–

Na, jó, ez az írás inkább csak egy kis elégtétel, hiszen a néni valószínűleg nem olvassa majd, és egyébként is tudom, hogy a Frásznéni/Frászbácsi jelenség összetettebb kérdés. Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen emberek nagy része igazából boldogtalan, és inkább sajnálni kellene, nem pedig kifigurázni, ennek a cikknek nem is ez a célja. Nem gúnyolódni szeretnék a következő történetek közreadásával, hanem kicsit magamba nézni – és talán erre sarkallni titeket is –, mert bizony néha be vagyok tojva, nehogy később belőlem is Frásznéni legyen. Úgyhogy inkább írok erről egy látleletet, amit majd elővehetek, amikor először érzek késztetést, hogy ráüvöltsek a folyosón végigszaladó gyerekekre, vagy a fogam között sziszegjek rá a fiatalokra, akik már megint nem a megfelelő szelektív kukába dobták a szemetet. Íme, pár történet az ismerőseim tollából, okulásul (a neveket a mesélők kérésére részben megváltoztattam).

Török Juli többször is találkozott emlékezetes Frásznénikkel:

Gondolom, az utálatos, hajnalban rádiót üvöltető szomszéd nénire gondolsz, aki azonnal elkezdi csapkodni az ajtaját, amint elaludt a gyereked, és a lépcsőházból kiabál le négy emelettel lejjebb a barátnőjének. Megbeszélik eszelős hangerővel a legintimebb dolgaikat is, például azt, hogy ki mikor kakilt stb. Ha szembetalálkoztok, mézes-mázos, de egyébként tudsz róla, hogy büdös, munkakerülő kurvának tart.

A VIII. kerületi életemből: volt egy fölöttünk lakó család négy vagy öt kisebb gyerekkel, igazi vidéki prolik voltak, a pasi valamilyen fuvarvállalatnál dolgozott, a negyvenkilós csaj meg szült, cigizett, kávézott, és megállás nélkül üvöltözött a gyerekekkel. A pasi kulcsot másolt fusiban, este tíz után a konyhában, amikor már a gyerekek abbahagyták a folyamatos dobogást a fejünk fölött. Ez kábé olyan hang, mintha az agyadat fúrnák. Amikor ezt szóvá tettük, akkor megfenyegetett bennünket, hogy éjjel leüt, ha tovább pofázunk. Ha pedig nem bírtuk tovább a gyerekek dobogását, akkor partvissal jeleztük a mennyezeten, hogy szeretnénk egy kis csendet. Ezt mindig mélyen megbántuk, mert erre mindannyian egy ritmusra kezdek el dobogni, annyira, hogy potyogtak a könyvek a polcról.

VIII. ker., 2.0.: A lépcsőházban volt egy úgynevezett »szőke nő«, akinek volt öt vagy hat teljesen egyforma fia. Egy egyszobásban laktak ők is, csakúgy, mint a fölöttünk lakók, és mi is. A fiúk közül kettő vagy három rendszerint börtönben volt, a többi meg leigazolt focistaként játszott valamelyik másodosztályú csapatban. Időnként helyet cseréltek, valaki kijött a börtönből, focizott, a másik meg bement a börtönbe, és nem focizott. A szőke nőnek volt egy férje, valószínűleg a fiúk apja, aki, ha berúgott, nem mehetett be a lakásba, és egész éjjel kevéssé artikuláltan üvöltött a lépcsőházban. Ha arra jártam épp, és még tudott beszélni, akkor rutinból lebuzikurvázott, amitől már meg se rezzentem. Végül is egész nagy békében éltünk egymás mellett.

Kolléganőnk, Kárpáti Juci történetében a férje vette fel a harcot a Frásznénivel:

A mi lakóparkunkban is van egy házi Frásznéni, a gyerekek csak úgy hívják: »A Banya«. A Banyának a legnagyobb problémája az, hogy vannak gyerekek. Tehát önmagában a létezésük irritálja, márpedig a lakóparkban elég sok család lakik, ahol van gyerek, és ők azért költöztek oda, mert a lakásokhoz tartozik egy szuper, gondozott és zárt kert is. A legviccesebb eset az volt, amikor a meglett üzletember férjem, akit mindenki tisztelettudó, komoly embernek ismer a lakóközösségben, egy alkalommal rendesen helyre tette a nőt. Nem úgy, ahogyan megszokhatták tőle, csendesen és tisztelettudóan. A nő odáig ment, hogy lefotózta a focizó gyerekeket, így a férjemet is (hogy bemutathassa a közös képviselőnek a bizonyítékot, hogy lám, renitens lakók játszanak a kertben). A férjem, Gábor, pedig fogta magát, és elkezdett ugrálni a füvön és kiabálta: »Húúúú, itt vagyok, most lőjön!«. És a nő lefotózta a férjemet, ahogy vigyorogva ugrál, és nyelvet nyújt a Banyára. Legközelebb, amikor megint nyírta a gyerekeket, és a szülők elindultak helyre tenni, közölte a férjemmel, hogy »magával nem állok szóba!«.

A szintén WMN-es Szőcs Lillánk Frásznénije nagyobb vállalkozásba fogott:

A mi Frásznénik az a fajta volt, aki, ha bulit csináltak a környéken, elsőként tárcsázta a rendőrséget. A Szigetet is minden évben megpróbálta lekapcsolni, áthelyezni, »lehalkítani«. Hihetetlen kitartás és ambíció lakozott benne.

Ilona pedig egy egészen durva Frászbácsit fogott ki:

Sz., mint Szarkavaró úr, afféle fogadatlan házmesterként létezik a házunkban. Mintha az ötvenes évekből ragadt volna itt. Természetesen elsődleges tevékenysége a szarkavarás: kéjes örömmel ugrasztja egymásnak a szomszédokat kitalált és megfelelő helyen elcsöpögtetett történetekkel, a nőkkel pedig kizárólag erőltetett szexista poénkodással képes kommunikálni. Bár mindenki falra mászik tőle, tenni nem nagyon tudnak ellene: hagyd, tudod, hogy bolond – nyugtatgatjuk egymást.

Én (KÉV) zárszóként csak annyit mondanék: tényleg igyekezzünk nem Frásznénikké és Frászbácsikká válni, mert biztos vagyok benne, hogy ez belülről a legrosszabb. Amit a szomszédság kap belőle, az már csak a – néha borzalmasan keserű – hab a tortán.

Kalapos Éva Veronika

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/CREATISTA