Az elmúlt időszakban nem voltam túl jól, és még most sem tökéletes az állapotom, de sokat dolgozom azért, hogy átvészeljem ezt is, ami most történik velem. Talán mondanom sem kell, bár hiszek abban, hogy mi vagyunk felelősek a sorsunk alakulásáért, és ha képesek vagyunk erre a felelősségre, akkor olyat is kihozhatunk az életünkből, amiről korábban álmodni sem mertünk, azért közben azt is hiszem, hogy véletlenek egyáltalán sincsenek.

Például ez a könyv sem véletlenül került a kezembe éppen a legjobb időben. 

„Kimondhatatlanul fáradt vagyok, kimondhatatlanul szomorú, kimondhatatlanul magányos. () A táborban azt hittük, elértünk életünk mélypontjára, és amikor visszatértünk, azt kellett látnunk, hogy minden hiábavaló volt, hogy minden semmivé lett, ami életben tartott bennünket, hogy pont akkor, amikor újra emberként élhettünk volna, még mélyebb, még feneketlenebb szenvedésbe süllyedtünk. Akkor talán már semmi más nem marad az embernek, mint hogy sírhat egy kicsit, és egy kicsit lapozgathat a zsoltárokban.
Talán mosolyogtok rajtam, talán haragudni fogtok rám, de a legkevésbé sem mondok ellent a korábbi életigenlésemnek, és semmit nem vonok vissza abból, ha úgy élem meg a dolgokat, ahogyan azt éppen ábrázoltam. Épp ellenkezőleg: ha nem lenne ez a sziklaszilárd pozitív életfelfogásom, mi lett volna belőlem az elmúlt hetekben, sőt, már a koncentrációs táborban töltött hónapokban? De most tágabb dimenzióban látom a dolgokat.

Egyre inkább belátom, hogy az élet olyannyira, végtelenül értelemteljes, hogy még a szenvedésben, sőt még a kudarcban is ott kell rejlenie az értelemnek.”

Viktor Frankl osztrák neurológus és pszichiáter 1945 szeptemberében írta ezeket a sorokat egy levélben a barátainak, néhány hónappal a koncentrációs táborból való szabadulása után. Frankl egyetlen testvérén kívül mindenkit elvesztett a háborúban, a táborban ölték meg a szüleit és a terhes feleségét is.

Frankl már deportálása előtt is praktizált, de szabadulása után hatalmas szaktekintéllyé vált, és főleg a depresszióra, az öngyilkosságra szakosodott, mindezekhez pedig felhasználta a haláltáborokban szerzett tapasztalatait. Szentül hitte, hogy úgy tudta túlélni a lehetetlent, hogy megtalálta az értelmet a szenvedésben is. 

Előadásaiból készült könyve felkavaró, mondatai élesek, és olyan helyre hatolnak be, ahová éppen szükséges. Ha valaki, akit olyan embertelen körülmények közé taszítanak, mint ahová a deportált zsidókat, ha valakitől elvesznek mindent, nemcsak a szeretteit, hanem tényleg mindent, még az emberi mivoltát is, akkor a semmi marad, és a végtelenített szenvedés, és ha valaki ebben a gyötrelemben is képes meglátni az értelmet, akkor az képes bármire. 

Frankl 92 éves korában halt meg Bécsben. Munkássága és öröksége viszont halhatatlan. 

Még nyár közepén, épp az elmém egyik legfeketébb gödrében kaptam egy üzenetet az egyik olvasómtól, aki azután írta nekem a következő sorokat, miután elolvasta a rákról szóló könyvemet. Mondanom sem kell, de órákig bőgtem, olyan felszabadítóan, hogy szinte éreztem, szakadozik le a lelkemről a mázsás fájdalom: 

„Elhoztalak a tengerhez megint, Szentesi. Kényelmes szobánk van, csodaszép kilátással, harminc fok, lenge szellő, ezeket a napokat szokták a perfectday hashtaggel illetni. Koktélt is rendeltem, én naiv, azt hittem eltöltünk itt együtt pár kellemes napot, végül mégsem így alakult. Az, mondjuk, nem a te hibád hogy a pár napból csak három közös óra lett, ( mert durván ennyi kellett, hogy elolvassam a 175 oldalt) az viszont igen, hogy utána hiába akartam a sós levegőt mélyen belélegezni, csak nem sikerült. Valami mázsás súly nehezedett a mellkasomra, ami nagyon sokára múlt el. Rájöttem, hogy aki elvitte a másikat valahová, az most nem én voltam. Veled utaztam a pár óra alatt egy olyan helyre, ahonnan nemcsak te, de én is más emberként jöttem vissza.

Néztem ki a mélykék tengerre, a fehéren szikrázó homokra, miközben tűzött a nap, és arra gondoltam, hogy semmi mást nem akarok most jobban, mint neked adni ezt. Mindent, amit látok, hallok, érzek. Neked akarom adni a tenger minden kékjét, a homokszemek forróságát, a nap összes sugarát, a sós szellő érintését a bőrön, a sirályok hangját. Neked, mert te vagy az, aki ezt úgy igazán igazán látja. Neked, Szentesi, mert te már tudod, amit mi sokan nem, hogy a legnagyobb kincsünk mégiscsak ez a láthatatlan, reszkető szálon függő drága életünk” – Dia.

Ahogy az olvasóm, Dia soraira visszagondoltam most, és miután befejeztem Az élet értelme című könyvet Viktor Frankltől, számot vetettem, és készítettem egy listát arról, visszaemlékezvén a leggyötrelmesebb napokra, milyen értelmet találtam így utólag a szenvedésben:

Egy anyát.
Egy kislányt, aki voltam, és akit lehet szeretni.
Egy nőt, aki képessé vált arra, hogy elfogadja a szeretetet.
Egy hivatást, amely a lehető legszebb módon engedi meg az önkifejezést.
Embereket, akiktől tanulhatok szakmát.
Embereket, akiktől tanulhatok világot látni, úgy istenigazán.
Egy fontos ügyet, amin keresztül elértem több ezer nőhöz, és amelyek közül eddig száz biztosan megmenekült attól, amitől én nem tudtam.
Sok másik fontos ügyet, amikben volt hatásom.
A mozgás és a keményebb sport örömét, és ezen keresztül látni az igazi és a legjobb formáimat.
A testem újratanulását, amely a mai napig roppant tanulságos.
Azt, hogy új perspektívából tekinthetek az étkezésre.
Az igazi arcomat.
Az örök fiatalságot, ami sokkal több annál, mint hogy azt higgyük róla, az csak a ráncmentesség.

A sírást, mintha a gyökeremnél fogva tépnének ki a földből.

Szerelmet a legjobb időben.
Gyógyítókat mindig a legjobb helyen.
Önmagamat. Végül. De nem utolsó sorban.

És azt is, hogy az életnek nem a boldogság ad értelmet, hanem az, hogy képesek vagyunk felelősséget vállalni önmagunkért, és megtölteni értelemmel mindazt, ami egyetemes osztályrészünk. Azt, hogy élhetünk.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images