Lánybúcsúra érkeztünk, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megadjuk a módját az ünneplésnek. Végül ez sikerült is, mivel szerencsére időben bevettük az akut esetekre szánt leszarom tablettát.

Az apartman elsőre csodaszép. Másodikra is, ám harmadikra már nem. Előre leszögezem, edzőtáborokhoz, kollégiumi szobákhoz szokott vendégként nem afféle sznobisztikus finnya-faktor beszél belőlem. De az idegenforgalmi adóval 90 ezer forintos ár mellett az alábbi dolgokat képtelen voltam tolerálni. A panaszáradatom hosszú, de azért nem egy Iliász, szóval hajrá!

A hölgy, aki bevezetett minket a szobába, jelezte, hogy a bejárati villanykapcsolót ne nagyon maceráljuk, merthogy nincs. Semmi baj, voltak más kapcsolók is, úgyhogy nem tartottunk attól, hogy estére töksötétben maradunk, a tévéből kimászik a Körös-kislány, és mind meghalunk.

Ugyanez a hölgy említette, hogy gyorsan kiteszi még a benti szárítón lévő törölközőket a teraszra. Hogy a száradó ruhatenger mellett néhány szegőléc és szerszám is volt, lakberendezési újságba illő rusztikus hatást keltett.

Lemerülőben volt a telefonom, gyorsan bedugtam tölteni... azon két konnektor egyikébe, ami a konyhában lévő hatból működött.

Bekapcsoltam a wifit, mert az ugye ingyenes. Mindazonáltal kissé csalódott voltam, hogy az esetek 90 százalékában csak annyit ért, mint egy Csillámpóni Apokalipszis esetén.  

Gondoltam, gyorsan kezet mosok a konyhában. A csap kis híján a kezemben maradt, de ez abszolút az én hibám: talán nem kellene olyan sok éve küzdő sportolni.

Szívesen ittunk volna egy kávét – ha már a leírásban kapszulás kávéfővel kecsegtettek –, de hiába keresgéltem, egy kávéfőző mintás bádogdobozon kívül semmit sem találtam. (A doboz amúgy ízléses volt.)

Kimentünk megcsodálni a teraszt, ahol szerettünk volna mind a hatan leülni. Bár az apartman hivatalosan nyolcszemélyes, csak öt kültéri szék volt. Székfoglalóst meg nem akartunk játszani.

Felmentünk az emeletre a szobákba: tetszett a frottírlepedő, meg a magas poliészter-tartalmú ágynemű, mert mindkettő azt mutatta, hogy a négycsillagos szállásunkon a tulajdonos nem rest újítóként gondolkodni, és szembeszállni a minőségi szállodákra jellemző pamutágynemű-garnitúrával. Szerencsére sokáig buliztunk, úgyhogy istenien aludtunk így is…

Másnap reggel egyikünk egy arcán lévő karcolással ébredt. A párnahuzat cipzárjából kiálló damil volt a ludas, és nem arról volt szó, hogy éjjel megjelölte őt a Roxfort igazgatója, hogy afféle következő Harry Potterinaként ismét történelmet írjon valaki a varázslóvilágban.

Kész szerencse, hogy volt közöttünk két ember, aki kifejezetten jó néven vette, hogy reggel napsütésre ébredhet, mert a redőnyt úgysem tudtuk volna lehúzni, hiszen elromlott.

Szuper volt az is, hogy még nyár van, mert így később nem kell majd kiürítenem a radiátor alatt lévő két virágcserepet. Persze lehet, hogy oktondi vagyok, és ezek nem az esetleges csöpögés miatt voltak ott, hanem dizájnelemként.

Gondoltuk, itt az ideje kiülni a teraszra borozni, de sajnos borospohárból csak kettő volt. Kék vizespohárból talán öt, tehát nem maradtunk szomjan, nem kell aggódni. Találtunk továbbá három műanyag pezsgőspoharat, de ezeket meghagytuk a következő társaságnak, elvégre fő az önzetlenség. Bögre volt dögivel, de azok kellettek tálka-alternatívaként a vacsorához.

Volt hat egyforma tányér, ezért eljártunk egy örömtáncot. Kár, hogy rögtön utána elszontyolodtunk, amikor rájöttünk, hogy a leírásban szereplő „konyhai edények” vélhetően nem a mi szobánkra vonatkoznak. Kár. Egy kenyérvágó kés, egy deszka és néhány nagyobb tál jelenlétét kifejezetten értékeltük volna.

A teraszon lévő „Házirend: hangoskodni tilos. / House rules: Loud forbidden” kiírást személy szerint kifejezetten üdvösnek találtam, mert üdvözlöm, hogy egyre többen használják a Google fordítót. Pompás program, boldoggá tesz a népszerűsége.

A szállásfoglaló oldal szerint a szobához jár csokoládé vagy sütemény. Egyik sem volt, de nem baj, mert a túlzott cukorfogyasztás nem egészséges. Mondjuk az is lehet, hogy valójában volt kihelyezett desszert, csak a depis konyha stikában felfalta mindet.

Problémáinkkal fölhívtuk a tulajdonost is. Sajnos nem tudtuk rögzíteni a hívást, pedig felettébb érdekes volt a beszélgetés. Az első hiányosságok felsorolására diszkrét hallgatással reagált. Azt rebesgetik, hogy a hallgatás belegyezés, tehát ebbe nem tudok belekötni.

A villanykapcsolóra azt mondta, nem lehetett új kapcsolót venni, amúgy meg ne nyúljunk hozzá. Milyen igaza volt, mintha csak kitalálta volna, hogy mi másként szeretnénk felvillanyozódni.

A csapot, mint megtudtuk, múlt héten megcsinálták. Jogos. Azóta nyilván belógott az ablakon a Félelmetes Nagyétvágyú Csaptromfoló, és mókából meglazította egy kicsit.

A kávéfőző, mint kiderült, egy másik apartmanban volt, de az ottaniak épp vitorláztak, így úgy tűnt, kávé-nihil vár ránk.

Jelezte, hogy voltaképp mi fizetés nélkül tartózkodunk az ingatlanjában, és nyugodtan elmehetünk, ha kifogásaink vannak. Mivel udvarias teremtés vagyok, és tanulok az esetből, amikor legközelebb szállodába megyek, érkezéskor majd megkérdezem a recepcióst, nem bánja-e a szálloda tulajdonosa, hogy csak a távozáskor egyenlítem ki a számlát, és addig az ingatlanjában tartózkodom.

A tulajdonos később visszahívott. Gyanítom, hogy az eltelt időben meglátogatta a Jótündér Keresztanya, és installálta rajta a jó modor alkalmazást. Bár lehet, hogy csak frissíteni kellett, ezt nem tudom. Mindenesetre az Úr segítőkészen felajánlotta, hogy hozat nekünk deszkát, kenyérvágó kést és valamiképp orvosolja a kávégép-incidenst.

Nem sokkal később megérkezett parancsot teljesítő Hölgy 2.0, meghozván a kért tárgyakat. Kivéve a kávégépet, mert a kávémasina-lehetőségünk továbbra is szelte a habokat. Volt viszont helyette instant kávé. És majd’ elfelejtettem, kaptunk hat csomag csokis töltelékű croissant és egy üveg bocsi-bort is. A bor finom nedű, de a tannin távolról sem eredményez olyan kellemes szájízt, mint egy szívből jövő bocsánatkérés.

És még valami: Hölgy 2.0 jelezte, hogy hozott pót-vécépapírt, és megkérdezte, hová teheti. Hosszas tanácskozás után a toalett mellett döntöttünk, bár kacérkodtunk a terasz gondolatával is.

Végül persze istenien éreztük magunkat, de hálás vagyok a tulajdonosnak, hogy az ő kifejezett kérésére megoszthattam a tapasztalataimat. 

Uzonyi Nóra