–

(Hiába, aki ősszel középső csoportos óvodás lesz, az nem járhat megalázó, gyerekeknek való, mintás pólókban.)

Nos. Felöltözünk tehát valahogy (velem természetesen simán és sokszor előfordul, hogy a magamra később is applikálható darabokat ridikülben viszem a munkahelyemig, ld. fülbevaló, nyaklánc, csat vagy komplett smink), és jön a nehezebb része. Nehéz szívvel, de magamra öltöm a gondtalan csevegő anyukaarcot, és indulunk az oviba. Kifejezett listám van az úgynevezett veszélytelen, figyelemelterelő témákról, melyekkel minél tovább próbálom húzni az időt, hogy az óvoda szóba se kerülhessen, vagy ha igen, csakis „a világ legklasszabb helye”-kontextusban. És az ovi egyre közeledik. A hely, amit szerintem, függetlenül mindentől és mindenkitől, az én gyerekem nem szeret. Megkockáztatom, engem talán jobban bír, és ennek gyakran hangot is ad, hogy inkább hadd maradjon velem, nem baj, ha be kell jönnie a munkahelyemre, ő igazán hajlandó erre az áldozatra, sőt, ha NAGYON MUSZÁJ, csöndben maradni is tud. A tárgyalás higgadtan indul, de ahogy közeledünk a kisgyermeknevelő intézmény felé, az én csodálatos lányom egyre inkább kétségbeesik.

Ez odáig fajul, hogy amikorra eljönnék az oviból, addigra üvölt is.

És kér, és könyörög, és szorít, hogy maradjak.

Van, amikor sikerül kijönnöm a csoportból és akkor kicsikét (vagy sokacskát) még kint hallgatom a szívszaggató sírást, ahol már nem lát. És sírok én is. 

És akkor jönnek a szülők.

A boldogok, akiknek nem ordít a gyereke soha. 

És látják, hogy ott állok és szenvedek.

És minden alkalommal kiderül csalhatatlanul, mi a különbség az anyukák, meg az apukák között. Mi a hatalmas, égbekiáltó és fantasztikus nagy eltérés apák és anyák, férfiak és nők között.

Az anyák nem szólnak, rám se néznek, csak halkan köszönnek és pucolnak el. 

Gondolják (helyesen): úgysincsenek szavak.

De jönnek az apák! Ó, az apák... Bátorítólag rám néznek, és ilyeneket mondanak:

– Már nem sír!
– Hanem üvölt – mondom halkan.
– De már nem annyira – mondják ők, és sietnek mosolyogva fontos, férfias munkahelyeik felé. 

Gondolják (helyesen): sír, sír. Nagy ügy. Átmenet ez, majd megbékél.

Én ezen különben röhögnék, mert hát amúgy nagyon vicces.

De nem röhöghetek. Épp sírnom kéne.

(Nem, nem sírok.)

Indulok dolgozni. Muszáj.

És amikor eljön a délután, és lélekszakadva rohanok imádott egyszülöttemért, összetalálkozunk az anyukákkal, meg az apukákkal. Többnyire a csoportból jönnek, amikor én még csak oda tartok. Nem hallatszik onnan semmiféle sírás, csak az a klasszikus ovis morajlás, amiben hangos kacagás éppúgy van, mint vérre menő vitatkozás; de a reggeli műsornak, annak a szívszaggatósnak nyoma sincs.

És jönnek velem szembe az anyák, és mosolyognak, és olyanokat mondanak, hogy „nem sír”, meg hogy „szépen játszik”.

Kedvesek, mert emlékeznek rám. Örülök ennek, nagyon.

És jönnek az apák, mobiltelefonnal a fülükön, olykor rám se nézve csak biccentenek, és mennek tovább, nem mondanak semmit, meg sem ismernek talán.

Tök jó, mert nem érdekli őket a reggel, se más. Feldobnak vele, nagyon.

Persze, délután már könnyű, délután mindennek örülök. Messze még a holnap reggel.  

 Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/George Rudy