Vége, az utolsó vizsga is megvan. Nem mintha féltem volna, de a megkönnyebbülés jóleső érzése lett úrrá rajtam. Kezdődhet a nyár, csomagolás, és irány Toszkána. A repülőjegyet mami foglalta még februárban, annyira biztos volt benne, hogy sikerülnek a vizsgák. Félt egyedül elengedni, de tudta, hogy ez fontos nekem, ezért támogatott, amiért nagyon hálás voltam.

A gépen többnyire idénymunkások utaztak velem együtt, ez megadta az alaphangulatot. Volt, aki az általa gondozott öreg nénit szidta, volt, aki a fukar főnökét, én meg Thomas Mann Varázshegyébe menekültem, hogy ne kelljen a sorstársaim pletykáira figyelni. Az idő gyorsan repült, észre sem vettem, és már landoltunk is Firenzében. Nem sok időm volt várost nézni, mert mennem kellett tovább, de arra épp elég, hogy a várost örökre a szívembe zárjam. Egy régi busszal döcögtünk Arezzóba, végső úticélom felé. Francesca, a főbérlő nagyon megörült nekem, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, hiszen a nagymamája magyar volt. Egész ottlétem alatt jól kijöttünk, tőle tanultam meg igazán olaszul. A szoba nem volt rettentően nagy, de legalább világos volt, és a célnak megfelelt.

Arezzo rögtön elvarázsolt a gyönyörű főterével, tipikus szűk utcáival, az élettel teli korzókkal, a levegőben levendula illata terjengett. Egyszóval tudtam, hogy az előttem álló pár hónap jól fog telni. Első nap munkába is álltam, hiszen ezért jöttem: előteremteni a tandíjra valót. A bár, ahova felvettek a San Martino téren volt, egy több száz éves épületben, ami meg is adta a hely hangulatát. Főleg turisták tértek be hozzánk egy pohár borra, a terasz mindig tele volt. A munkám minden időmet lefoglalta, de szerettem csinálni. Már otthon is sokat pincérkedtem, ennek köszönhettem a magabiztos fellépést. A pimasz és neveletlen klienseket csak így lehet kordában tartani. Azok pedig voltak jó néhányan. Azt hitték, hogy csak azért, mert Kelet-Európából jöttem úgy bánhatnak velem, ahogy kedvük tartja. Tévedtek, soha senkinek nem engedtem meg, hogy játszadozzon velem.

Teltek a napok, szépen gyűlt a pénzem. A hétvégéket Francesca vidéki házában töltöttük. Imádtam a szőlőhegyekkel és levendula mezőkkel övezett kis nyári lakot. Pont olyan volt, mint a filmekben. Minden idilli volt és tökéletes, míg meg nem jelent Fabio, aki szépen lassan mindent tönkretett… Tipikus arezzoi hétköznap volt, amikor betoppant a bárba egy harmincas olasz fickó. Órákig ült egyedül a teraszon, közben végig engem figyelt, és az sem zavarta, hogy pillantásai már a munkatársaim figyelmét is felkeltették. Kikérte a számlát, fizetett és szó nélkül elment. Így történt ez másnap, és azután még három napig.

Már azon gondolkodtam, hogy kiveszek pár szabadnapot, hátha leszokik fura napi rutinjáról, amikor fizetéskor a szemembe mosolygott, és csak annyit mondott „Ti amo”… azaz „szeretlek”, és elment.

Eleinte mosolyogtam a dolgon, aztán egész délután erről gondolkodtam, nem tudtam mire vélni. Utána napokig nem járt arra a fura fickó, mígnem egyszer, zárás után megvárt az ajtóban, és megkérdezte hazakísérhet-e. Haboztam, de a kíváncsiság nem engedte, hogy nemet mondjak. Így hát hazakísért. Elnézést kért a furcsa viselkedéséért, elmesélte, hogy költő, és megihlettem. Ezzel pedig engem, a magabiztos, nagyvárosi lányt teljesen levett a lábamról. Nem értem, hogyan, nem értem, miért, de akkor erre nem is kerestem magyarázatot. Kérte, hogy találkozzunk még, egyáltalán nem siettetett.

Bejött a bárba, felolvasta a rólam írott verseit. Aztán elvitt motorozni, színházba. Napról napra fontosabb lett nekem.

Ám egyre gyorsabban közeledett a nyár vége, és nem tudtam, mi lesz, ha hazamegyek. Nem akartam itt hagyni Fabiót. Ő pedig hallani sem akart arról, hogy elmegyek. Kérte, maradjak vele, mellette… örökre. Azt mondta, ha elmegyek öngyilkos lesz. Megrémültem, pedig ez csak a kezdet volt. Egyre titokzatosabb lett, furcsán viselkedett. Kiabált, ha a hazamenetelről beszéltem, egyszer pedig fel is pofozott. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy el kell tőle távolodnom. Pár nap szabadságot vettem ki, ekkor otthon keresett fel. Megütötte Francescát, aki nem akarta beengedni a házba. Másnap betörte az ablakomat, és kiabált, mindennek lehordott.

Bár ő viselkedett megmagyarázhatatlanul, mégis én éreztem magam rosszul, hogy miattam van az egész, én tettem ezt vele.

Ezek a gondolatok, és a folyamatos zaklatása pokollá tették a napjaim, végül a munkahelyemről is kirúgtak. Nem volt már maradásom, eldöntöttem hazamegyek, és itt hagyom Arezzót örökre. Firenzébe menet végig sírtam, nem tudtam elhinni, hogy ez velem történt meg. Otthon mami várt a reptéren, és a barátaim. Elmondhatatlan, hogy mennyire jólesett látni őket, jólesett a támogatásuk. Fél évbe telt, míg teljesen feldolgoztam a történteket, ám a pofonok örökre bevésődtek az emlékezetembe. Azután nem kerestem többé Fabiót, azt, amivé lett. Én nem ezt a szörnyeteget szerettem. Végül is… hálás lehetek neki, hogy ilyen korán megismertem ezt a típust, még épp időben, hogy ne kövessem el életem legnagyobb hibáját.

Ingrid