Kedves Isten!

Kérlek, ha van egy kis időd, olvasd el a levelemet, mert szeretném, ha segítene nekem valaki. Senkit nem ismerek, aki jobb volna nálad.

Persze, téged senki nem ismerhet igazán. Mégis mindenki azt mondja, hogy te vagy a jóisten. Bár azt is hallottam már, hogy „a jóisten se tudhatja mindenre a választ”. Kicsit azért össze vagyok zavarodva… Ha te sem tudsz mindent, akkor ki az, aki választ adhatna a kérdéseimre? Annyi kérdésem van, és olyan fura válaszokat kapok... szinte már el is ment a kedvem attól, hogy kérdezzek.

Pedig kérdezni a legjobb a világon. Persze csak akkor, ha megkapom a válaszokat. Mondd csak, de őszintén: létezel te egyáltalán?

Még soha nem találkoztunk ugyanis. Azt mondják, te vagy az egyetlen, aki mindenhol ott van. Én mindenfelé jártam már, még repülőn is ültem, és le sem vettem a szemem a felhőkről közben, de sehol nem láttalak. Végig integettem, hogy biztosan észrevegyél engem, de hiába.

Mégis bízom abban, hogy vagy valahol, ezért írtam neked ezt a levelet. Majd feladom postán. A postások olyan sok helyen járnak, biztos tudják, hol laksz.

Ezt írom a borítékra

Isten részére

Mindenhol

Lakhelye: Valószínűleg a mennyekben

Na, most már biztosan szeretnéd tudni, miért írtam. Kinyögöm. Eddig csak húztam az időt, de nem lehet tovább...

Figyelj rám, kedves Isten! Nem szeretnék iskolába járni. Kérlek, intézd el nekem, hogy megszűnjön az iskola. Vagy... nem is. Az iskolával nincs semmi baj. Szeretek tanulni. Szeretem, ha olyan dolgokat csinálhatok, amik érdekelnek, és erre tényleg jó az iskola. Vagyis: dehogy! Az iskola semmire nem jó, ha nincs egy jó tanár, aki úgy tud tanítani, hogy elhiggyem neki, őt is érdekli, hogy engem érdekel-e az, amit meg akar nekem tanítani. És ha látja, hogy nem érdekel, akkor kitalál valamit, hogy érdekesnek gondoljam azt, amit nem értek.

De a tanárokat csak a szabályok érdeklik, nem a gyerekek.

Engem irtóra nem érdekelnek a szabályok. Nincs szabályos gyerek. Vagy ha van, azt nem gyereknek hívják.

Engem az érdekel, méghozzá baromira, hogy mikor és hogyan felejtették el a felnőttek azt, hogy ők is gyerekek voltak egyszer, és teli volt a fejük megválaszolatlan kérdésekkel.

Úgyhogy szeretném, ha a felnőttek fejében átállítanád a szavakat, és amikor ők például azt mondják, hogy „kötelesség”, akkor én azt mondhassam nekik, hogy „kíváncsiság”. És csak rajta múlik, hogy érdekel-e engem az, amiről ő beszél. Mert ha unalmasan beszél róla, akkor én is unatkozni fogok. És rajzolgatok közben, meg arról ábrándozom, hogy milyen jó lenne most valami mást csinálni.

Hát, csak ennyit szeretnék, kedves Isten! Képzeld el, hogy mi lenne, ha neked még legkevesebb tizenkét évig kellene ülnöd egy kényelmetlen padban, és unalmasabbnál unalmasabb dolgokat kellene hallgatnod, cserébe pedig még azt is mondanák rád, hogy egy lusta, érdektelen, hanyag és semmirevaló kölyök vagy. Légy szíves, gondolkodj a levelemen, és csinálj valamit, mert szerintem ez így nem élet!

Nagyon hálás híved.

 Both Gabi 1. a osztály