Puha léptekkel osont be a lakásba, és halkan betette maga mögött az ajtót. Körbenézett.

Pár napja még az otthonának hívhatta ezt a csendes kis fészket. De azóta minden összeomlott. Belemart a fájdalom a gyomrába, és érezte, ahogy újra elönti az éjsötét düh, kitöltve minden porcikáját. A nyakában futó ér fojtogatón megdagadt a hirtelen rátörő haragtól, érezte, ahogy elvörösödik az arca, és feszült grimaszba torzul. Az ujjpercei kifehéredtek, olyan szorosan fogta a kezében a nejlonzacskót. Nem, így nem lehet dolgozni. Az orrán keresztül nagy levegőt vett, majd csücsörítve lassan kifújta. Kezdett megnyugodni, már a vörös karikák sem táncoltak a szeme előtt.

A nejlonzacskót csendesen a konyhapultra tette, majd óvatosan lehámozta hátáról a hátizsákot, és halk mozdulattal kicipzározta. Kitette az asztalra a tartalmát, a körömollót, a metszőollót, a leveskockát, a fekete filcet, a textilfestéket, a törülközőt és a kalapácsot. Alig csapott némi zajt, olyan finoman lépdelt, mint egy puma.

Így is hívta őt a férfi, mert mindig olyan halkan járt, mint egy éjszakai ragadozó, szinte rajtaütésszerűen, észrevétlenül tudott megjelenni.

Pumám, kicsi pumám, becézgette, a fülébe dorombolva. Ha meg nagyon elkapta a szenvedély az ágyban, a nappaliban vagy a zuhany alatt, ahol épp rájuk tört a vágy, akkor az m helyett néha n-t mondott, szorosan megmarkolva és magához húzva a nő csípőjét. Punám, kicsi punám.

Aznap is halkan lépett a férfi mögé, meg akarta lepni, átfogni a szemét, aztán találja ki, vajon ki az, összecsókolni, a fülébe fújni. Aztán az utolsó pillanatban mégis visszahátrált az előszobába. Úgy tett, mint aki ott sincs, haza sem érkezett még. És onnan, a sötét sarokból hallgatta ki a telefonbeszélgetést.

„De igenis beszélni fogok vele. Nem akarok titkolózni. Bízzál bennem. Persze, hiszen szeretlek. Nekem ez fontos, hidd el. Ennek csak így van értelme. Ugyan már, felnőtt ember vagyok. Ezentúl minden más lesz, tudom. Ne aggódj. A bizonytalanság hosszú távon senkinek sem jó. Akarom, hogy tudja. Beszélek vele, és utána rögtön megyek hozzád. Ígérem. Igen, én is téged. Hiányzol. Na, csókollak, szívem. Szeretlek. És drukkolj, kérlek.”

Még jó darabig lapult ott a sarokban, egyedül, a fájdalmával, a cserbenhagyottság érzésével, és a dühével. Sokáig tartott, míg összeszedte magát. De kényszerítette a légzését, hogy újra nyugodt legyen, az arcából visszakergette a vért a testébe, és hosszan meredt a félhomályban az ujjai végére, míg egészen abba nem maradt a remegés. Amikor hallotta, hogy a férfi elmegy fürödni, előlépett a sötétből. Szóval így állunk. Ez is csak olyan, mint a többi.

Mondjuk, miért is lenne meglepődve. Beléjük van kódolva a csapodárság.

Mint az apjába, az is ilyen volt. Úgy hagyta ott az anyját, hogy hátra sem nézett. Ment az új, friss hús után. Majd azt is elhajította, amikor ráunt, és jött a következő. A nő egy idő után már arra sem vette a fáradságot, hogy legalább a nevüket megpróbálja megjegyezni. Minek. Az anyja meg szépen lassan elfonnyadt. De ő nem lesz ilyen. Ő nem fogja hagyni, hogy a fejére szarjanak. Hogy félreállítsák egy másik nő miatt. Őt ne nézze senki bohócnak! Olyan bosszút eszelt ki, hogy a férfi örökre megemlegeti. Persze. El lehet őt is hagyni. Mint mindenki mást. Egyszer. De annak, kisöreg, hosszú árnyéka lesz. Nagyon, nagyon hosszú!

A fürdőszobában kezdett. Ott csak játszadozni akart, semmi lényeges. Nyugodt mozdulatokkal lecsavarta a zuhanyrózsa lapját, belepréselt egy leveskockát, majd visszaszerelte úgy, mintha mi sem történt volna. Szépen, lassan olvad csak ki a kocka, a férfinak fogalma sem lesz róla, mitől van olyan furcsa bukéja. De hát ez már nem az ő baja, szagolgassa csak az új kurvája. Az a lotyó! Megérdemlik egymást. A szennyestartóból kiszedte a férfi összes fehér ingét, alsógatyáját és atlétáját, a mosógép dobjába gyűrte, majd, mielőtt elindította volna a programot, az egészet nyakon öntötte egy nagy tubus vörös textilfestékkel. Közben érezte, újra tolul fel benne a méreg.

A fürdőből a nappaliba ment. Kinyitotta a férfi laptopját, beírta a jelkódot (a saját nevét és a férfi születési dátumát), majd házhoz rendelt egy félipari mosógépet, egy gőzborotvát, lemondta a tévés előfizetéseket, feliratkozott az összes nagyobb áruház és pár kisebb cég hírlevelére, majd a biztonság kedvéért még megrendelt péntek estére egy rágcsálóirtást, a soron kívüli kiszállásért féláron, és hetven kiló kutyatápot.

Mire a hálószobába ért, már újra teljes erejével tombolt benne a düh.

Körömollóval levagdosta az ingekről és a nadrágokról az összes gombot. A szépen összehajtogatott pólókon végighúzta a fekete filctollat.  Az ablakban álló virágokat egytől egyig derékban kettévágta a metszőollóval. Mint egy fúria, úgy rontott ki a konyhába. A léptei még mindig nesztelenek voltak, de a fülében már hangosan dobolt a vér, a szeme előtt újra fekete és vérvörös karikák ugráltak.

A padló kövére fektetett egy nagy, vastag törülközőt, majd szépen rátette az összes boros- és vizespoharat a polcokról. Négy csücskénél fogva összehajtotta az anyagot, és kalapáccsal ripityára törte az egészet. A szilánkos törmeléket aztán óvatosan kirázta a földre, és besöpörte mélyen a bútorok alá.

Lassacskán kezdett kifáradni, és ezzel párhuzamosan mintha a dühe is kiszivárgott volna az ólmossá váló végtagjain keresztül. Már csak egy dolog volt hátra.

Felmarkolta az asztalról a nejlonzacskót, és óvatosan eltartva magától, a hálószobába sietett. Az ágyról félrehúzta a takarót, majd középre szórta a zacskó teljes tartalmát. A görcsös, barna kutyaszardarabok halk puffanással pottyantak a hófehér lepedőre. A nő gondosan betakarta művét, nem akarta, hogy rögtön szemet szúrjon. Először legyen elég a gyanúsan terjengő bűz.

A holmijait visszapakolta a táskába, aztán mint egy győztes hadvezér, büszkén legeltette szemét az általa kreált csatatéren. Első pillantásra talán fel sem tűnik a pusztítás. Minden apró részlet, amit kitalált, időzített bombaként fog robbanni, hogy fájdalmasan elnyújtott legyen a bosszúja. Mielőtt kilépett volna a lakásból, a telefonján minden csatornán letiltotta a férfit.

És ezzel lezártnak tekintette ezt az egész, szerelmi kapcsolatnak hazudott cirkuszt. Vége.

 –

Másnap este egy taxi parkolt le a ház előtt. A férfi fáradt volt ugyan a kétnapos üzleti úttól, mégis fürgén szaladt fel a lépcsőkön. Már alig várta, hogy hazaérjen az ő kis pumájához. Édes kicsi punám, duruzsolta magában. A szívét mélységesen mély szerelem járta át. Ma este. Ma lesz a nap, amire örökre emlékezni fognak. A zsebében ott lapult a gyűrű, egészen biztosra vette, hogy a nő igent mond. Olyan sokáig éltek így, a bizonytalanságban, „vadházasságban”, ahogy a rokonok csúfolták. Neki azonban fontos lett, hogy kinyilvánítsa, számára ez a kapcsolat mindennél többet ér. Mindörökkön örökké. Bár az is igaz, sok töprengés után jutott erre az elhatározásra, főleg azért, mert az édesanyja folyamatosan a kételyeivel ostromolta. De hát az anyák már csak ilyenek, aggódnak az egy szem kicsi fiuk miatt, nehezen engedik át egy másik nőnek. Hogy a barátnőjének időnként dühkitörései vannak? Ugyan már, az anyja hajlamos mindent eltúlozni. Ő inkább azt mondaná, szenvedélyes természet. Egy igazi vadmacska. Az én vadmacskám. Kicsi pumám.

A bejárati ajtóhoz érve meglepődve torpant meg. Szinte teljesen elbarikádozta az utat két óriási kartondoboz. Hát ez meg mi? Biztos a szomszéd srácnak kézbesítette rossz helyre a csomagszállító. Megpróbálta a dobozokat arrébb tolni, de meg sem moccantak. Bosszúsan átkecmergett az akadályokon, majd kinyitotta az ajtót, és belépett a furcsa szagú lakásba. Épp idejében. Odalentről abban a pillanatban csengetett fel hozzá a rágcsálóirtó.

 

Fiala Borcsa