Gyurkó Szilvia: Szerintem valahol ott lenne érdemes elindítani ezt a beszélgetést, hogy mi is az a szexualitás, és milyen elemekből tevődik össze... Hiába tud valaki sokat a szexről (technikai értelemben), ha nincs egészséges testképe, vagy önmagára tekintve nem érzi magát értékesnek, szerethetőnek, akkor esélye sincs egy kielégítő és kiegyensúlyozott párkapcsolatra Erre utalnak még a legfelszínesebb magazinok is, amikor egy-egy szexszel kapcsolatos cikkben arról írnak: „beszélj a vágyaidról, neked mi okoz örömet, figyelj magadra, figyeld a másikat, kommunikáljatok”. Ezek a tanácsok, bár a nemiséghez kapcsolódóan születnek, valójában arról szólnak: „ismerd meg és fogadd el önmagad, mert ott kezdődik az öröm”. Minden öröm. És ez a folyamat nem szexuális. Mármint önmagunk megismerése és elfogadása. A szexualitásnak pedig nem szükségszerű része a szex.

Eleve az a folyamat, ahogy a szexualitás kialakul az emberben, azt feltételezi, hogy az énképpel, testképpel, érzelmi biztonsággal sokkal hamarabb „találkozik” egy gyerek, és ezek a tényezők sokkal hamarabb kialakulnak benne (és stabilabb alapját jelentik a későbbi szexualitásnak), mint az az ismeret, hogy hogyan kell felhúzni az óvszert.

És akkor innen át is adnám a szót neked, mert szerintem ez magas labda.

Juhász-Laczik Albin: A szexualitás, a nemiség valóban olyan alkotóeleme a személyiségünknek, mint az intelligenciánk vagy a spiritualitásunk: nem korlátozódik az élet bizonyos területeire, hanem mindenütt jelen van, ahol emberként, teljes személyként veszünk részt a mindennapokban. Valóban elég nagy baj lenne, ha mindazt a vágyat, odafordulást, figyelmet, örömöt, amely emberré tesz bennünket, figyelmen kívül hagynánk amiatt, mert összekeveredett bennünk, hogy mi is az a szexualitás. Milyen érdekes, hogy most, amikor ez a cikk készül, felmerül bennem a kérdés: vajon jó-e, ha egy katolikus pap beszél vagy ír a szexualitásról. Racionális válaszom egyértelműen igen, de valahol belül, a megszokások helyén inkább hallgatnék: annyi szép téma van, miért éppen erről beszélgessünk? De mi lenne velem, ha szerzetességem, tanárságom, és végső soron életem a nehéz témák elkerüléséből állna? Jézus bevállalná. Nem azért, mert forradalmár volt, hanem, mert az élet, amely nem más, mint partneri viszony Istennel, kimeríthetetlenül összetett. És a nehéz kérdések óvnak meg bennünket attól, hogy egysíkúan, fekete-fehéren lássuk azt, amit Isten ennyire színessé tett. A szexualitás ennek a színességnek a része. Nem meríti ki azt, de nem is megy szembe vele.

Azaz, a mi életünk sokkal több mint a szexualitás, de a szexualitás nélkül nem lenne élet.

A mi XXI. századi gondolkodásmódunkban azonban ebbe a harmonikus kapcsolatba igen erősen beleszól a bűn lehetősége. És a bűntől való félelem olyan fokú óvatosságra inti az embert, amely megzavarja ezt a harmóniát. Nemcsak a hivatalos egyházi vagy a hagyományosan konzervatívnak tekintett források aggodalmára gondolok, hiszen ez a félelem valahol mélyen a közös kultúránk része. És ezzel a bennünk lappangó félelemmel érdemes kezdeni valamit. Sokat elárulhat önmagunkról, és ez nemcsak az információ miatt fontos, hanem azért is, mert a félelem rámutat egy olyan pontra, ahol még bizonytalan vagyok, ahol még segítségre, erősítésre van szükségem. Segít feltérképezni önmagamat és a kapcsolataimat. Ez nélkülözhetetlen a továbblépéshez. Sokféle gyökere lehet a félelemnek. Valószínűleg pontosan azon tengelyek mentén keresendők ezek a gyökerek, amelyeket említettél: az énkép sebeinél támadnak.

Gy. Sz.: Igen, azt hiszem mindegy, milyen oldalról közelítjük a témát, a bűntudat és a félelem kérdéséhez előbb-utóbb biztosan eljutunk. Ez a két érzés nagyon erősen jelen van a szexualitással kapcsolatban. Sőt, szinte ez az első élmény, ami a gyerekek többségének a saját testével, annak intim területeivel valamifajta viszonyulást teremt. Gondoljunk csak bele olyan klasszikus szülői mondatokba, minthogy: „Hogy ülsz? Kislány vagy. Tedd össze a lábadat! Ne nyúlkálj oda! Tedd a kezedet a takaró fölé! Lányok így nem viselkednek… Ne leselkedj! Ez felnőtt dolog, ezt te nem értheted; majd megérted, ha megnőttél.” Ezek a mondatok már egészen korai életkorban olyan üzeneteket küldenek a gyerek felé, amely bűntudatot kelt, s azt az érzést, hogy a saját testével kapcsolatban vannak részek, amelyek még önmaga számára is tabuk. Illetve hogy a felnőtteknek vannak olyan testi dolgaik, amelyek el vannak rejtve.

Pedig kisgyerekkorban a saját és a másik teste iránti érdeklődésben még semmiféle szexuális vágy nincsen. Egyszerű kíváncsiság, mégis a felnőtt világ úgy reagál rá, mintha ebben nemiség volna, s emiatt a felnőttben zavar és félelem támad (és így a gyerekben is). A gyerek azonnal megérzi a „zavart az erőben”, és összerakja a képet: ez valami olyan, amiről jobb, ha nem beszélek a szüleimnek. És már rögtön ott tartunk, hogy a testiség tabu lett. Ami nem csak azt jelenti, hogy egy fontos témát „leárnyékoltunk” a felnőtt-gyerek vagy szülő-gyerek kommunikációban, hanem azt is, hogy ha itt valami baj történik, jó eséllyel az is rejtve marad. Magára hagyjuk a gyereket a saját testével, annak működésével, az azzal kapcsolatos érzésekkel. Ez a XXI. században, amikor a test külsődleges jellemzői (vékonyság, kövérség, izmosság, szépség, szőrösség, makulátlanság stb.) talán soha korábban nem látott mértékben terhelik az énképet és a testképet, különösen veszélyes.

A testkép zavarai, az étkezési zavarok nemcsak a lányokat, hanem a fiúkat is veszélyeztetik. Sok esetben a testi tünetek mögött érzelmi problémák húzódnak, ami kamaszkorban tovább súlyosbodhat, és így még mélyebben összekeverednek az én-testszexualitás kérdései.

De a tabuképzés azért is veszélyes, mert ha szexuális visszaélés vagy bántalmazás áldozatává válik egy gyerek, jó eséllyel arról sem fog tudni beszélni a körülötte lévő felnőttekkel, így az rejtve, titokban marad – s további problémákat, érzelmi és testi tüneteket okoz.

Létezik azonban még egy terület, ahol a félelem és bűntudat komoly gátlások és problémák kialakulásához vezethet. Ez pedig a szex egy olyan formája, amivel a gyerekek, kamaszok általában először találkoznak: a szex önmagukkal. Az önkielégítés kérdése, és úgy egyáltalán az, hogy ez szexnek számít-e, nagyon komolyan feszíti ezt a korosztályt. Elképesztően nehéz kérdés (szülőként, felnőttként, szakemberként), hogyan beszéljünk úgy erről, hogy ne szexualizáljuk a gyereket.

Mert az nagyon fontos, hogy egy ilyen diskurzus nem válhat olyanná, ami vágyat kelt vagy szexuális ingereket. Nem az a szexedukáció célja, hogy arra „edukáljuk” a gyereket, jobban szexeljen, vagy hogyan szexeljen, hanem hogy megismerje önmagát (érzéseit), és így felelősen és jól tudja meghozni a saját döntéseit ezen a területen is. A szexedukációs beszélgetések általában nem is érinthetik a „hogyan” kérdését. Helyette arról beszélgetünk: hogy érzed magad? Gondolkodni, érzéseket megfogalmazni tanítjuk a gyereket ezekkel a beszélgetésekkel, amelyeknek az a következménye, hogy amikor a szexszel kapcsolatban döntést hoz, azt már tudatosan fogja megtenni. Nem azért, mert valaki valamit elvár tőle (vagy mert ő valamit elvár magától), hanem, mert tudja, érzi, tisztában van vele, hogy hol húzódnak a saját és a másik határa, és ismeri azt is, neki mi a jó.

J.-L. A.: Nem nehéz elképzelni azt a kamaszt, hiszen talán még emlékszünk is ilyen helyzetekre, akire hirtelen rátört a serdülőkor, minden összezavarodott, külső segítséget nem mert, és nem is akart kérni, és még bűntudata is lett. Nem olyan bűntudat, amely a bűnbánaton keresztül tisztuláshoz, kiengesztelődéshez vezet, hanem olyan, amely a megszokásig ismétlődik: addig, hogy lemoshatatlan bélyeggé lesz a bűn. Nos, szerintem a keresztény üzenet nem örömhír, ha nem éppen az ilyen vesztes helyzetekben jelent reményt és kiutat. Ha csak a bűnről beszélünk, az nem segít ki a mélypontról. Az embert csak a szeretet képes megváltoztatni. Különösen igaz ez akkor, ha a szexualitásról van szó.

A szexuális nevelés (és minden nevelés) szerintem éppen ezért ott kezdődik, hogy elfogadó, befogadó légkört érez maga körül a gyermek. Ha lehet nyíltan beszélni kényes dolgokról, akkor előbb-utóbb ő fog beszélni. Kérdezni, tanácsot kérni. Olyan kérdést is fel fog tenni, amire nem tudom a választ.

De a kérdezés szabadsága néha sokkal fontosabb, mint az így-úgy sikerült válaszaink. Ebben a szabadságban fejlődhet ki például egy olyan beszédmód, amely ugyan kényes kérdéseket érint, de mégis a gyerek sajátja lesz. És rádásul megtanulja azt is, hogy lehet tévedni, hogy a bűn nem valaminek a vége, nem egy ítélet, hanem inkább ott kezdődik a kereszténység: mit teszünk utána. Mit tanulunk belőle. Megérte? Azaz milyen értékek vannak a tetteink körül. Hogy mennyi sok érték van az életünkben.

Gy. Sz.: Elképesztően fontos az, amiről most szóltál, és azt hiszem, ez áll minden gyerekkel kapcsolatos ügy origójában: a kommunikáció lehetősége, a kérdezés szabadsága és a nyílt beszélgetések. Valójában nem is szexedukációnak vagy nemi nevelésnek kellene hívni, hanem „nemi és szexuális beszélgetéseknek”. Mert végső soron ez a fontos, nem pedig az, milyen választ kapnak a kérdésükre. Hanem hogy azt érezzék, a másik odafigyel rájuk, gondolkozik, próbálkozik.

J.-L. A.:

Jézus tudott úgy beszélni értékekről, hogy közben nem ítélkezett. Sőt, rá tudta venni a tömeget is, hogy ítélet helyett engedjenek teret a továbblépésre.

Nemiségről, a testről röviden, érthetően, és mégis a képviselt értékhez méltóan? Szerintem ez nagyon mélyen bennünk van. Emlékezzünk csak: a jézusi örömhír egy olyan világban hirdette, hogy Isten testté lett, amely – újplatonista divatszínezetként – megvetéssel tekintett a testre. A test a lélek börtöne – vallották az apostolok kortársai, ők pedig elkezdtek arról beszélni, hogy a mindent irányító értelem, a logosz, azaz Isten nemhogy testté, hanem hússá lett. Inkarnáció. Ennél a szónál rövidebben és tömörebben nehéz lenne úgy beszélni testiségről, hogy még az isteni értékét is kifejezzük. Szerintem minden pap emlékében ott él, ahogyan szenteléskor letérdel, és a többi pap sorban odajárul hozzá, hogy kezüket áldón a fejére tegyék, röviden imádkozva felette. Ott térdeltem, és vajon hol és ki kap ötven ilyen érintést egész életében, mint én tíz perc alatt? Egyszer meg kéne írni az érintés teológiáját (németül már biztos megvan). De visszatérek az értékekhez. Szerintem nagyon hasonlóak vagyunk ebben. Mégis most hadd kérdezzek én is! Pontosan idevágó kérdést. Mit gondolsz a házasság előtti nemi életről?

Gy. Sz.: Na, bumm. (Eddig tartott az előjáték, és most kezd komolyra fordulni a dolog.) Hát, igen. Erre több válaszom is van. Egy látszólagos, ami igazából nem válasz, és arról szól, hogy mivel van nemünk és testünk, ezért van nemi életünk – a házasság előtt is. Ennek mélysége, minősége, tudatossága a kérdés. A másik válaszom, hogy szerintem a hiány is teret foglal. Úgy értem, ha valami nincs, ha valaki nem éli meg a szexualitását, a nemiségét, az is kitölti azt a gondolati, érzelmi, érzeti mezőt, ami a szexualitásé. Csak más előjellel. És van egy harmadik válaszom is, ami szerint erre a kérdésre nincs általánosan igaz, univerzális igazságom. Minden attól függ, kikről, milyen élethelyzetről, milyen döntésekről, értékekről, háttérről van szó. Ha valaki tudatosan hoz döntést, azzal könnyebb együtt élni, akkor is, ha a döntés következtében nem kerül könnyű helyzetbe.

Ha úgy döntök, a nászéjszakáig várok azzal, hogy a partneremmel elkezdjünk szexszelni, és ez a döntésem a saját belső meggyőződésemen alapul, akkor ezzel nincs semmi baj. Sőt, nem is tudnám máshogyan csinálni.Ez az én igazságom, az én megoldásom, amivel békében élek.

Ha nem belső, saját döntésem, hogy várok, hanem a szokások, hagyományok elfogadásán alapul, esetleg mások elvárásainak szeretnék így megfelelni, akkor ez egy kínkeserves (és valószínűleg kudarcra ítélt) történet lesz.

Amelyben folyamatosan a kiskapukat fogom keresni, és, mondjuk, olyan kérdésekkel keresem meg a szexedukációs csetszolgáltatást, hogy „Mi számít szexnek?” „Az előjáték, meg a csókolózás, meg ha meztelenül összebújunk, akkor az már szex?” A gyermekjogi megközelítés szerint a 18 éven aluliak esetében a legjobb (legfőbb) érdek kell, hogy meghatározó legyen minden döntésben. Mi a gyerek érdeke? Ez pedig a gyermekjogi kommentárok szerint egy dinamikusan változó fogalom. Az egyéni, szubjektív szempontok, a család és a környezet, a társadalmi helyzet egyaránt befolyásolhatja, hogy mi adott helyzetben egy gyerek, fiatal szükséglete, érdeke. Ez a „best interest” definíció itt, a szexualitásnál, természetesen nem azt jelenti, hogy a gyereknek „érdeke” a szex, hanem hogy nem kívülről és felülről, a mi felnőtt értékrendünk alapján ítéljük meg egy 18 éven aluli fiatal döntését ezen a területen (sem), hanem a nézőpontunk mindig a gyereké. Mindig belőle indulunk ki, neki segítünk abban, hogy valódi tudást szerezzen, és megismerhesse önmagát. Azért is tesszük ezt, hogy aztán később, már 18 éves kor felett, felnőttként, felelősen hozhassunk ilyen döntéseket, amelyek azt is feltételezik, hogy a saját döntésünk (szükségletünk) megmérettetik egy másik ember döntésében (szükségletében). És az nagyon nem jó, ha megmérettetik, és könnyűnek találtatik.

Optimális esetben megfogalmazom, mit szeretnék (mert tisztában vagyok vele, és tudom), valamint meghallgatom a partneremet, hogy ő mit szeretne, mit kommunikál felém, és ennek alapján hozunk egy döntést, amelyben mindketten jól vagyunk. Ez azonban csak leírva ilyen egyszerű. Valójában az egyik legnagyobb küzdelme a gyerekkornak és a fiatal felnőttkornak (sőt, sokszor az egész életnek), hogy mennyire vagyok képes látni önmagamat, mennyire vagyok tisztában a saját érzéseimmel, hogyan tudom azokat kifejezni, kommunikálni, az érdekeimen, szükségleteimet érvényesíteni, és a többi emberét is respektálni... az érzelmi intelligencia kérdéséről beszélünk, meg persze az elfogadásról. Egy olyan intelligenciáról, amit nem oktatunk, amit nem fejlesztünk, aminek a kibontakoztatását és megerősítését nem támogatjuk tudatosan. Ez pedig sokszor nagyon nehézzé teszi az életet. Azt szoktam mondani, hogy a Pitagorasz-tétel ismeretének hiánya miatt ritkán bomlanak fel házasságok. Viszont azért, mert valaki nem képes az érzéseit kifejezni, és nem tudja, hogy valójában ki is ő, és mit szeretne a másiktól, már sokkal gyakrabban. Ha az iskola tényleg az életre nevel, és az életre készíti fel a gyerekeket, akkor bizony az érzésekkel, érzelmekkel meg a nemiséggel is foglalkozni kell. Persze egy nem koedukált, csupa fiú iskolában van egy csomó speciális helyzet, meg kérdés. Gondolom.

J.-L. A.: Megkérdeztem őket, a diákjaimat. Tizenegyedikes az osztályom, tizenhét-tizennyolc éves fiúk. Ismerik az egyház tanítását, és ismerik korosztályuk világát. Az elsőt tisztelik, a másodikban benne élnek, bennük van. Innen indult tehát a beszélgetés: adott két pólus, amelyek ellentétei egymásnak, az egyik azt mondja, nem, a másik pedig azt, hogy igen. Ha nem tanultam volna teológiát, valószínűleg azt hittem volna, hogy ez a beszélgetés vége. De a teológia pontosan ilyen pólusokkal dolgozik: Isten és ember, törvény és szeretet, igazságosság és irgalom – hogy csak egy párat említsek. Jöttek is a pro és kontra érvek, és sok hasonlat. Az egyik legjobb: „Ha szeretem, mondjuk, a pisztáciafagyit, akkor attól nem lesz rosszabb, ha rendszeresen eszem belőle, akár már gyerekként is.” Azután: „Sokkal fontosabb, mi történik a házasság után, mintsem, hogy előtte”. „Igen nehéz ám olyan társat találni, aki ebben partner.” És volt ilyen is: „Erősíteni kell az önuralmat, mert arra később is szükség lesz.” A beszélgetés végén szólaltam csak meg hosszabban, és most nem is az az érdekes, mi hangzott el, hanem inkább az, mennyit kéne erről még beszélgetni. Nekem is velük, de például mi lenne, ha a nagyszülők, ahol még szeretetben együtt vannak, mesélnének arról, hogy az ő életükben, hetven körül mit jelent a szexualitás. Azaz mit jelent: kiteljesedett kapcsolat, a maga történelmével, kudarcokkal, elköteleződéssel, otthonossággal és katarzissal? Amikor lekopik rólunk a bi- meg a tricepsz vagy a kosárméret, és maradunk mi, ahogyan Isten szeret. A beszélgetés végére az is nyilvánvaló lett, hogy az egyháznak mindebben óriási feladata van.

Ott lenni akkor is, amikor szabályra van szükség, és akkor is, amikor segítségre.

Kísérni azokat, akik úton vannak, felsegíteni azokat, akik elbuknak, és mindenkiben, minden élethelyzetben meglátni Istent.

A cikk eredeti, teljes változata a Pannonhalmi Szemlében jelent meg.