–

Besétálunk a tengerbe, végre kicsit lehűl a testem

Olyan meleg van hosszú nadrágban a 40 fokos görög nyárban, hogy a fenekemről is folyik a víz. Pár perce még nehéz dobozokat cipeltem. Soha nem úsztam még a tengerben ruhástul, de tiszteletben szeretném tartani Sabri, a mellettem fürdő menekült fiú kultúráját. 

Azért maradok ruhában, mert a globalizációban szocializálódtam

Három testvéremmel három különböző országban élünk. Excel-táblázatban szervezzük össze a közös karácsonyt, és amikor az asztalhoz ülünk, a menübe simán belefér a sushi/rántott hús kombó. Kívülről furcsának tűnhet még, amikor a testvéreméknél a Srí Lanka-i bejárónő nokedlit szaggat és pörköltet főz, vagy amikor a félig orosz, félig magyar unokaöcsém azt kérdezi, hogy „where is the porszívó?”. Talán másnak nem lenne olyan természetes útvonal a Dubai–Kaposfüred, de nekünk magától értetődő.

Tizenhat éves korom óta utazom. És nemcsak úgy turistaként, hanem nyitott szívvel és szemmel. Éltem három évet Angliában, egyet Amerikában, töltöttem hosszabb időt Indiában, Kínában és Spanyolországban is.

Mindenhol tanultam vagy önkénteskedtem, és értékes órákat, napokat, hónapokat töltöttem a helyiekkel. Ezektől az élményektől csak több lettem. Egyvalamit megtanultam: ha tiszteletben tartod a másikat a szokásaival és kultúrájával együtt, akkor olyan kapcsolat alakulhat ki köztetek, ami jóval túlmutat a kulturális különbségeken.

Szóval most ezért viselem a hosszú nadrágot a vízben, mert tiszteletben tartom az ott élőket, hogy ők is tiszteletben tarthassanak engem.

Sabri, aki már nagyon sok mindent túlélt

Sabri, a 15 éves szíriai srác lenyom a víz alá, majd elkezdi dobálni nekem a labdát, és viccelődik velem szokás szerint, amihez most nincs túl sok kedvem, mert sokkal jobban érdekel az, amit Sabriból próbálok kihúzni. Három hete dolgozom a menekülttáborban, és végre kezdem összerakni a teljes történetét azokból a cselekményszálakból, amiket néha elhint nekem.

Tudom, hogy tízéves volt, amikor elmenekült Törökországba öt testvérével és a szüleivel együtt.

Az úton – hogy az ő szófordulataival éljek – „csak Allahon múlt, hogy életben maradjon”, mert megpróbálták őket lelőni, de a golyó elrepült a válla mellett.

Törökországban egy gyárban dolgozott több évig gyerekmunkásként, de mivel a főnökének legtöbbször nem fűlt a foga fizetni az illegálisan dolgozó gyereknek, így pár év múlva otthagyta a munkát, és befejezte azoknak a pólóknak a varrását, amiket mi is hordunk itt, Európában. Azt mondta, hogy nem haragszik a munkáltatójára, mert végül is megfizették azzal, hogy megtanították törökül. A nyelvtudásával pedig el tudott helyezkedni az új illegális munkahelyén, ahol fordítania kellett törökről arabra.

A gumicsónak és a török vízi rendőrség 

Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy került ebbe a görögországi menekülttáborba. Miközben úszunk, elmeséli, hogy az édesapja eljutott Németországba, és munkába állt. Amikor elég pénzt keresett, elküldte a családjának Törökországba. Sabri azt mondja, hogy amint megkapták a pénzt, másnap már a gumicsónakban voltak az édesanyjával és öt fiatalabb testvérével.

Tizennégy évesen volt benne annyi lélekjelenlét, hogy azt mondja édesanyjának, ő mindenképp beszáll abba a csónakba és meggyőzte róla kételkedő édesanyját, hogy ültesse be öt másik fiatalabb testvérét is, és együtt menjenek. Viszont az út nem volt zökkenőmentes.

A török vízi rendőrség megpróbálta felfordítani a csónakjukat, de – a csónak vezetőjének köszönhetően – sikerült elmenekülniük.

Habár sokszor ilyen helyzetben az embercsempészek fegyverrel próbálják a vízbe kényszeríteni a szerencsétlen embereket, Sabri családja pont egy olyan hajóst fogott ki, aki felelősséget érzett az ötven menekült életéért. Így őket próbálta menteni a saját élete helyett.

Próbálom nem elsírni magam a történet hallatán

Emlékeszem, mennyire rosszul érezte magát a másik szíriai srác, amikor elsírtam magam a múltkor, miközben mesélt nekem az álmairól. Nagyon nehéz viszont magamban tartani azt, ami bennem dúl, mert tudom, hogy tizenöt éves kora ellenére a srác, akit már a barátomnak tekintek, két olyan helyzetben is volt, ami, ha egy kicsit máshogy alakul, akkor most nem beszélgethetnék vele.

Sabri érzi rajtam, hogy elakadt a szavam, és kicsit viccesebbre veszi a mondandóját. Hozzászokott már ahhoz, hogy az empatikus európai önkéntesek összetörnek a története hallatán, és egy tizenöt évest meghazudtoló érzelmi intelligenciájával tereli teljesen más irányba a beszélgetést. Elneveti magát, és viccelődve mondja, hogy azért a hajós nem volt annyira a helyzet magaslatán, mert a kétórás utat öt óra alatt tették meg, ugyanis kicsit elnézte az útvonalat. De úgy gondolja, hogy ő és a családja szerencsések, mert amint kikötöttek, rögtön ebbe a táborba kerültek, így nekik soha nem kellett sátortáborban lakniuk.

Minden családtagja életben van, nem úgy, mint sok más táborlakónak.

Ahmednek például két testvére is meghalt, és az édesanyja még Szíriában van a börtönben

Ahmeddel reggelente le szoktunk ülni a teraszra, és iszunk egy arab kávét. Úgy szoktunk tenni, mintha nem is itt lennénk, hogy a kávénak szabadság íze legyen. Amikor felajánl mellé egy gyümölcsöt vagy némi kekszet a neki adományozott ételeiből, mindig elérzékenyülök.

Nem erre számítottam, amikor idejöttem: hogy azok az emberek fognak a legjobban megnevettetni majd, akik elvesztették a családtagjaikat és barátaikat, vagy gyerekmunkásként dolgoztak, és túl közel voltak a halálhoz.

A humorérzékük egyfajta gyógyír ezen a frusztráló helyen. Nem vártam, hogy azok az emberek lesznek velem a legönzetlenebbek, akiknek semmijük sincs, és mindent elvesztettek. Mégis folyton meg akarták velem osztani az adományaikat, hogy meghálálják, amiért ott vagyok, és kimutassák a tiszteletüket.

Arra sem számítottam, hogy miután Anglia egyik legjobb egyetemére jártam, és számtalan példakép van előttem, ők lesznek a leginspirálóbb emberek az életemben, de ahogy megőrizték az emberségüket és a reményeiket ilyen körülmények között, az olyan motiváló hatással volt rám, mint soha semmi más.

Ahogy írtam, az összes utazásomból tanultam valamit. Legtöbbször nem kellett érte fizetnem, mert az egyetemen keresztül, finanszírozott programmal mentem, de ezért az utazást én álltam. Az volt az ára, hogy nem tudom már úgy olvasni a híreket, hogy ne jusson eszembe a barátaim neve és arca. Nekem ők már „nemcsak” egy hír, hanem igazi, valódi emberek névvel és történetekkel…

Kovács Kinga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ pixelfusion3d