Mielőtt ítéletet mondasz, menj oda hozzá, és kérdezd meg, ki ő valójában!
Elgondolkodtató írás arról, hogy mennyire könnyen rásütjük az emberekre a bélyeget az első gondolataink alapján. Aztán kiderül, hogy az igazság és a valóság egészen más. Majd amikor ez nyilvánvalóvá válik, akkor elszégyelljük magunkat. Mármint nem mindenki… Olvasónk, Agócs Réka írása. Veled is megtörténhet!
–
Mihály már egy éve dolgozott a cégnél. Nem sok vizet zavart, nem volt komoly tényező a munkahelyi hierarchiában. Tudtak a létezéséről, de szinte észre sem vették. Éjjeliőrként dolgozott. Ő akkor érkezett, amikor mindenki hazament. Alig tudtak róla valamit, csak annyit, hogy nyugdíjas, valahol a közelben lakik, cukorbeteg, és se kutyája, se macskája.
Franciska az irodában dolgozott. Az egyetlen nő volt a telephelyen, sok mindent csinált, többek között a személyzeti ügyeket is ő intézte. Odafigyelt a kollégáira, meghallgatta a családi történeteiket, bekötözte a munkavégzés során keletkezett apró sérüléseiket, néha palacsintát sütött. Előszeretettel tetszelgett a kedves, gondoskodó kollegina szerepkörében.
Időnkét Mihállyal is váltott néhány szót, jobbára az őrkutyákról, akiknek sorsát a férfi nagyon a szívén viselte. Az őr egyszer-kétszer változatosabb étrendet javasolt az ebeknek, vagy felajánlotta a segítségét az állatorvosi vizitnél.
Franciska ilyenkor gépiesen bólogatott, sűrűn az órájára pislogva, hisz éppen vége volt a munkaidejének, rohant volna haza.
Végighallgatta Mihályt, de éreztette, hogy az ő ideje drága, nagyon fontos elintéznivalói vannak, csak a nagyvonalúságának köszönhető az, hogy itt áll és hallgatja a „kollégát”. Természetesen felírta számtalan listái egyikére Mihály kérését, és amikor odajutott, még teljesítette is, közben kellemesen elégedett volt magával: „ő jó ember, ahol tud, segít. Lám, még a Mihálynak is.”
Egy napon Mihály gondterhelten érkezett. Kiderült, hogy napokon belül lakás nélkül marad. Segítséget kért, munkahelyi kölcsönt, vigaszt, bármit, amibe belekapaszkodhat.
Jó helyen kopogtatott, a céget emberséges főnök vezette, aki a bajban mindig az emberei mellé állt. Nála mindig volt második esély, sőt harmadik és negyedik is. Ott állt az alkalmazottai mellett akkor is, ha épp nem voltak hasznára. A tulaj gondolkodott néhány napig, majd megszületett a terv: vesznek egy lakókocsit, amivel Mihály a telephely egyik csücskében letáborozhat. A főnök elégedett volt, ahogy Mihály is.
A munkatársak meg suttogtak: „Mégis, micsoda dolog ez, minek ez a gesztus, magának csinálta a bajt, oldja is meg egyedül. Biztos nem fizette az albérletet, elitta a pénzt, eldorbézolta.”
Számolgatták, milyen plusz költséggel jár majd mindez, nő a villanyszámla meg a vízfogyasztás. Suttogva tárgyalták: „Mihály itt ragad örökre a nyakunkon, beteg lesz és öreg, csak a gond van vele.”
A lakókocsi vásárlásánál Franciska is segédkezett. Munkahelyi feladat volt, főnöki kérés. Elment tehát Mihállyal lakókocsi-nézőbe. Az út alatt volt idejük beszélgetni, a nő bepillantást nyert Mihály életébe. Kiderült, hogy a sok szóbeszédnek semmi alapja. Mihály nem iszik, nem dorbézol, egyszerűen csak áldozata a lakáspiaci bummnak. A főbérlője eladta a feje fölül a lakást, hiába fizetett rendesen. Időt sem adott a keresgélésre, csak bejelentette, hogy egy hét múlva jön az új tulaj. A szerencsétlen férfi a mostani elszabadult albérletárak mellett nem tudott másik lakást bérelni.
Mesélt az életéről is az öreg, elmondta, hogy harminc évig dolgozott a cipőfelsőrész-készítő gyárban, ahol a kiáramló gázok tönkretették a tüdejét. Vannak más problémák is, cukorbeteg, magas a vérnyomása, a fizetésének a fele gyógyszerekre megy el. Nem sopánkodott, nem panaszkodott, csak kérdezték, ő meg válaszolt. Mire megérkeztek, Franciskában kialakult egyfajta tisztelet Mihály iránt, aki nem hibáztat másokat, nem kesereg, nem jajgat, emelt fővel viseli a nehézségeket. Más már rég feladta volna, az öregnek azonban ez eszébe sem jutott. Ő a legjobbat akarta kihozni a jelenlegi helyzetéből, a megoldásra koncentrált, és nem arra, hogy kit okolhatna az őt ért sérelmekért. Franciska szégyenkezve gondolt arra, hogy lenne mit tanulnia a férfitól:
ő jóval kisebb problémák esetén is kiborul, panaszkodik, önsajnálatba menekül.
Végül vettek egy lakókocsit. Kicsi volt, büdös és elhasznált. Franciska fintorogva járkált benne, nagyon vigyázott, hogy ne érjen hozzá semmihez, és ne vegyen több levegőt a szükségesnél. Közben bátorítóan mosolygott, biztatta Mihályt, hogy „jó lesz ez, rendben lesz ez így”. Mert, ugye, Mihálynak minden jó, örüljön, hogy nem kerül utcára.
És Mihály örült. Elégedett volt, kisuvickolta az új lakhelyét, beszerelt ezt-azt, hogy komfortosabb legyen a kocsi, és kihúzta a telet. Gázrezsón főzött, lavórban mosakodott, esténként vödörben vitte magának a vizet. Ha kérdezték, azt mondta, nagyon jó így, mert lám, milyen közel van az otthona a munkahelyéhez. Mellesleg nem fogadta el ajándékba a lakókocsit, havi törlesztést ajánlott, amit aztán teljesített is rendesen.
Tavasszal azonban megbetegedett. Kiújult az orbánca. A lába háromszorosára dagadt, kifekélyesedett, Elfertőződött. Elvitték a mentők. A kollégák suttogtak: „Na, ez se jön már vissza, vagy ha jön is, láb nélkül. Mihez kezd egy éjjeliőr láb nélkül? Hogy fut az a tolvaj után? Kellett ez nekünk?” Franciska tervezte, hogy meglátogatja majd Mihályt, de annyi dolga volt: egész nap a munka, aztán család, háztartás, a hétvégék is állandóan be voltak táblázva. Mihály egyszer felhívta, és kérte, hogy vigyen be neki ezt-azt, mert nincs egyetlen rokona sem. De Franciska pont nem ért rá. Rábízta az egyik fiatal kollégára, aki amúgy is a kórház felé lakott, hogy menjen már, dobja be azt a pár cuccot. Egyszer-egyszer felébredt a lelkiismerete, hogy mégiscsak egy munkatársról van szó, aki beteg, és biztosan örülne egy látogatásnak. De azonnal hárított: „hiszen alig ismerik egymást, nem igazi kollégák ők, nem is egy műszakban dolgoznak, naponta pár percre, ha találkoztak, nincs bennük semmi közös, mégis, mi keresnivalója lenne neki a kórházi ágyánál”.
Mihály két hónap múlva tért vissza a telepre, legyengülve, lefogyva. Franciska ugyan nem látta, nem volt ideje hátramenni, de a többiek mesélték. A róla szóló történetek mindig úgy végződtek, hogy: „Na, ebből sem lesz már ember.”
Bár nem jósoltak neki sok jót, az éjjeli műszakot ellátta, végül is az, hogy ül a kabinjában, és nézi a kamerákat, nem olyan nagy meló.
Egy napon Franciska szokásos feladatait intézte, ide-oda rohangált, amikor megcsörrent a telefonja. Bosszankodott, mert tele volt mindkét keze, alig tudta a táskájából előhalászni a készüléket. A kijelzőn Mihály neve villant fel. „Biztos elfogyott a kutyakaja” – gondolta a nő. De nem erről volt szó. Mihály arra kérte, hogy ha lesz egy kis ideje, ugorjon be hozzá. „De mégis, miért, – kérdezte Franciska – szükséged van valamire?” „ Nem, dehogy, csak szeretném, ha benéznél.” A nő, miután visszaért a munkahelyére, elindult hátra az öreghez, és azon tűnődött, mit akarhat? Át kell kötni a lábát, elfogyott az inzulinja, szeretne valamit a közértből… Végül is meg tudja oldani, majd összekapja magát, öt-tíz percet le tud csípni az aktuális feladatokból. A kollégák ugratták: „Meg kell fürdetni a Mihályt, nem képes az már arra sem.”
Amikor félszegen bekopogott a lakókocsi ajtaján, Mihály éppen gyógyteát főzött a kis rezsóján a művirágokkal és csipketerítővel díszített aprócska konyhájában. Jól nézett ki. Tizenöt kilóval könnyebben, de mosolyogva, élettel a szemében várta a látogatóját. Franciska belépett, feszengve kérdezte, miben segíthet. „Ó, hát semmiben, csak láttam, hogy Franciska névnap van, szerettem volna átadni ezt a csokor virágot” – mondta Mihály sugárzó mosollyal.
Franciska lassan tette meg a visszafelé vezető utat. Nem tudni, a csokor súlya lassította-e le, vagy a felismerés, hogy megmérettetett, és könnyűnek találtatott.
Agócs Réka
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Slatan