–

Huszonegy éves voltam, amikor érzékeny búcsút vettem a kollégiumi szobámtól és végre saját lakásba költöztem Pesten – méghozzá a nyolcadik kerületbe, és annak is a vadregényesebb részére. Amíg a szüleim a testi épségemért fohászkodtak, a nagymamámnak egy fontos kérdése volt az új otthonommal kapcsolatban: milyenek a szomszédok? Falun ugyanis a jószomszédi viszonyt leginkább a rokoni kapcsolat egy furcsa fajtájához lehetne hasonlítani: annak ellenére, hogy a szomszéd nem vér a véredből, mégis mindent kínos részletességgel tud rólad. Bármikor szabad bejárása van a házadba – persze neked is az övébe –, amit teljesen váratlan pillanatokban ki is használ. A távol élő rokonokkal ellentétben a viziteket nem jelenti be, hiszen mivel ismeri a család napirendjét, elvileg nem tud olyan időpontban érkezni, amikor nem kéne. Elvileg.

Aznap végérvényesen ki kellett ábrándítanom a nagymamámat, annak ellenére ugyanis, hogy vidékről származom (vagy talán épp azért), önálló felnőtt életem kezdetén azt a célt tűztem ki magam elé, hogy szomszédfronton átírom az otthonról hozott mintát. Taktikám is volt hozzá: olyan keveset akartam mutatkozni a szomszédjaim előtt, hogy idővel még azt is megkérdőjelezzék, egyáltalán ott lakom-e. Semmi bizalmaskodó mosoly vagy érdeklődő tekintet, semmi gangon álldogálás, semmi pletyka – vagyis, minden olyan gesztust letiltottam, ami lehetővé teszi, hogy egymás házszámán kívül bármilyen közelebbi dolgot megtudjunk a másikról. Akkor még lövésem sem volt, hogy a tervem egy vékony falakkal felhúzott lakóházban eleve halálra van ítélve, és csúfos kudarcot vall majd. De most már cseppet sem bánom, mert az évek folyamán a sors olyan emberekkel hozott össze, akik idővel különleges helyet foglaltak el az életemben. Az pedig csak slusszpoén volt az egészben, hogy mind nők voltak. Az én valaha volt és jelenlegi szomszédasszonyaim.  

Az örök szerelmes

Életem első közvetlen szomszédja egy ötvenes éveiben járó nő volt, akit két szerelem heve fűtött egyszerre: az egyik a vodka, a másik az épp aktuális párja iránt. Én akkor ismertem meg, amikor az előbbiért olyan szenvedéllyel rajongott, hogy hajnalban is képes volt érte ordítva könyörögni, az utóbbival való kapcsolatát viszont már jócskán kikezdte az élet – és a pia. Az akkori élettársa hol több, hol kevesebb sikerrel próbálta józanul tartani őt, néhány évvel azután viszont, hogy odaköltöztem, a férfi meghalt. De a szomszédasszonyom nem maradt sokáig egyedül, új lovagja a hatvanas éveiben járó L. bácsi kezdetben nagyon lelkes volt a románctól – sajnos túlságosan is. Ezt honnan tudom? Mivel a két lakás régen valószínűleg egy volt, a szomszédasszonyom pedig a fél fülére süket, a vékony válaszfalon át nem maradtak titkok.

Emlékszem, verőfényes nyári nap volt, épp egy hosszabb cikket írtam az oktatás helyzetéről, amikor a fal túloldaláról az ominózus lovag, L. bácsi emelt hangon csalogatta egy kis romantikára álmai nőjét. De kegyetlen az élet: a kémia hiába működött, egyvalami nagyon nem akaródzott – így a következő percekben a szomszédasszonyom arról győzködte L. bácsit, írasson Viagrát magának. Volt egy kis ellenállás a férfi részéről, mondván, ő „szíves”, és tart tőle, hogy baj történik, de végül két hét múlva a vágy hangos győzelmet aratott a félelem felett.

A sors pedig úgy hozta, hogy szerelmük beteljesülésének én is fültanúja lehettem a fal túloldalán. Még aznap utánajártam, mennyibe kerül egy hangszigetelés.

Az őrszem vagy másik ismert nevén, a pletykafészek

Minden lakóháznak megvan a maga „biotérfigyelő kamerája”. Az enyém annak idején éppen az alattam lévő lakásban élt. A nevemet sosem tudta megjegyezni, de én elég hamar megtanultam, hogy amikor vészjósló hangon Dorkát kiált, engem szólít. Ilyenkor igyekeztem elővenni a lehető legédesebb mosolyomat – valójában úgy vicsoroghattam, mint aki épp maga alá csinált –, és megkérdezni, van-e valami probléma.

Ő volt az, aki előtt semmi sem maradt titokban, aki még azt is tudta rólam, amit én magam csak sejteni mertem. Annak ellenére, hogy az idő vasfoga eljárt felette, az érzékszervei briliánsan dolgoztak.

Amikor este macskaléptekkel kiosontam a gangra rágyújtani, az első slukk után megszólalt az ismerős hang: „Halkabban, vagy feljelentem!” Hogy az öngyújtó kattanása vagy a lélegzetvételem volt ennyire fülsiketítő, azt a mai napig nem tudom eldönteni. Egyébként ennek ellenére nem utált, sőt, azt hiszem, kedvelt is – főleg, miután egyszer kölcsönadtam neki egy kis pénzt. Egy idő után pedig rájöttem, hogyan használhatnám ki a képességeit: minden alkalommal, amikor néhány napra a szüleimhez utaztam, ő volt, akiről kérés nélkül is tudtam, hogy árgus szemmel figyeli, ki mászkál a lakásom környékén. Minden alkalommal abban a biztos tudatban zártam kulcsra az otthonom ajtaját, hogy semmi olyan dolog nem történhet, ami elkerülné a figyelmét.

A szexi puma

Mielőtt a nyóckerből Zuglóba költöztem volna, még nem sejtettem, hogy ez a kerület egyike a pumák természetes élőhelyének. De nem kell megijedni, ezeknek nem négy lábuk van, hanem kettő – az is jó hosszú, formás és szőrtelen –, és nem kistestű élőlényekre vadásznak, hanem az ember pasijára. Az én szexi, negyvenes évei közepén járó pumámnak a szomszédból épp romokban hevert a házassága, amikor megismertem. Vagyis, túlzás lenne azt állítani, hogy megismertem, mert ahányszor találkoztunk, én valami furcsa természetfeletti erő hatására köddé váltam a szeme előtt, és csak a vőlegényem maradt a látóterében – hozzá beszélt, neki válaszolt.

Kár, pedig én már az elejétől éreztem, hogy hiába a 15 év korkülönbség, ha akarnánk, mi örökre barátnők lehetnénk, hiszen ugyanazért lelkesedünk: a leendő férjemért.

Mielőtt jobban elmélyülhetett volna a kapcsolatunk, a szexi puma elköltözött. Szerencsére nem messzire, csak pár utcával arrébb, így amikor tavaly összefutottunk, még tudott okozni pár olyan felejthetetlen percet, ami miatt az emlékét az idők végezetéig a szívem egy különleges zugában őrzöm majd.

A gondoskodó

Egy emeleten éltünk évekig, még a nyóckerben ő volt a legelső – és az egyetlen –, akivel a szomszédjaim közül összebarátkoztam. Miután elváltak a férjével, egyedül nevelte a gyerekeit, tőlem egy lakással arrébb. Nem éltek nagy lábon, de egy dologban sosem szenvedtek hiányt: a jókedvben. Mindig nagyokat lehetett nevetni vele a gangon, vagy szörnyülködve figyelni a szemközti lépcsőházból kukkoló pasit.

Az évek során egymás kimondatlan szövetségesei lettünk. Amikor beteg voltam, becsöngetett egy tál forró levessel, amikor arra volt szükségem, meghallgatott – ez fordítva is így volt, bár nagy szerencséjére én ételt elég kevésszer vittem át.

Őszintén figyeltünk a másikra. Kicsit olyan volt, mintha megint falun élnék. Vele kezdtem megérteni, miért ragaszkodott a nagymamám annyira a szomszédjaihoz: jó dolog, ha legalább egy olyan ember él a közvetlen közelben, akire ha úgy adódik, támaszkodni lehet, akitől segítséget lehet kérni.

Akiről szükség esetén mi gondoskodunk

Van egy másik nő az életemben, akivel viszont örömmel osztozom a vőlegényem szeretetén, ő az alattunk élő szomszéd néni. Hamar megtanultam, hogy valami egészen különleges egymásra figyelés van köztük, ami nemcsak egy villanykörte cseréjében, az autója tisztításában vagy egy kép felfúrásában merül ki, hanem sokkal több ennél – és aminek most már én is részese lehetek.

Kezdetben elég izgalmas volt megtörni a jeget, mintha plusz egy nagymamát kellett volna meggyőznöm arról, hogy méltó vagyok az unokájához. Próbálkoztam is rendesen: karácsonykor mézeskalácsot vittem neki, amit kedvesen elfogadott annak ellenére, hogy cukros. Mentségemre szóljon, nem tudtam a dologról, és szerencsére ő sem csinált ügyet belőle, hogy kvázi meg akartam mérgezni. Sőt, még örült is neki, hogy „kedveském kalácsaiból” meg tudja majd kínálni a barátnőket – én pedig azóta is remélem, hogy a csajoknak jó erős műfogsorrögzítőjük volt. Szerencsére mi is megtaláltuk a hangot, így ma már tudja, ha bármiben segítségre van szüksége, hozzám is fordulhat.

Mert persze le lehet élni úgy is egy életet, hogy az ember elszigetelődik, és tényleg magasról tesz rá, hogy kik élnek körülötte. Lehet. De nem érdemes.

Filákovity Radojka