–

Vannak karizmatikus személyiségű állatok, akiknek viselkedése regénybe kívánkozik. Ilyen volt Déry Tibor Nikije. Vagy Szabó Magda Violája… és még sorolhatnánk. És ilyen volt apámék aranylelkű golden retrievere is: Fickó.

Még otthon laktam, amikor Fickó megérkezett hozzánk. Az apró, zsömleszínű szőrcsomagot vidékről hozták fel a szüleim, aki végig az autó hátsó ülésén nyüszögött. Nem értette, mi történik vele. Rémült volt, és elképesztően imádnivaló. Legszívesebben azonnal megpuszilgatta volna az ember. A tenyérnyi kutya fel nem foghatta, hová került, félt. Sok idegenszagú óriás vette körül.

A konyhapult mellett kapott egy pokrócot. Riadtan pislogott a családunkra, aztán eljött az éjszaka.

Egy buliból érkeztem haza, hajnal volt, az egész lakásnak csendesnek kellett volna lennie. Ehelyett hallottam, hogy a csöppnyi kutya sír. Az a típusú kutyarajongó vagyok, aki inkább messziről kedveli az ebeket, mert gyerekkoromban többször megharaptak, és a kellemetlen emlék miatt néha pánikrohamot kapok a szabadon kószáló kutyáktól. (Volt azért ez alól kivétel is, például akkor, amikor Pilisszentkereszten laktunk a falu szélén, ahol egy csapat kóbor kutyával találkoztam gyalogosan, és meg kellett védenem a gyerekeimet. Akkor száz oroszlánt is le tudtam volna öklözni, nemhogy néhány elvadult kutyát…)

Fickó egyre csak sírt. Nem viccelek, úgy zokogott, mint az emberek. Hiányzott neki a mamája és a testvérei.

Mivel nem tudtam szőrös kutyaanyukává változni, emberként próbáltam megoldani a helyzetet. Mit tenne egy emberanya, hogy elcsendesítse a gyermekét? Énekelne és ringatna.

Odakucorodtam hát Fickó mellé, és dalolni kezdtem. Simogattam, és csak énekeltem neki… Nemsokára ott szuszogott a takarón. Meghatottan bámultam csöpp, bundás testét, ahogy nyugodtan szundít. Akkor még nem születtek meg a lányaim, ezért először tapasztaltam meg azt, hogy egy babaforma lényt meg tudok nyugtatni, és álomba ringatni. Máig elkísér az emlék.

Aztán telt-múlt az idő. Az aranyszőrű kutyakölyök felcseperedett. Én elköltöztem hazulról. Nemsokára bemutattam otthon Balázst, aki a férjem lett. Fickóval azonnal megértették egymást. Balázs tudta, hogy a kutya kedvenc, nyáltól tocsogó, csomós madzagját nemcsak rángatni ildomos, ha jóban akar lenni az ebbel, hanem intenzíven morogni is kell hozzá. Az uram pedig szófogadóan morgott.

Egyszer két libát vittünk húsvétra apámékhoz a kisebb testvéreimnek meglepetésként. Fickó olyan gyengéd szeretettel terelgette a pelyhes apróságokat, mintha a saját kölykei lettek volna. Később, amikor a szüleim egy apró sünt fogadtak be, őt is ugyanolyan gonddal óvta, vigyázta. Nem zavarta, hogy nem hasonlított rá se a liba, se a sün, és véletlenül sem kutyaszerűek, csak az érdekelte, hogy védelemre szorulnak.

Amikor megszülettek a lányaim, – mint a családunkban mindenki –, ők is Fickó-rajongóvá váltak. Ugyan a hozzájuk képest nagy testű kutyával kötélrángatósat még nem tudtak játszani, de a dögönyözés, simogatás annál jobban ment nekik. Vagy egyéb elképesztő produkciók. A kisebbik lányom másfél éves lehetett, amikor óriási szeretetében megharapta Fickót (átlagos esetben ez pont fordítva történik, de hát másodszülöttem semmilyen szempontból sem átlagos).

A szelíd lelkű kutya meg se nyikkant a szenvedélyes harapás után, tudta, hogy egy kölyökkel van dolga, akin ugyan kivételesen nem toll vagy tüske van, hanem „simabőrű”, de ugyanúgy védenie kell, és nem bánthatja. Akármilyen furcsán viselkedik is.

Léna később természetesen már nem harapdálta a kutyát, de rendszeresen feküdt rajta, imádott vele lenni, rajta heverni, gondolkodni, merengeni a bundájába bújva, vagy bármit tenni, amihez köze volt a kutyának.

Fickó nemcsak türelmes volt, de roppant érzékeny és intelligens is. Persze minden ebtartónak a saját kutyája a legokosabb és legkülönlegesebb (mint ahogy gyerekből is természetesen a miénk a leggyönyörűbb, minimum egy született zseni), de ő tényleg sokkal több volt, mint egy egyszerű házi kedvenc.

Ha sétálni szeretett volna, és apám vagy nevelő mamám épp beszélgetett, csak finoman odadugta a fejét a combjukra. Ha játszani akart, udvariasan vakkantott. Ha édességet szándékozott lejmolni (a Túró Rudi csomagolásának hangját 100 kilométeres távolságból is meghallotta), akkor csak nagy, árvakutya szemekkel nézett, mint aki négy napja nem evett.

Érzékenysége és figyelmessége felülmúlhatatlan volt. Ha komoly betegség ért valakit a családban, – márpedig sajnos előfordult –, tudta, hogy kinek van szüksége támaszra. Ha meg kisbaba született, mert belőlük is rengeteg volt, szerencsére, ugyanazzal az örömmel fogadta, mint minden csöppnyi lényt eddigi élete során. Az utóbbi időben szerintem már elfogadta, hogy kizárólag csupasz kölykökkel gyarapodik a falkánk, akik meglepően hamar két lábra állnak, aztán pedig bődületes gyorsasággal szárnyalják túl egy normál kutya magasságát.

Élete vége felé, egyre nehezebben járt, és lépcsőzött, pedig apámékhoz a második emeletre kellett felküzdenie magát. Harciasan állta a próbát: fokról fokra vánszorgott fel.

Egy idő után már nemcsak lassúsága, hanem fájdalmai is akadályozták a hétköznapi dolgokban. De igyekezett jó képet vágni hozzá.

Egy nyári napon Fickó annyira rosszul lett, hogy kórházba került. A vizsgálat után az orvos kimondta azt, amitől a szüleim legjobban féltek: talán jobb lenne neki, ha nem hagynánk, hogy tovább kínlódjon. Apámék lelkére ólomsúlyként nehezedett a döntés. Majdnem beleszakadt a szívük a gondolatba, amit rájuk mértek, de csak kevés idejük jutott a tépelődésre, délutánig kellett elhatározni, hogyan tovább.

Fickó a tőle megszokott, örök tapintatossággal rendezte el az ügyet.

Döntött helyettük, hogy nekik ne kelljen, és végül magától elment.

Élete és halála is a szeretetről szólt.

Nem gondoltam volna, hogy a legfontosabb emberi értékekre épp egy kutya fog megtanítani. Hogy többet mutat nekem empátiából, humanitásból, kedvességből, odaadásból, mint az emberek. Pedig így van.

Isten veled, Fickó!

Ui: Hálás vagyok, hogy neked köszönhetően ismerhettem meg egy csodálatos embert, Monspart Saroltát, aki ugyanabban a parkban sétáltatja a kutyáját, ahová te is annyit jártál.

 Finy Petra

 A képek a szerző tulajdonában vannak