„A kullancscsípésnek köszönhetően lehetett családom” – Beszélgetés Monspart Saroltával

 –

A Szabadtéri Színpad mögötti kutyafuttatóba beszéljük meg a találkozót. Először tétován kóválygok, mert ugyan én is a Városmajor mellett nőttem fel, de a kutyás helyeket nem ismerem olyan jól. Aztán meglátom őt. Szőke, energikus nő, aki mosolyogva fogad. Derke nevű kutyája szintén, annyira, hogy még a híres kutyafélelmem is azonnal eltűnik.

Finy Petra/WMN: Nyugodtnak és barátságosnak tűnik.

Monspart Sarolta: Igen, ha húzzák a bajszát, azt is hagyja.

F. P.:  Rengeteget sétál vele, igaz?

M. S.: Bizony, ezért is lett ő Dorka után, hogy ne lustuljak el. Sokszor megyek vele a Normafához is.

F. P.: Idősebb embereknek is javasolja, hogy vegyenek kutyát, hisz úgy könnyebb jó kondiban maradni.

M. S.: Abszolút. Amikor vidékre megyek előadást tartani az egészséges életmódról nyugdíjasoknak vagy vegyes korosztálynak (egyébként alig van ezeken férfiember), akkor szoktam mondani a szingli lányoknak: „Gyerekek, elég egy kutya, és nincs az a jó pasi, akihez ne tudnál odamenni, aztán már meg is ismerkedtetek!”

F. P.: De nemcsak előadásokat tart az egészséges életmódról, hanem futó és gyalogló klubokat is szervez.

M. S.: Az Avon női gyalogló- és futóklubbal kezdődött. De nyugdíjas gyaloglóklub azóta is van három kerületben, háromszor egy héten csináltam, jó kis közösség épült köré. Ha valaki nem jött egyszer-kétszer, már aggódni kezdtünk, hogy valami baj érte. Szuper csapat alakult ki, szemetet is szedtünk együtt, több közös projekt futott. Egyszer egy riporternek azt mondta egyik nyugdíjas tagunk: „Tudja, mi bármire képesek vagyunk így együtt. Még a Gellérthegyet is eltoljuk, ha kell. Mondjuk, arra két nap kéne, egy nap nem elég.” Sokan nem nézik jó szemmel a nyugdíjasokat, tehernek gondolják őket, de mi úgy döntöttünk, hogy jól eszünk, gyalogolunk, és juszt is sokáig fogunk élni! 40-50 évig dolgoztunk, akkor 40 évig felvesszük majd a marha nagy nyugdíjunkat is!

F. P.: Mi volt az a változás az életében, amiről mesélt a telefonban?

M. S.: Az év elejére nagyon beteg lettem. Nemrég gondoltam végig, hogy mi kellett ahhoz, hogy nyerjek a sportban. Ha szerepelsz egy versenyen, mindig van négy-öt versenyző, aki esélyes a győzelemre, de hogy kinek van szerencséje, abban az is benne lehet, hogy a Jóisten kicsit segít neki. Nekem segített a versenyeken, sokszor nyertem, sőt világbajnokságot is, akkor ez azt jelentette, hogy 1:0-ra vezettem. De utána jött a Jóisten, és adta ezt a kullancs-enkefalitisz betegséget, és elvesztettem a futólábamat. Akkor azt mondtam, most 1:1 az állás. Sokak szerint azért, hogy legyen családom és gyerekem.

F. P.: Egyébként nem lett volna?

M. S.: Szerintem még hetvenévesen is biztos, hogy csinálnék maratont, félmaratont és tájfutnék.

F. P.: De a kettő nem zárja ki egymást.

M. S.: Én nagyon maximalista voltam, és úgy sajnos igen. Szóval a csípés után döntetlen lett az eredmény. Abban maradtam a Jóistennel, hogy én már nem akarok vezetni, ő se akarjon, inkább hagyjon itt jó sokáig. Igen ám, de kezdtek mindenféle problémáim lenni. Nagy nehezen elmentem orvoshoz, aztán kiderült, hogy petefészekrákom van. Megműtöttek, kapok hat kemót, amiből ötön már túl vagyok. Parókám van. Egy kicsit haragszom a Jóistenre, hogy valakinek semmi rosszat sem ad, nekem miért ad kettőt? Szóval ez az évem erre megy rá. Gyakorlatilag a kemó után egy hétig minden bajom van, öt napja kaptam, most picit jobb már. Van, aki azt mondja, nem is lenne rá szükség. A kemó tényleg egy állati dög, mindent tönkretesz belül, de talán azt a másik dögöt is elpusztítja. Amúgy, amikor jól vagyok, még el is felejtem az egészet. Ráadásul most egy fontos ügyön dolgozom, de ezt ennek ellenére meg fogom csinálni. Az országos nyugdíjas klubhálózatokban szeretném elindítani, hogy az idősödők többet gyalogoljanak. Nekik az egyik örömforrás a kaja, ezért fontos odafigyelni az energia-egyensúlyra. Én nem tudok ugyan főzni, de ezt tudom.

F. P.: Akkor ki főz otthon?

M. S.: Hát a kávéfőzőgép...– nevet. – A férjem sem főz, sokáig édesanyámmal laktunk együtt, és ő.

F. P.: Említette valahol, hogy 60 év felett már csak kis tányérral szabad enni, a nagy tányért oda kell adni az unokáknak és a gyerekeknek.

M. S.: Igen, sajnos túl sokat esznek az emberek. Szóval 60 év felett kistányér javasolt az evéshez, 70 felett teás tányér, 80 felett kávéscsésze-alj. Én most a teás tányérnál tartok, és baromi nehéz. Kitaláltam, hogy 75 évig szabad púpozni. – kacag. – Egyszer vidéken megkérdezte egy néni: „És 90-től, Sarolta, milyen tányért használjunk?” Mondtam, akkor már mindegy.

F. P.: És 40 és 50 felett? Mert sokan küzdenek túlsúllyal ebben a korosztályban is.

M. S.: A mennyiséget majdnem mindenkinek vissza kellene venni.

F. P.: Meg gondolom, jó lenne sportolni mellé. Azt látom az ismerős anyukák körében, hogy ha valaki heti három edzésre eljut, az már különleges dolog. Mi ennek az oka? Kevés az ideje az embereknek?

M. S.: Talán az is, és nem is így szocializálódtunk. Azt szoktam erre viccesen mondani, az egyik ok amiért nem mozgunk, hogy a Jóisten kicsit elcseszett minket: épített belénk egy korgót, ami szól, hogy éhesek vagyunk, de nincs bennünk egy kis csengő, ami jelezné, hogy hé, te, mozogni is kéne!

F. P.: A mindennapos testnevelés óráknak lehet erre pozitív hatása? 

M. S.: Röviden azt mondom a mindennapos testnevelésről, hogy jó. Hosszabban azért látok kifogásolni valókat. Például a tanárok nincsenek arra felkészítve, hogy másképp kell tartani egy órát ugyanannak az osztálynak, ha heti kétszer van órájuk, vagy ha ötször. Ne váljon unalmassá, legyen számukra kihívás, vegyék figyelembe, hogy az osztályban van kétballábas és abszolút túlsúlyos, és maximum három nagyon jó mozgású gyerek.

F. P.: Miként tudja kezelni ezt a testnevelő? Érdekesebbé teszi az órákat és személyre szabja?

M. S.: Igen, csak ez nem egyszerű. Mondjuk, vidéken, ahol a kötelező testnevelésre délután kellene visszajönni a gyerekeknek, és sokszor nem érkeznek meg rá. Mert a testnevelő tanárnak nehéz izgalmasabb órákat produkálnia, mint amilyen a televízió vagy a számítógép.

F. P.: Pedig a sportnak a mozgáson és az egészségen kívül egyéb jótékony hatásai is vannak. Én azt látom a sportoló gyerekeken, hogy jóval összeszedettebbek.

M. S.: Így van: a rendszerváltás előtt is volt már ilyen felmérés, miszerint a sportiskolákban tanulók kevesebbszer lettek betegek, ritkábban hiányoztak, szorgalmasabbak, akaraterősebbek, kreatívabbak, közösségibbek voltak. A sporttal kapcsolatban él egy tévhit, hogy sok időt vesz el tőlünk. Pedig hiába vesz el egy órát naponta, ha a másik 23-at többnek fogjuk érezni miatta. Egyszer csak látjuk majd, hogy mennyivel frissebbek, tettre készebbek, vagy akár versenyképesebbek vagyunk. Ez jelentheti azt is, hogy gyorsabban tanulok nyelveket, vagy én szerzem meg a legjobb legényt a faluban, ha szingli csaj vagyok.

F. P.: Mi lehet még az oka, hogy a magyar lakosságnak csak nyolc–tíz százaléka sportol?

M. S.: Sajnos a média sincs jó hatással erre. Millió főzőműsor van, és kevés sport. Az is baj, hogy rengeteg az élsportos sport, és szinte nulla a szabadidős sport. Az sem mindegy, hogyan adják el őket. Ha például egy futóversenyt mutatnak, akkor ne csak a celebet vagy a kutyával futót vagy a férfi győztest vegye a kamera (sajnos a női bajnokot annyira nem szokták). Igenis mutassuk meg Sárika nénit, aki szintén részt vett a versenyen, és talán egy kicsit molett. Hisz futni bárki futhat. A Szigeten például volt egy futó hajléktalan, aki a félmaratonra készült, egy sportszermárkától kapott hozzá cipőt, és végül egész jó idővel lefutotta a távot.

F. P.: Önnél honnan jött a futás? Olvastam, hogy testnevelésből 4-es volt gyerekkorában, és picit duci.

M. S: Menekülni akartam otthonról, azért kerestem valami sportos különórát. Három öcsém volt, és a mamám régimódian nevelt: lányként nekem főzni és takarítani kellett volna, de én hárítottam. Lehet, hogy innen jött az, hogy juszt se tanulok meg főzni! Szóval a menekülés miatt mindent kipróbáltam. Először az iskolában betettek a kézilabdacsapatba. Kisgombóc voltam, ezért a fél kaput elfoglaltam, de a másik felén tuti bement a labda! Nem vált be. Pingpongoztam is, tök ügyetlennek bizonyultam.  Aztán Elek Ilonka olimpiai bajnok szervezett tőrözőket, jelentkeztem, rém boldog voltam, hogy tőrrel mászkálhatok, végül három hét után mondták, hogy inkább próbáljak más sportot. Később anyám elvitt teniszezni, de amikor jött a backhand tanulása, onnan is elküldtek. És ennyi kudarc után is sportolni akartam! Aztán egyszer, nagyon későn, amikor már 16 éves voltam, egy előadást hallgattam meg földrajzszakkörön Finnországról, és a tanár a végén mutatott képet a tájfutásról is. Utána hívott minket a József Attila Gimnáziumba, ahol edzést is tartott. Az első edzésre a csoportból mind a 23-an elmentünk, hiszen akkoriban még lánygimnázium volt a Szilágyi Erzsébet, és nagyon vonzó volt számunkra, hogy a Jóska meg fiúiskola. Aztán kiderült, hogy fel kell futni a Feneketlen-tótól a Strobl-szoborig a Gellérthegyre, és vissza. Én, a kisgombóc, valahogy felmentem, aztán lefele meg legurultam. A második edzésen már csak hárman maradtunk. Nagyon megtetszett a tájfutás, ráadásul hamar kiderült, hogy ez egy szellemi sport is a tájékozódás miatt. Később azt is meg kellett tanulni, amikor már menő lett az ember, hogy van egy olyan optimálisan maximális sebesség, amivel lehet futni, és annál gyorsabban nem, mert akkor hibázol a tájékozódásban.

F. P.: Milyen felszereléssel futottak akkoriban?

M. S.: Éjjeli futóversenyen kis hátizsákban vittük az elemeket a fejlámpánkhoz. Ma már eszméletlen ledlámpás csodákkal mennek. Nekem az volt a szerencsém a tájfutással, hogy a nők épp akkoriban – ötvenes évek – kezdték itthon a versenyzést. Skandináviában régóta nemzeti sport, az ország nagy része erdő, és az iskolákban minden ősszel és tavasszal bajnokságot rendeznek, ezért felnőttként már jó versenyzők. Ha náluk tanulod meg a tájfutást, akkor mindent tudsz, mert ott baromi nehéz terepek vannak: nincs kultúrerdő, nincs út, nincs erdővágás, nincs házikó vagy magasles. Volt olyan, hogy lefutottam egy 10 kilométeres női távot, és nem léptem át egy ösvényen sem, annyira érintetlen a táj. Nagyon pontosan kell olvasni a térképet, itthon jóval könnyebb tájékozódni.

F. P.: Csehszlovákiában milyen terepen futott, ahol a világbajnoki érmét szerezte? Nehéz volt győzni rajta?

M. S.: Homokköves volt, amiket fekete pacnival ábrázoltak a térképen. Kevés ilyen terep van Európában, nem gyakran találkozik hasonlóval az ember. A fekete pacnikból pedig nem tudod, hogy az a homokkőszikla 3 méteres, 13 vagy esetleg 30, és le tudsz ugrani kettő között, vagy nem. Visszatérve arra, hogyan lettem az egyik legjobb versenyző, az a titok, hogy elkezdtem atletikusan edzeni a magyar futófiúkkal.

F. P.: Ez azt jelenti, hogy sok intenzív edzést is csinált?

M. S.: Igen, résztávos, vagyis intervallumos edzést, ami azt jelenti, hogy a gyorsasági állóképességem jobb lett: ezt a tájfutók még nem csinálták akkoriban. Ha csak állandóan ugyanazt a tempót futod, ahogy sokaknál látom a Szigeten, akkor három hónap után a szervezetnek már nem lesz kihívás, és nem javul. Változatos edzésterv, különféle edzésmódszerek, más és más edzéshelyszín sokat segít. Sőt, általában háromévente edzőt is váltottam önző módon, de kellett az új edzésinger. Így nyerhettem  meg a Skandináviában rendezett O-ringen nevű, ötnapos versenyt, ami nagyobb szó, mint egy vb-n elsőnek lenni.

F. P.: Melyik volt a legnehezebb versenyhelyzete?

M. S.: Elhívtak egy többnapos versenyre Skandináviába, melynek az első szakasza egy dániai éjszakai verseny volt. Rekettyésben, nyílt erdőben futottam, és marhára ment, úgy szaladtam, mint egy őrült, pedig azt nem szabad. A vége felé elestem, és egy kidőlt fára zuhantam a karommal. Láttam, hogy lóg, mikor felálltam, konstatáltam, hogy ez bizony eltört. Mondom, szép, itt halok meg a dán éjszakában, a céltól nem is messze. Kiabáltam, hogy „Help! Hilfe!”, aztán egy fickó odajött, meglátta a karomat, majdnem rosszul lett, gondoltam, ez nem jó, mert még őt is nekem kell elvinni. Végül csak betámogatott egy kórházba: biztosításom persze nem volt. Aztán valaki jelezte, hogy ez itt egy világbajnok, na, akkor elláttak. Fantasztikus élmény volt. Utána még pár hétig gipsszel futottam itthon. Versenyen is.

F. P.: A kullancscsípés után mennyire volt nehéz elfogadni a helyzetet, hogy nem futhat többet?

M. S.: Minden könnyebb volt ennél, még a maratonra készülni is. Tíz kemény évembe telt, hogy feldolgozzam fejben. Nagyon sokat edzettem, melóztam a futásban, sok mindenről lemondtam a sikereimért, szóval ez undok dolog volt. Tíz év volt, mire rájöttem, milyen marha jó, hogy még itt vagyok, hogy most például itt beszélgethetünk. Később már alázatos is tudtam lenni. Addig ezek a kérdések sorjáztak bennem: „Miért pont én? Miért a legjobb tájfutó? Miért a lábam? Ha a kezem lenne, tudnék futni!”

F. P.: Jó pár éve lett volna még, ha nincs az enkefalitisz? Meddig szokták a tájfutást csinálni?

M. S.: Akkoriban arra gondoltam, hogy nem lesz férjem, nem lesz gyerekem, és majd mindig indulok a korosztályos versenyeken, ha már nem is mint válogatott. Viszont a csípésnek köszönhetően lehetett családom, és utólag azt mondom, ez így oké. Ráadásul most már tudom, hogy mit veszítettem volna: van két unokám, egy gyerekem, és egy férjem mindehhez.

F. P.: A tájfutás, sífutás, maratonfutás magányos tevékenység, míg az egészséges életmód-előadások tartása és futó-gyalogló klubok szervezése teljesen társasági. Ön introvertált vagy extrovertált típus inkább?

M. S.: Élsportolóként valószínűleg zárkózottabb voltam. Aztán jött ez a tíz évem a kullancscsípés után, ami átalakított. Mindenben megváltoztam, még az autóvezetésben is. Azelőtt a Trabantommal is száguldoztam. Elkapott a rendőr, mentem hetvennel lakott területen, azt mondja: „Sarolta, ez nem verseny!” Akkoriban mindenki ismert, legalábbis, aki Népsportot olvasott. Nyugodtabb lettem, másokra is jut időm. Szívesen segítek, hogy testedzésben gazdagabb mindennapja legyen sok-sok embernek.

F. P.: Milyen futópályát ajánl Budapesten? Bent vagy kint érdemes edzeni?

M. S.: Rengeteg a jó futópálya, a lényeg, hogy közel legyen a lakásunkhoz. Mindenképpen menjünk ki, még télen is, ha lehet. Érdekes látni a futóversenyeken, hogy aki egész télen futópadon edzett, hogy emelgeti a testét. Van egy hullámzás a mozgásában, ami felesleges energiát vesz el tőle, és nem halad olyan hatékonyan. Hétvégén is menjünk ki valahova, hogy ez a Normafa vagy egy sziget, mindegy! Olyan szép helyek vannak, Budapest egy csodálatos adottságú hely, használjuk ki!

 Finy Petra

Fotók: Éles Balázs