Tudod, hogy nincs bocsánat

„Szia, bocs, hogy csak most válaszolok az e-mailedre, de rengeteg dolgom volt...”

„Elnézést a zavarásért, ilyenből volna esetleg az én méretemben?”

„Ne haragudj, elmulasztottalak felhívni, pedig állandóan az eszemben voltál!”

„Én kérek elnézést, amiért őszintén elmondtam a véleményemet, ami neked esetleg rosszulesett.”

Egy idő után azon kaptam magam, hogy úton-útfélen állandóan exkuzálom magam, gyakran olyan dolgokért, amiket nem is gondolok komolyan. Kisgyerekkorunktól belénk nevelik, hogy szépen, artikuláltan kell elnézést kérni, az óvodákban pedig generációról generációra öröklődik a „bocsánat, bocsánat, nem látta a kacsámat?” minden bűnt és disznóságot elsimító rigmusa.

Hiába hát a bánat

Félre ne érts, nem arról van szó, hogy ne kérnék bocsánatot, ha valóban valami hibát követtem el valaki ellen. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember belássa a ballépéseit, főleg, ha azokat mások terhére tette, és ezekért komolyan megkövesse azt, aki ellen vétett. Távolról sem vagyok makulátlan, ha faszul viselkedem (szoktam), rendszerint belátom, és egyáltalán nem derogál elnézést kérni érte. Az esetek nagy részében a belátás és az őszinteség magasabb szintre emeli a viszonyt, sokkal jobb lesz azután a kapcsolat, ha nem hagyjuk betokosodni a felszín alá szorult tüskéket.

Légy, ami lennél: férfi

Egy 2010-es kutatás azt is megállapította, hogy a nők sokkal többször kérnek bocsánatot, mint a férfiak. Mindazonáltal érdekes adaléka ennek az információnak, hogy a nők viszont sokkal több helyzetet értékelnek a személyük elleni támadásnak. Úgyhogy ésszerűnek hangzik az a magyarázat, miszerint a férfiak egész egyszerűen azért nem mentegetőznek számos esetben, mert nem érzik, hogy a tettükkel bárkinek keresztbe tettek volna.

A fű kinő utánad

Egy szó, mint száz, elhatároztam, hogy nem hagyom elértéktelenedni a bocsánatkéréseket, nem koptatom el az elnézést. Ha mondom, legyen súlya. Van egy ismerősöm, akivel a közös projektünk kapcsán kénytelen vagyok rendszeres kapcsolatban maradni, pedig istentelenül keserves és vesződséges az egész. Négy különböző fronton – e-mail, Viber, Messenger és SMS – igyekszem vele tartani a kapcsolatot, ügyet intézni, vagy tájékoztatni az őt érintő fejleményekről, de mintha csak egy feneketlen kútba kiabálnék bele. Napok, de van, hogy hetek telnek el, mire méltóztat válaszolni – rendszerint akkor, amikor nekem már idegesen tikkel a szemöldököm, kezdődő gyomorfekélyem van az egyoldalúságától hiábavaló kommunikációtól, és csomókban hullik a hajam, – hogy aszongya „Szia, bocs, hogy csak most...”. Mire legszívesebben egy lángszóróval mennék neki, ha nem is magának az illetőnek, mert annyira azért nem vagyok agresszív (amúgy de), hanem az üres frázisainak. Mert két hét karthauzi némaság és megalázó közöny után már úgy vagyok vele, dugja fel magának a bocsánatot kacsástól, mindenestül. 

A bűn az nem lesz könnyebb

Én ugyan nem kérek bocsánatot minden apró-cseprő dologért, főleg, ha nem gondolom komolyan – döntöttem el pár hónapja. Ám ami a legdöbbenetesebb, hogy egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint gondoltam. El tudod képzelni, hányszor töröltem ki azt a rutinszerűen kifolyó kezdőmondatot az e-mailes levelezéseimből, hogy „Szia, bocs, hogy csak most válaszolok, de...”, mire el tudtam hajítani magamtól ezt a berögzült szokásomat?! De csak belerázódtam. Egyrészről tényleg rengeteg lett a dolgom, hál’ istennek, teszem hozzá nagy sietve. Nem tudok, és nem is akarok azonnal reagálni mindenki nyígjára, kérésére, igényére, levelére. Értse meg, vagy ne, az már az ő dolga. A nagy része azért meg szokta. Gyakran pedig direkt nem válaszolok pár napig a nekem is fontos levelekre, mert így azok a levelezésem tetején maradnak olvasatlanként megjelölve, és így biztosan nem fogok elfeledkezni róluk. Amikor viszont végre utolérem magam, akkor úgy kezdem a levelem: „Köszi a türelmedet...” Ugye, hogy mennyivel más – mindkét fél számára?

Hiába hull a könnyed

Van egy másik klasszikus eset is, amiről nagyon nehezen szoktattam el magam, főleg, mert az egy bőrünk alá benőtt, igazi magyar hungarikum. Belépsz az üzletbe, vagy fel akarod magadra hívni a pincér figyelmét, erre mit mondasz? „Elnézést, ne haragudjon, tudna hozni még egy kancsó vizet/van ebből a színből más méret/lehet kapni kovácsoltvas fingópárnát?” Nagyszerű illusztrációja az üres mentegetőzésnek, hiszen a megszólított illetőnek egészen pontosan az a feladata, hogy minket kiszolgáljon. Ha pedig a munkáját rosszul végzi, hajlamosak vagyunk még inkább lemenni kutyába... már ha egyáltalán vesszük magunknak a bátorságot, hogy szóvá tegyük: legbelül nyers maradt a csirkemell, kihűlt a leves, vagy egy hét alatt tönkrement az aranyáron eladott cipő.

Hogy bizonyosság vagy erre

A harmadik, a fentieknél jóval ingoványosabb terület, ahol szintén kiiktattam a reflexszerű mentegetőzést, azok az ismerőseimmel szemben, vagy épp értük elkövetett tetteim. „Soha ne kérj bocsánatot az érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést” – állítja Benjamin Disraeli, brit ex-miniszterelnök. Valóban előfordult az utóbbi időben számos olyan helyzet, amikor első blikkre úgy tűnt, heves vérmérsékletűként bizony túlreagáltam a dolgot. Volt, hogy valakinek őszintén elmondtam a véleményemet, még úgyis, hogy emiatt ő vérig sértődött. Aztán belátta pár nappal később, hogy igazam volt, leültünk, megbeszéltük, és ez nemcsak kettőnknek, de a kapcsolatunknak is a javára szolgált. Volt, hogy egy sodrófával szétvertem valamit, ami miatt először nagyon röstelltem magam, de pár nappal később szintúgy bebizonyosodott, hogy ez volt a legjobb dolog, amit tehettem. Temérdek olyan esetet sorolhatnék, amire a nagymamám biztosan azt mondaná, hogy úrinő ilyet nem csinál, vagy illetlen, vagy épp nem szokványos, esetleg túl sprőd, túl őszinte. Azonban felmerül a kérdés: ha elölről kezdeném, akkor is így csinálnám? Igen. Saját magamat adtam, önazonos voltam, amikor így cselekedtem? Teljes mértékben! Akkor mégis, miért kellene bocsánatot kérnem, nem igaz?

Legalább azt köszönjed

Elnézést, ha kicsit hosszabb lett ez a cikk a megszokottnál.

Köszönöm a türelmet, legközelebb majd haikuban mondom el.

Fiala Borcsa

 

Az alcímek József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című versének első két versszakából valók.

A címbeli idézet egy graffitiből van.