-

A kürtős kalács...

Vettem két kürtős kalácsot a lányaimnak. Ahogy elkezdték majszolni, az egyikük fintorgott, mert nem ízlett neki. Megkóstoltam én is, és határozottan állíthatom, nem gyermeki finnyáskodásról volt szó. Nem vagyok nagy reklamáló, mert se az időbeosztásom, se a habitusom nem alkalmas erre, de most úgy gondoltam, visszaviszem a terméket. Nagyon udvariasan megjegyeztem az eladónak, hogy a két kalács közül sajnos csak az egyik ehető. Erre vadul esküdözni kezdett, hogy pedig ő ma sütötte mindkettőt, majd flegmán hozzátette, hogy: „ha nem ízlik, dobjam ki". Én pedig elkullogtam... és kidobtam. De ahogy elnyelte a kuka sötétje azt a nyomorult kalácsot, úgy tört fel bennem az indulat. Ezért erőt vettem magamon, visszamentem, és elmondtam neki: nincs semmi gond, hiszen bárkivel megeshet, hogy hibázik, de… Nem is tudtam befejezni a mondatot, mert ő hirtelen előkapta a pénzt a kasszából, hogy vigyem akkor a pénzem (600 Ft), és mondjam be nyugodtan a Comedybe. (Mit??? Innen derült ki, hogy megismert, tehát lehet, hogy én egy protekciós vásárló vagyok... akarom mondani, voltam.) Mondtam, hogy nem kérem vissza a pénzt, mert ez nem erről szól. Hazudok. Nem ezt mondtam.

Azt mondtam, leszarom a pénzt, nem ez a lényeg. Erre ő, hogy ez aztán a kultúra, mire én, hogy nem, nem ez. Az lenne a kultúra, ha ő tudná, hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben.

Az lenne a kultúra, ha nem nekem kéne felhívnom a figyelmét arra, hogy ilyenkor azt kell mondani: elnézést kérek, és adni egy olyan kalácsot, amit meg is lehet enni. Nem akarom sokáig húzni ezt a történetet, mert nincs benne több... maradjunk annyiban, hogy nem nyakbaborulással zárult az ügy.

Ezt a nyomorult esetet csak azért hoztam szóba, mert felrázta bennem azokat a gondolatokat, amelyek amúgy is itt pezsegnek a fejemben az elmúlt napokban.

Nem szeretem, amikor azt mondják, hogy ilyen a világ, mindenki szemét, aljas, irigy, önző stb. Mert ez nem igaz. Sokan ilyenek, és sokan nem ilyenek. A nem ilyenekre is tudok példát, számtalant.

De mégis különös az, amit tapasztaltam a múlt héten.

...és a dodzsem

Egy családi rendezvényen jártunk a gyerekekkel, ahol volt minden, amitől normális felnőtt ember behány, de a gyerekeket vad öröm keríti hatalmába. Ugrálóvár, dodzsem (az üzemeltetők szerint dodzsen), pónisimogatás stb. És látva az apró, izzadt lurkókat, ahogy minden gátlás, és jóindulat nélkül tolakodtak, lökdösődtek, amilyen erőszakosan érvényesítették az érdekeiket, rögtön felfrissült bennem, miért utálom az ilyen eseményeket.

Mert ez a magatartás egy felnőttnél sokkal kevésbé riasztó, mint egy gyereknél. Egyszerűen méltatlan egy gyerekhez. Az ártatlanság bukása, a gyarló és ostoba szülő lemoshatatlan kéznyoma.

Mindenki panaszkodik, hogy mennyire elaljasult világban élünk. Hogy nincs bennünk egymás iránti tisztelet, bizalom. És tudjátok, mit gondolok erről? Ezzel kapcsolatban csak annak van joga panaszkodni, aki megtanítja a gyerekének, hogy mit jelent a sor, mit jelent a türelem, mit jelent nem letaposni a másikat, mit kell mondani az ugrálóvárban, ha valakinek véletlenül a kezére léptünk, miért nem kell kilökni a dodzsemből azt, aki előbb ért oda, és hogy miért kell megköszönni a hat órája napon izzadó animátornak a segítséget.

Az, aki azt üvölti a gyerekének a dodzsempálya szélén állva, hogy fuss, fuss! Aki azt mondja az ugrálóvárra kapaszkodó csimotájának, hogy furakodj, nyomd őket! De aki csak nem szól rá a sajátjára, amikor az úgy küzd az ingyen matricáért, mintha az élete lenne a tét, az szerintem kussoljon! Annak nincs joga panaszkodni az önző, gátlástalan világra, mert éppen most építi annak falait mind-mind magasabbra.

Tudjátok, hogy nem nagyon szoktam fényezni az utódaimat. Mert az egyrészt unalmas, másrészt arra mindenki képes. De látva, hogy ők nem tolakodtak, nem tapostak le másokat, nem tettek meg mindent, hogy előrébb jussanak egy-egy sorban, látva, hogy megköszönték a segítséget, azt kell mondanom, én panaszkodhatom. Teljes joggal.

Csakhogy én meg nem akarok. És azt sem akarom többé hallani, hogy a mai világban csak így lehet érvényesülni, csak így lehet előrébb jutni. Ez a gyengék, a gátlástalanok, az önzők és az ostobák önámítása.

Mert ha ezek az emberek egy picit is elgondolkodnának, akkor rájönnének, hogy azért kell az ő gyereküknek furakodni, mert a többiek is furakodnak, és a furakodásra buzdítással egy furakodó világot támogatnak.

Én szinte viszolygok ettől a látványtól. Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de felkavarodik a gyomrom. Mert a szülőket érzem. Akik ha csak egy fél centivel tovább látnának az orruk hegyénél, akkor rájönnének, tolakodással csak egy olyan sornak lehet az élére furakodni, amelyik sorba magára valamit adó embernek nem érdemes beállni.

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Zurijeta