Vendetta a Tisza partján

Nyár dereka volt, egy evezős túra kellős közepén tartottunk. A legtöbbünk már a folyóparton várakozott indulásra készen, mások még pakolgattak, a sátrakat csomagolták ráérősen. Lassan állt össze az aznapi túra. Hogy elüssék az időt, pár fiú az előző este használt nyársakkal nekiállt kardozni a homokos fövenyen. Köztük volt Péter is, aki aznap reggel – mint utólag kiderült, mindannyiunk szerencsétlenségére – egy meglehetősen rövid, ám laza fürdőnadrágot húzott. A lányok unalmukban köréjük sereglettek, nézték, hogy vívnak a srácok. Egyszer csak az egyikőjük zavart nevetgéléssel félrenézett, láttam, fülig pirult. Majd még egy és még egy lány csatlakozott hozzá a nézőközönségből. Erre már én is tüzetesebben szemügyre vettem, mégis, mi okozhatja a zavart vihogást. A kardozó Péter egyre inkább belemelegedett a bajvívásba, öles léptekkel araszolt ellenfele irányába, majd fürgén hátraugrott, mielőtt újra előre csörtetett volna. A heves mozdulatoktól azonban a herezacskója észrevétlenül kiszabadult a fürdőnadrágból, alul lengedezve, mint a déli harang nyelve. Jó pár percbe beletelt, mire a srácoknak feltűnt, hogy az eladdig csodáló tekintetű lányok gyűrűjében milyen kapitális változás állt be. Szinte mindannyian egy csoportba sereglettünk, onnan kukucskáltuk – fojtottan kuncogva – a vállunk felett Péter megszégyenülését. Ez volt az a pillanat, amikor a küzdelem hirtelen véget ért. Péter lángoló arccal hajította félre a botot, nem sokkal később pedig már a csónakjában evezett lefelé a folyón, még mindig vérvörös fülekkel.

Eltelt pár nap, mi már el is feledkeztünk az esetről. Új állomásunkon éjszakai túrát szerveztünk az erdő mélyére. A lányok csoportjának vezetőjéül Péter ajánlkozott. Ismeri jól az erdőt, sokszor járt már errefelé, nem kell félnünk, hogy eltévedünk, amíg őt látjuk. Így is történt, egészen a rengeteg közepéig, ahol önkéntes vezetőnk úgy felszívódott, mintha ott sem lett volna, hátrahagyva a sötét erdő mélyén a másfél tucat cidriző lányt. Órákig tartott, mire visszataláltunk.

A bosszú édes...

Nem volt teljesen igazságos, ami velünk történt, de nem akadt egyetlen ember sem közöttünk, aki ne értette volna, mi vezérelte Pétert, hiszen a bosszúvágy érzése egyidős az emberiséggel. Ha nem lenne bosszú (vagy szerelem), egy csomó irodalmi mű el sem kezdődhetne, vagy izgalmas cselekmény híján dögunalomba fordulna. Ugyan mi lenne szegény Hamlettel... vagy a trójai falóval? A való életben sem működik másképp: kutatások szerint a gyilkosságok 20, az iskolai lövöldözéseknek pedig 60 százalékát bosszúszomj motiválja.

Két amerikai pszichológus, David Chester és Nathan DeWall kutatásaik során úgy találták, hogy ha valakit megsértettek vagy visszautasítottak, akkor az komoly érzelmi fájdalmat él át. Ami azonban ennél egy fokkal meglepőbb, hogy ehhez a fájdalomhoz egyúttal örömérzés is kapcsolódik. Ezt a megállapítást később agyi vizsgálatok is igazolták: miközben épp bosszút forralunk, az agyunk örömközpontja aktivizálódik. Ha tehát valaki megsért, akkor a bosszú gondolata – a megjelenő agresszió mellett – örömet fog okozni számodra.

Hogy jobban megértsék, pontosan milyen folyamatok zajlanak le bennünk ilyenkor, Chestre és DeWall egy háromlépcsős kísérletsorozatot végzett el. Anélkül, hogy nagyon belebonyolódnék a részletekbe, a lényege annyi, hogy egy csoport bizonyos tagjait direkt kihagyták a közösségi mókázásból, így joggal érezhették kirekesztve magukat. A sértett felek ezután dönthettek úgy, hogy bosszút állnak – itt képbe jött egy vudubaba, egy éles hangú duda, illetve pár levél placebo tabletta is. A kísérlet végén a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy javarészt azért állunk bosszút, mert azt reméljük, attól jobban fogjuk érezni magunkat. Ami így is van, miután kielégítették bosszúvágyukat, a megtorló csoport tagjai ugyanúgy teljesített a hangulatukat vizsgáló teszten, mint a kontrollcsoport tagjai, akiket semmilyen injúria nem ért.

...vagy mégsem?

Egy másik, ettől független kísérletben a résztvevő diákok közül az egyik több pénzre tehetett szert, ha a feladat során csőbe húzza a társait. A becsapott felek egy része ezek után megtorolhatta a sérelmet, ha akarta. Ahogy sejteni lehet, mindenki akarta. Ám hiába elégítették ki a bosszúszomjukat, később úgy nyilatkoztak, hogy mégsem érezték tőle sokkal jobban magukat. Ezt a kontrollvizsgálat is igazolta, azok, akik nem állhattak bosszút, később derűsebb hangulatnak örvendtek. A kutatók szerint arról lehet szó, hogy ha az ember nem ragadja meg az alkalmat a megtorlásra, akkor magában igyekszik bagatellizálni az ügyet, ezzel is megindokolva, hogy végül miért nem tett semmit. Így viszont megkönnyíti magának, hogy tovább tudjon lépni az eseten.

Törvényen kívül

Ezzel együtt a bosszúnak fontos szerepe van, főleg az olyan közösségekben, amelyeknek nincs (jól) működő jogi rendszere. Börtönben, illetve a maffia berkein belül sokszor a túlélés vagy a boldogulás egyik legfontosabb eszköze a véres bosszú. Hiszen ha valaki megsért, amit te szó nélkül hagysz, azzal azt az üzenetet közvetíted magadról, hogy gyáva féreg vagy, akivel szabadon bármit meg lehet tenni. Ellenben, ha valamilyen formában visszacsapsz, akkor az ellenfeled legközelebb kétszer is meggondolja, érdemes-e veled ujjat húznia.

Nem vagyunk egyformán bosszúszomjasak

Egy ausztrál pszichológus, dr. McKee vizsgálatai szerint azokat, akik szeretik megtorolni a sérelmeiket ahelyett, hogy fátylat borítanának rájuk, rendszerint hatalomvágyat is éreznek Azért állnak bosszút, mert nem akarnak szégyenben maradni. Egy másik kutatás szerint a férfiak érzékenyebben reagálnak az őket ért képzelt- vagy valós inzultusra, míg egy harmadik vizsgálat azt állítja, a bosszúszomjas emberek általában idegesebbek és szorongóbbak, ezért valószínűleg ott is sértést látnak, ahol az nem feltétlenül van jelen.

Kulturális különbségek is vannak abban, kit mi sarkall bosszúra, derül ki egy felmérés végkövetkeztetéséből. Az amerikai diákok sokkal inkább felhorgadnak azon, ha úgy érzik, a jogaikba tiportak, míg koreai diákok leginkább azt sérelmezik, ha nyilvánosan kritizálják őket.

Gyógyír a sebre

A tapasztalat azt mutatja, minél több idő telik el a sérelem után, annál inkább csökken a vágy a bosszúállásra. Tehát segíthet, ha forró fejjel nem rúgod rá meggondolatlanul az ajtót senkire, így idővel te is lecsillapodsz, és a bosszúvágyad is normális keretek között marad. A másik dolog, ami meglepő módon valóban elejét veheti egy kiadós bosszúhadjáratnak, ha a sértő fél bocsánatot kért az áldozatától.

Amerikai, ausztrál és finn bíróságokon igen sikeres egy olyan rendszer, amelyben az áldozat javasolhatja a büntetés mértékét. Megnyugtató módszernek tűnik, hiszen így tevékenyen bosszút is állhat az őt ért sérelmekért, miközben a felelősséget, a kivitelezést és a józan észt az állam vállalja magára, így remélhetőleg mindenki jól jár.

Csill

Legközelebb tehát, ha elfut a pulykaméreg, és már lóbálod is lélekben a baseball ütőd, jusson eszedbe, hogy a véres vendettával hosszú távon leginkább csak magadnak ártasz, és a pillanatnyi kéjes élvezetért nem érdemes megmérgezni a lelkedet negatív gondolatokkal. Ahogy Gandhi (más források szerint M. L. King) mondta: „A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul.”

A fizikai megtorlás helyett inkább bízz benne, hogy rosszakaródat előbb, vagy utóbb, de mindenképp utoléri a karmája. (Azért minderre persze rásegíthetsz egy vudubaba és pár hegyes tű beszerzésével... ártani biztosan nem fog. Szerintem.)

 

Fiala Borcsa

Képek:  ITT, ITT, ITT

Források: ITT, ITT, ITT