Húsz év házasság után újratervezés – Mit adott nekem Litvánia?

–

Harminc éve, 1989. augusztus 23-án, kétmillió ember egymás kezét fogva alkotott hatszáz kilométer hosszú élőláncot, összekötve három szovjet megszállás alatt lévő balti fővárost, Vilniust, Rigát és Tallint. Ezt a békés politikai demonstrációt nevezzük azóta úgy, hogy„Balti út” – út, ami a függetlenséghez vezetett. 

Az unokanővérem terhesen ott állt a sorban.

Litvánia. Apám országa. Azt jelenti a neve (Lietuva- lietus), hogy eső, „esős hely”. Itt egy nyári napon akár mind a négy évszak időjárása megmutathatja magát.

Szeretnivaló vidék. Gyönyörű tájakkal és a Balti-tenger partjával, a mesés Kur-félszigettel, ahol dimbes-dombos erdőkben és homoksivatagban is sétálhatunk, a szárazföldön pedig lankás mezőket és ősi mítoszokat susogó nyírfa- és fenyőerdőket járhatunk be, vagy a sok tó egyikének partján pihenhetünk.

Én a gyökereimet kerestem, amikor egy hónapot töltöttem a Klaipėda Egyetem intenzív litván nyelvi és kulturális kurzusán.

Apám annak idején Magyarországon „ragadt”, és az életét diktatúrák fogságában élte le, én pedig most mintha az ő útját tenném meg visszafelé.

Ahogy mesélte, neki a háború után a nyelvtanuláshoz egyetlen segítsége az volt, hogy újságot olvasott. Minket, a gyerekeit nem tanított meg litvánul. E nyári egyetemi tanfolyamnak az ötlete egy itt élő litván barátomtól ered, aki februárban azt ajánlotta, pályázzam meg az ösztöndíjat mint litván leszármazott.

Rettegés fogott el, amikor megnyertem

Izgultam. Úgy, mint amikor tizenhárom évesen először egyedül indultam neki az iskolai tábornak, vagy amikor húszévesen (ez akkoriban nagy szám volt…) egyedül ültem föl a gdanski kompra, hogy Helsinkibe menjek a nővérem barátnőjéhez.

A Klaipėda Egyetem nyári nyelvi kurzusán én voltam az első – és mostanáig egyetlen – magyar résztvevő, talán ezért is érzem úgy magam, mint egy felfedező, kalandor. Összesen körülbelül hatvanan voltunk. Egyetemisták és kutatók Grúziából, Lengyelországból, Oroszországból, Ukrajnából, Üzbegisztánból, Fehéroroszországból, Indonéziából, Német- és Olaszországból és Portugáliából. Na, meg aztán voltunk mi extra csoportnak, az „origin”-ek, vagyis leszármazottak.

A napjaim a litvánórákon és nyelvi környezetben teltek. A litván nem szláv nyelv, hanem az indoeurópai családba tartozik, a legősibbek közül való, és leginkább a lettel rokon. Ragozós, esetegyeztetős típusú, igazi csodát élek meg, ahogy közelebb kerülök a megértéséhez.

Ez nem egyszerűen csak egy utazás volt

Nem is tanulmányút, hanem számomra lelki és fizikai kirándulás Európa egy mások számára kevésbé ismert részére, ahol amúgy a fél családom él. És tényleg otthon éreztem magam Litvániában.

Túl vagyok egy váláson, a gyereket (majdnem) felneveltem, és itt állok újra független nőként az életem második felének kapujában. Egyetemet végeztem, mindig is dolgoztam, nem üres az életem, csak épp elakadtam.

Nem érdekel az életközepi válság meg a hasonló közhelyek. Bárhogy kategorizáljuk is, a lényeg az, hogy újra kell teremtenem az életem.

Húsz évig éltem párkapcsolatban, nem is tudom már, hogy ki voltam előtte, amikor még nem lettem művészfeleség és tehetséggondozó anya. A férj és a jómód a múlté, a gyereknek sem kell már gardedám, így hát visszavettem a lánykori nevemet, és leültem gondolkodni. Magam maradtam, kiterjesztett én nélkül, és ha tükörbe néztem… hirtelen megint az a kislány nézett vissza rám, aki gyalog mászott fel éjszaka a Mártonhegyre a főiskolai buli után.

Miféle lehetőségek állnak ilyen korban a nők előtt?

Arra gondoltam, hogy eddig a boldogságot feleségként és anyaként éltem meg, most pedig magamba kell leásnom, hogy örömet leljek az életben. A házasság alatt elhanyagoltam a saját életemet, és valódi lelki átváltozásra van szükségem, hogy képes legyek kilépni az addig megszokott szerepeimből. 

Amikor újra több időt töltöttem a régi barátnőimmel és megtaláltam a Facebookon a litván unokahúgomat, akkor döbbentem rá, hogy alig tudok valamit apám családjáról.

Történetük a XX. században maga az ország története. Litvánia valódi történelmét egyelőre az emberek mesélik egymásnak, mert a hivatalos történetírás csupán harminc éve az övék. Az eseményeket és azok igazi hátterét csak azok tudják, akik átélték. 

Megpályáztam tehát, és megnyertem az ösztöndíjat. És aztán megérkeztem Klaipėdába. Kollégiumban laktam a többi huszonévessel, délutánonként nagyokat csatangoltunk az óvárosban, és minden este kimentem a Balti-tenger partjára, hogy érezzem a hófehér porhomokot a talpam alatt. Általában huszonkét fok körüli a hőmérséklet, magyar ember számára ideális.

Teljesen más volt, mintha a megtakarított pénzemből utazgattam volna. Sokkal személyesebb és közvetlenebb kapcsolat az országgal, az emberekkel. Végül is innen van a génjeim fele, az apámnak ez a hely volt a szülőföldje, gyerekkoromban ő mesélt róla, és én csak elképzelhettem ennek a holdvilágos romantikáját, meg sajnos a fájdalmát is.

Kislányként egyetlenegyszer jártam a rokonainknál, de akkor a tengerhez nem mehettünk fel, mert nem kaptunk rá engedélyt Moszkvából.

Ki ne vágyna arra néha, hogy kifordítsa sarkából az életét?

Egy hónapra kiszakadhattam a mindennapi életemtől, és azzal szembesültem, hogy az évek haladtával sem múlt el belőlem a kalandvágy!

A Summer Academy (Nyári Egyetem) programjával körbejártuk az országot, és a tanárok meséltek a tájakról meg a történetükről. A „Kis-Litvániáról” (Mažoji Lietuva) és a deportálásokról és egyúttal arról, hogy minden évben fiatalok missziója indul Szibériába, hogy az ott meghalt litván őseik hamvait felkutassák, és ha lehet, hazaszállítsák. Különleges kiképzést kapnak, hogy baj ne érje őket, hogy kibírják a súlyos terhelést.

Meséltek a „Balti út”-ról, az átvett orosz szokásokról, az ősi ünnepeikről, a szomszéd népekkel való kapcsolódásukról, a Sajūdisról (litván reformmozgalom, amely a függetlenséghez vezetett – a szerk.) és a szabadságharcukról. Litván ételeket ettem, litván italokat ittam, megtanultam cepelinait (litván nemzeti étel, hússal töltött gombóc) készíteni, táncoltunk népi táncokat és litván dalokat hallgatok azóta is: néhánynak a szövegét értem, és lassan fejből is tudom. Összebarátkoztam egy olasz és egy üzbég sráccal, ukrán és lengyel nyelvészekkel meg indonéz kislányokkal.

Még nem beszélek litvánul, de nagyon sokat tanultam, rendkívül megszerettem a nyelvet. Ez a program nekem azonban többet jelentett és adott a nyelvtanulásnál.

Megtanultam egyedül lenni tizenhét év „családanyaság” után. Közben leástam a lelkembe, és felkutattam a családi gyökereimet.

A világ csak egy hónapra fordult ki a sarkából, nem oldódtak meg a problémáim, de ezzel a tudással egész máshogy látom a világot és magamat benne.

Fújta a Balti tengeri szél a hajamat, és tudtam csillogó szemmel tekinteni a jövőbe.

Pipiras Liza (Eržbeta Pipiraitė)

Kiemelt kép: Saulius Pagojus

A további képek a szerző tulajdonában vannak