Lüktető, liberális, színes forgatag – örök szerelmem, New York

–

„...önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás..." – írta Márai. Én minden pénzemet utazásra költöm, és már akkor megveszem a következő repülőjegyet, amikor még haza sem értem. Az egyik barátom szerint jobban tenném, ha terápiára költeném a pénzem, mert szerinte ez a szenvedély nem más, mint önmagam keresése. Lehet némi igazság ebben, hiszen minden utazással magamról is tanulok, és változom is.

Imádok egyedül utazni, de amikor barátokkal megyek, akkor is az időmnek legalább a felét egyedül töltöm. Helyiekkel akarok beszélgetni, olyan utcákba is be akarok menni, ahová turisták nem járnak, és ebben nem mindenki partner.

Persze én sem vagyok mindig ideális társaság. Például most sem voltam, hiszen hiába keltem fel az indulás napján hajnalban, mégis lekéstem az esti gépet, ami Helsinkibe vitt volna – ott szálltunk át a másnap New Yorkba induló járatra. Óriási szerencsém volt, hogy az egy órával később induló fapadosra, úton a reptér felé, nem túl drágán tudtam jegyet venni a telefonomon. Mikor mosolyogva megérkeztem, a kilátó teraszáról integettem a 3A széken helyet foglaló útitársamnak, aki még pár óra múlva, Helsinkiben is tajtékzott a dühtől.

Így indultunk neki New Yorknak, ahol nem először jártam, és remélem, még párszor le fogom gyalogolni a Central Parktól a Wall Streetig tartó hét és fél kilométeres utat. Megállok a Flatiron Building sarkán, kávézom a Village-ben, és újra elmegyek a Wall Street és a Broadway sarkán álló apró templomba,

melynek kertjében a felhőkarcolóktól alig pár méterre, a háromszáz éves fejfák alatt alusszák örök álmukat a város első lakói.

Elfogult vagyok Amerikával szemben, ami nekem sokáig New Yorkot jelentette a filmekből. Szerintem, ha először utazik az ember a tengerentúlra, muszáj ide érkeznie, ahogy a bevándorlók is Ellis Islanden szálltak partra, ahol egyébként a múzeumban a Monarchia idején érkezett magyar bevándorlók tárgyai is megtalálhatók.

Amerika nekem soha el nem múló szerelem. Ezért mentem angol szakra, ezért voltam hajlandó éjszakákon át biflázni az angol leíró nyelvtant, bár akkor még fogalmam sem volt, milyen élőben New York.

Nem tudtam, milyen hajnalban ugrálni a dudáló taxik előtt a Kilencedik Sugárúton, igazi olasz pizzát enni a Times Square-en, majd hajnalban fél órát sorban állni, hogy megkóstoljam a város legjobb bagelért, ami egyébként egy sarokra van a magyar ENSZ-misszió székházától. Akkor még nem tudtam, hogy a felhőkarcolók nem is olyan magasak, mint a filmekben, hogy Manhattant állandóan a streetfood illata és a csatornaszag elegye lengi körül, és fogalmam sem volt, hogy New Yorkban lehetetlenség eltévedni. És persze azt sem tudtam, hogy a legolcsóbb kétcsillagos szállodai szoba ára nem sokkal marad el a legdrágább pesti hotelek áraitól – ez az egyetlen ok, ami miatt ritkán jutok el ide.

New York ma is olyan, mint 18 éve, amikor először jártam ott. Bár a Times Square vibráló óriásreklámjain már többségben ázsiai cégek hirdetnek, és nem csak fehér emberek mosolyognak le a LED-es kivetítőkről. Az utcákon ugyanúgy éjjel-nappal hömpölyög az olasz, latino, afro-amerikai, zsidó, ír, skandináv, és persze a kelet-európai emberekből gyúrt massza.

Fáradtnak tűnnek, és ma már tudom, nem élnék itt, mert ez a város kizsigerel.

Itt nincs szieszta, itt keményen kell dolgozni. Egy pici stúdiólakás havi bérleti díja Manhattanben 700 ezer forintnál kezdődik.

A szállodai szobánkban nem működött a légkondi, egy negyvenes fekete férfi javította meg. Két munkahelye volt, hogy el tudja tartani a feleségét és a két gyerekét. Szenvedélyesen szidta Trumpot, éltette Hillaryt, és amikor elmondtuk neki, hogy Európából jöttünk, előadta, hogy ő úgy képzeli el Európát, mint a földi paradicsomot, ahol jó iskolák vannak ingyen, és amikor beteg lesz ott az ember, nem kell mélyen a zsebébe nyúlnia, hogy megfelelő egészségügyi ellátásban részesüljön. Nem világosítottam fel, hogy itt sem fenékig tejfel az élet.

A megérkezés napján még furcsa volt, hogyha két embernek összeakad a tekintete, mind a kettő reflexszerűen azonnal mosolyogni kezd. Itt megpróbálnak kedvesek lenni egymással az emberek. Aztán rááll erre a kelet-európai is, és meglepve tapasztalja, hogy ettől neki is jobb napja lesz.

Korábban minden turistalátványosságnál jártam már, kivéve a Ground Zerót. Ez az az emlékhely, mely a szeptember 11-ei terrortámadásban elpusztult World Trade Center helyén áll. A két toronyból csak egy betontömb maradt meg a föld alatt, és pár fok lépcső. Az áldozatok személyes tárgyaitól kezdve az ikertornyok pusztulásának stációin át a támadás pontos kronológiájáig mindent megmutatnak. Megrendítő, de egyben felemelő is ez a hely. Az egyik csoport idegenvezetője az édesapja fotóját mutatja a turistáknak: tűzoltó volt, és a mentéskor vesztette az életét.

New Yorknál vannak szebb városok a világon, de nincs még egy hely, ahol ennyire lüktet az élet.

Ez a város valóban soha nem alszik, és annyi új és másfajta inger éri itt az embert, hogy az ezekre adott reakcióit vizsgálva valóban igazi önismereti túra egy New York-i utazás. Minden előítéletet felszínre hoz, hiszen már az első órában meg fog állítani egy hajléktalan, aki Afganisztánt megjárt veteránnak adja ki magát. És ha nem nem száll le az ember Manhattanben a metróról a Queens állomáson, rajta kívül nem lesz más fehér a kocsiban, így átható pillantások céltáblájává válik. Kicsit féltem, bevallom, de később megtudtam, hogy egyszerűen csak csodálkoztak az utasok, mert vannak a városnak olyan részei, ahová fehér ember a mai napig nem teszi be a lábát. Ott én voltam az egzotikum a bőröm színe miatt.

New York elfogadó: a Village-ben az utcán kigyúrt, tetovált macsók jönnek szerelmesen kézen fogva, a brooklyni ortodox zsidó pár és az arab utcai árus nem tekint ellenségként egymásra. Manhattan északi részén, a Central Parknál pedig rohanva nyitja az ajtót a libériás portás azoknak a dúsgazdagéknak, akik közül nyolcvanan – köztük Soros György is – azért írtak levelet New York kormányzójának, hogy hadd fizessenek több adót, így több jutna a városra, a szegényeket, a hajléktalanokat támogató projektekre.

New York nem változott annyit az elmúlt majd' két évtized alatt mint Budapest, talán kicsit tisztább lett a levegő, de a savanyú porból készült borzasztó kávéjuk ma is ugyanolyan ihatatlan, mint régen.

Ma már tudom, hogy Amerika nem homogén, és a befogadó, sokszínű, toleráns nagyvárosokon túl Trump Amerikája húzódik meg.

New York mégis a szerelmem maradt. Valahol olvastam, hogy Budapestet leginkább egy hatvanas dívához lehetne hasonlítani, egy olyan nőhöz, aki egyszer ünnepelt szépség volt, de erős fényben már jól látszanak a ráncai. Éjjel azonban újra felveszi a csillogó ruháit, és tündököl. New York sem fiatal már, de eltakarja a ráncait, éjjel-nappal vibrál, és mindig újat mutat magából.

Képek és szöveg: Homonnay Gergely