Ha tehetem, elkerülöm gyerekkel a tömegközlekedést. Helyette sétálunk, bicajozunk vagy autóval járunk. Nem szeretem, na. Főleg a metrót. De a buszok szagától is gyakran elfog az émelygés. Mint ahogy történt a minap is. Váratlanul ért mindenkit a márciusi meleg, nem jutott még eszébe az utasok többségének lecserélni a vastag, meleg holmit – hiszen egy hete még mínusz 15 fok volt –, így a nyitott kabátokból, vastag sálak alól csak úgy áradt a testszag. Öt megálló. Gondoltam, gyorsan eltelik. Felszálltunk a második ajtón, lyukasztottunk (azaz a lányom lyukasztott, ugyanis imádja) „Anya, majd én!” – és már pipiskedik is, hogy betuszkolja a jegyeket, majd lezuttyantunk az egyetlen üres egyszemélyes helyre az ablak mellett. A lányomat a térdemre vettem. Hároméves múlt, és – velem ellentétben – imád villamosozni, buszozni.

Őt még nem zavarja senki és semmi. Naiv és boldog, hogy megint valami közösségi dolog részese lehet.

A következő megállónál érzékelhetően feszengeni kezdtek az emberek. A hozzánk közelebbi ajtón felszállt egy nagyon idősnek látszó (bár náluk sosem lehet tudni) hajléktalan. Az az ápoltabb fajta, aki még nem teljesen húgyszagú, de tudod róla, hogy a kukákból szerzi az ételt, és biztos, ami biztos alapon úgy mész el mellette az utcán, hogy jó előre mély levegőt veszel, és csak akkor fújod ki, ha már messzebb vagy tőle. Bár a helyükön maradtak az utasok, mégis érezhető volt a testtartásukon az idegenkedés. Én is az ablak felé fordultam, próbáltam tudomást sem venni róla. Amikor azon merengtem, hogy talán mégsem olyan szar az életünk, és egész más kártyákat is oszthatott volna a sors, a lányom kicsusszant az ölemből, és mire észbe kaptam, már a hajléktalan mocskos kabátujját rángatta:

– Leülsz? Fáradtnak tűnsz! – hangzott tőle az ártatlan kérdés.

A rohadt életbe, hogy tényleg mindent szó szerint ért ez a gyerek! – gondoltam magamban. Pár héttel korábban átadtam a helyünket egy begipszelt lábú srácnak, akkor kérdezte meg, hogy miért. És én elmondtam neki, hogy az időseknek, betegeknek, pocakos kismamáknak és a gipszes embereknek illik átadni a helyet, mert nehéz nekik állni, hamarabb elfáradnak (és persze törött lábbal elég veszélyes az utazás). Akkor bólintott, láttam rajta, hogy neki ennyi magyarázat bőven elég, nem is firtatta. De a fenébe is! Megjegyezte.

Arra is foghattam volna, hogy bármikor fékezhet a jármű, de talán tényleg túl hirtelen, a kelleténél riadtabb ábrázattal pattantam fel, és ragadtam meg a gyerekem. A férfi habozni látszott pár másodpercig. Visszahúztam magamhoz a lányom, és erősen szorítottam azt a kezét, amivel hozzáért az öreghez. Rettegtem, hogy talán bekapja… néha még szopja az ujját.

– Nem – hangzott végül a tömör válasz.

Visszaültünk. A lányom lehajtotta a fejét. Úgy érezte, elutasították, és valamit rosszul csinált. Megsimogattam a hátát. Már éppen nyúltam volna a táskámba a kézfertőtlenítőért, de isten tudja, miért, végül meggondoltam magam. Egyrészt enélkül a nyilvánvaló jelzés nélkül is láthatta rajtam az undort akárki, hiába próbáltam kényszeredetten mosolyogni, másrészt

láttam a férfi elgyötört arcán egyfajta megmagyarázhatatlan kifejezést, ami elárulta, hogy valószínűleg évek óta nem szólt hozzá senki olyan kedvesen, mint a lányom.

Az emberek a hajléktalan helyett minket kezdtek el bámulni. Először rosszallást láttam az arcukon, néhányuknál együttérzést, de ahogy gyorsan körbenéztem, úgy tűnt, mintha egyszerre sóhajtottak volna fel. Együtt voltak részesei ennek a minidrámának, ami talán csak bennem okozott ekkora feszültséget.

– Milyen édes kislány! – hallottam a hátam mögül, amikor a (gyógyszertári) kockás szatyros néni szándékosan jól hallhatóan odasúgta a barátnőjének. A lányom fészkelődött. Tudtam, hogy hallotta. Titkon hálás voltam az öregasszonynak.

A következő megállónál végre leszálltunk. A hajléktalan férfi ott állt az ajtóban, muszáj volt elmennünk mellette. Ahogy a gyerekkel a karomban egyensúlyoztam, éreztem, hogy betölti a tüdőm a jó, megszokott, kőbányai levegő. A lányom visszanézett, követtem a tekintetét. A férfi alig láthatóan elmosolyodott, és biccentett egyet lassan a lányom felé. A gyerek visszamosolygott, majd jelezte, hogy most már letehetem, menjünk. Egy pillanatra lefagytam a kettejük közötti cinkos összenézéstől. A busszal együtt elgördült a nyomasztó gondolataim többsége, helyettük pedig egyfajta mélységes csüggedés lett rajtam úrrá.

Tényleg csak a háromévesem látta meg a mocskos göncök alatt az embert?

Sümegi Nóra