–

Jó pár évvel ezelőtt, amikor a kamaszkor még csak nem is az előszobában lapult, hanem messze, kint a lépcsőházban, előszelét pedig nem éreztük többnek, mint a huzat könnyű fuvallatának, Alfanőstény nevezetű barátnőm azt a tanácsot adta, hogy ha majd odakeveredünk, ha majd elérkezik az elkerülhetetlen, akkor csak arra kell odafigyelnünk, hogy megőrizzük a jó barátságot a gyerekeinkkel. Bizony, bölcs, okos útmutatás, bólogattam e szimpla, letisztult recept hallatán. Akkoriban ugyanis pofonegyszerűnek tűnt ez a megoldás: majd jól nem veszekszem a gyerekkel, sőt, együtt kacagunk magunkon egy csésze forró kakaó társaságában, esetleg kéz a kézben andalgunk barátilag,

és akkor úgy navigálhatom keresztül anyai hajómat a kamaszkor tajtékzó szartengerén, hogy az arcom tiszta és rezzenéstelen, a mosolyom pedig természetes marad.

Nem gondolom másképp ma sem amúgy, valóban az lenne a legüdvözítőbb, ha meg tudnánk őrizni a jó barátságot... vagy legalább a jó viszonyt minden körülmények között. Csak épp azt nem tudom, hogyan kell.

Az események ugyanis rendszerint a másodperc töredéke alatt eszkalálódnak, és nekem jó időbe beletelik, mire agyban utánuk tudok cammogni, és képes vagyok felfogni, pontosan mi is történt. Vagy még azt sem. Vegyük csak illusztrációként ezt a legutóbbi esetet.

Erőst kamaszodásnak indult csemetém az estét édesanyámmal töltötte a színházban. Tíz óra is elmúlt már, bizony hiányzott is, és nagyon vártam haza, úgyhogy amikor a zuhany alatt állva hallottam az előszobaajtó nyikordulását, gondolkodás nélkül kipattantam a habokból, csuromvizesen magam köré kanyarítottam egy törölközőt, és úgy szaladtam ki a gyermek elé nagy boldogan... majd a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

– Jaj, de jó, hogy megjöttél, szívecském, milyen volt a darab?

– Az öcsém hol van?

– Már rég lefeküdt, hát irtó késő van, negyed tizenegy is elmúlt már.

– Jól van, nem kell lebaszni, amiért későn értem haza! – fújt rám, mint egy leesett vércukrú komodói varánusz, akitől épp az imént vették el a prédáját, majd nagy dérrel-dúrral bevonult a szobájába, nyilván vérig sértve.

Én meg ott álltam megkövülten, hogy most mégis, mi a franc történt...? Rövid diskurzusunkat újra és újra lejátszottam a fejemben... azon tűnődve, vajon melyik volt az a nanomásodperc, ahol a „barátságunk megőrzése” gellert kapott. Mivel nem sikerült megoldanom e nyolcszáztizenkét ismeretlenes egyenletet (és mivel tényleg nagyon hülye vagyok), a gyermek után vetettem magam. A szobájába toppanva aztán sikerült újabb hat vérre menő vitát generálnom laza fél perc alatt, kár, hogy nem indítanak ebből olimpiai számot, szerintem fél lábon és csukott szemmel is megnyerném. Mindennek betetőzéseként – akárcsak egy zsé kategóriás bohózatban – még mindig egy szál törölközőbe bugyolálva azt találtam vörösen pulzáló fejjel odavakkantani az én kis tündérvirágszálamnak búcsúzóul, hogy „Rendben, én azért majd eldugdosom neked holnap reggel a csokitojásokat a lakásban, ahogy kérted!!!”

Tudom, tudom, vérgáz, a lelkemben élő siheder ezt hallva valószínűleg kataton üzemmódban kezdte el verni a fejét a falba, miközben az arcát kaparta véresre belülről.

Mindezekkel együtt – vagy épp ezek ellenére, de hidd el, – én nagyon, de nagyon igyekszem megőrizni a jó barátságot, ahogy azt annak idején megfogadtam. De így szemtől-szembe bizony olyan csúfos kudarcot vallok rendszerint, hogy ha nem az én életemről lenne szó, valószínűleg visítanék a röhögéstől. Így meg csak a néma visítás marad.

Úgyhogy nekem végül két dolog vált be erre az időszakra. Mivel egy légtérbe kerülve olyan hamar egymásnak robbanunk, mintha egy gázgyár kellős közepén akarnál tábortűzön szalonnát sütni, a diskurzusaink egy részét áttettem a virtuális térbe. Online ugyanis olyan kezes és tündéri az én kis sárkányom, hogy a szívemben csillámfaszlámák kezdenek el valcerezni aranyfényű szivárványhídon a gyönyörűségtől. Ha nem hiszed, boldogan megmutatom a Messenger-üzeneteinket: annyi rózsaszín és piros szívecske, kedves észrevétel, bájos bók, gondoskodástól túlcsorduló apró figyelmesség láttán garantáltan meg fog ölni a sárga irigység.

A másik elengedhetetlen kellék pedig a kutyám. Mert ha a gyerekeim naponta nyolvanhétszer is szembesítenek szaranyaságommal, ha kétszázhússzor is úgy érzem, teljes joggal, hogy szülőként megbuktam, akkor csak odafüttyentem a blökit. Aki boldog farkcsóválással és hálától túlcsorduló tekintettel minden egyes alkalommal biztosít róla: neki épp így vagyok jó, épp így vagyok a legjobb arc a világon, és tényleg nem állhat semmi a mi kettőnk barátságának útjába. (Főleg, ha jó ütemben osztogatom a kolbászkarikákat.)

 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Oinegue