–

Magasra tettem a képet, amin rajta vagy,
hogy el ne érjem.
Egy arc.
Ennyi.
Nem sok.

Két óra múlt, és a szobában vagyok.
A képet nézem, de ez nem te vagy,
hanem valaki, akit nem is ismerek.
Szőke haj, hosszú, omlik a válladon,
a szemed üres. Valami bedarált.
Jöhetne a halál.

Négy óra múlt, és a szobában vagyok.
Ott vagy a képen, valamilyen emlékben.
Felettem kések,
mintha istenek lógnának fejjel lefelé a mennyből.
Attól félek, rámzuhannak, és vérezni fogok.
Mondjuk nem fájna, csak nézném,
ahogy a vörös tócsa egyre nagyobb lesz alattam
és egy furcsa, magzati alakban belezokogok
abba az összegyúrt valamibe, amit a kezemben szorítok.

Közelebb jössz, az ujjaimhoz nyúlsz,
szétfeszíted, de nem volt egyszerű.
Erőlködsz, mint a Sátán Jézus megkísértésénél.
El akarod venni ezt az utolsót is,
nem akarsz hagyni semmit,
hát ez se maradjon.

Szép volt az együtt, de már többé nem vagyunk.
Győzöl, enged a kezem, fehér ujjaim elernyednek.
A galacsin kibuckázik a tenyeremből.
A földre esik, rögtön utána nyúlsz,
és hörögve felkapod.

A szádhoz kapsz, remegő, hullaszínű szemekkel nézel,
de már nem engem, hanem a képet bámulod.

Te vagy rajta kiégett tekintettel…

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Paul Newman és Joanne Woodward, A New Kind of Love, Paramount Pictures, 1963