–

Küzdöttél már valaha ezzel? A hirtelenséggel? A kiszámíthatatlan viselkedéssel? Számomra is megmagyarázhatatlan okok miatt, de ösztönösen rettegek a hirtelen emberektől, a váratlan helyzetektől és eseményektől. Azoktól félek leginkább, akik hirtelen hangosak lesznek, dühössé válnak, felugranak, mutogatnak, hadonásznak, kiabálnak, felcsattannak… Ez a zsigeri érzés nagyon régóta él bennem.

Mindig próbáltam – akár magamat kényszerítve is – nyugodt maradni, bármit is sodort elém az élet. Szerettem volna elkerülni, hogy még véletlenül se reagáljak így. Hirtelen felindulásból. Kellemetlenül. Gonoszan. Zsigerből. Annyira nagyon komolyan veszem ezt, hogy még a csuklómra is rátetováltattam, így mindig magam előtt látom: NYUGODTSÁG.

Aztán felnőttem, és – hiába nem akartam, de – előjött belőlem is az a fajta hirtelenség, amit egész életemben kerülni próbáltam.

Nem tudom letagadni: néha én is hirtelen vagyok, és ilyenkor bizony elveszítem a kontrollt...

...és valami mélyről jövő, ösztönös, zsigeri harag tör elő bennem. Csúnyán.

Ez olyan elemi és pusztító erő, amely ugyan bennem él, de nincs vele tudatos kapcsolatom.
Egy olyan ösztönös harag, ami egy-egy hívószóra életre kel: egy végtelenül önző, gonosz mocsári szörny, aminek semmi nem számít, csak az, hogy megkapja, amit akar, úgy, ahogy ő akarja, akkor, amikor ő akarja.

Ez az az énem, aki harap, üti a falat, ajtókat csapkod, összetöri a csészét, mert a mosogatóba dobja (durván), tehetetlenségében a haragot választja, és reméli, hogy a gonoszsága ellenére valaki mégis megsimogatja az arcát, aztán pedig azt mondja neki: „szeretlek, ne légy mérges”.

Azért merek erről írni, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül ezen a földön, aki néha nem tudja megállítani a dühét. Hagyja kitörni. És ez az elemi erejű vulkánkitörés – akkor és ott – mindent visz, és mindent pusztít. 

Majd sírsz és sírsz és sírsz, a másik pedig nem érti, hogy jöhet ki ennyi harag egy kedves emberből, amelytől mindenki sérül, és senki nem érzi jól magát.

Aztán másnap megsemmisülten felébredsz, és azt kívánod, bárcsak mindezt ne tetted volna meg.
Azt kívánod, bárcsak ne te lennél az az ember, akinek a rémisztő tetteiről és a hülye beszólásairól mesél neked az, akit a legjobban szeretsz.
Azt kívánod, bárcsak meg sem történt volna ez az egész kitörés.
Azt kívánod, bárcsak soha többé ne jelenne meg a mocsári szörny, és ne tenné tönkre a napodat, de sajnos a mocsári szörny hozzád tartozik.

Ő egy olyan éned, aki szintén te vagy. És ettől csak még jobban szégyelled magad …

Jó pár ilyen dühkitörésen vagyok túl.
Az egyik legmegrendítőbb élményem akkor volt, amikor másnap már nem is emlékeztem arra, hogy pontosan mi történt, és arra sem, mit tettem. Ekkor jöttem rá, hogy segítségre van szükségem. Tudtam magamról, hogy nem vagyok gonosz ember, és mégis volt egy mocsári szörny a lelkemben, aki néha irányíthatatlanul kiszabadította magát.

Évek munkája van mögöttem.
Pszichológusok, önsegítő könyvek, meditációs gyakorlatok, energetikai tisztítások, nagy beszélgetések… hosszú idő volt, mire megértettem a mocsári szörnyem hívószavát. Meg kellett értenem, hogy ő miért van velem, mi a célja, és miért hagyom neki, hogy átvegye felettem az irányítást. Nagyon mély önismereti zuhanások kísérték ezt az időszakot, sok sírással, fájdalommal és az elfogadás gyakorlásával.

A mocsári szörny – és a hatalma – az évek során sokat enyhült, mert megértettem, hogy miért létezik.

Mindig akkor jelent meg az életemben, amikor olyan helyen, vagy olyan emberrel voltam, ami nem volt jó nekem.
Nem volt jó, mert nem figyeltek rám ott eléggé, nem értettek meg, és nem úgy szerettek, ahogy arra szükségem lett volna. A mocsári szörny és a haragja az én – még nem tudatos – boldogtalanságom előfutára, segít nekem, és figyelmeztet, hogy figyeljek, mert ahol most vagyok, az nekem nem jó. Cselekvésre és éberségre ösztönöz.

Hiába féltem a hirtelen emberektől és a hirtelen haragtól, be kellett látnom, hogy én magam is hirtelen vagyok néha. Nem mindig tudjuk megválasztani, hogy milyenek legyünk, néha erősebb a tudatalattinkban, a lelkünkben, a szívünk mélyén lakozó mocsári szörny, és az ő figyelmeztetése.

Rendben van, és teljesen emberi, ha az ember dühös, mert fél, bizonytalan vagy megbántották. És az is rendben van, ha ezt a haragot valahogy ki akarja engedni. Ha ez a kiengedés azonban irányíthatatlan, és egyáltalán nem tudatos, akkor lehet, hogy érdemes mélyebben utánajárni a düh forrásának. Sokat tanulhatunk a mocsári szörnyünktől, még akkor is, ha félünk vele szembenézni.

Vagy pontosan azért, mert félünk szembenézni vele.

Bális Katus

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/TeodorLazarev