincas, én hetvenes vagyok. Aztán majd meglátjuk...

Mindenesetre szaunázni szeret. Ez jó jel.

Szabó Dominika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dmitrijs Bindemanis