–

Gyermekkoromból igen kevés, szép emléket dédelgetek. Jobbára egyedül vagyok bennük. Mondjuk, virágot szedek egy réten. Esőben bőrig ázok. Ülök egy magas diófán...

Anyám mindig gyűlölte apámat, és a saját, elfuserált és visszahozhatatlan fiatalságát. Én egy nem kívánt, majdnem abortált gyerek vagyok, de csak azért majdnem, mert abortusztilalom volt, és nem volt anyámban elég mersz, hogy megtegye. Eleinte biztosan szerettek egy kicsit, amikor szöszke voltam és nagyon aranyos. Aztán, amikor önjáró lettem, saját gondolatokkal, elkezdődött az életem legnehezebb időszaka.

A szüleim igen vallásos és tanult emberek. Senki nem mondaná róluk azt, hogy módszeresen vertek...

Én vagyok az a lány, akit kézen fognak, és vasárnaponként templomba visznek. Pap prédikál a szószékről, pénzérme van a kezemben, forgatom, mikor dobhatom már a perselybe, nagyon unom, fészkelődöm, és nem is érdekel az egész. Aztán hazaérünk, bezáródik az ajtó... Előkerülnek a tankönyvek, kiderül, hogy „már megint lusta vagyok”, nem tudok jól számolni, nem tanultam meg… nem értettem meg… „olyan vagyok, mint apám, nem lesz belőlem semmi”. A pap is megmondta, „a rosszat ki kell irtani gyökerestül”, mindig ezt mondják, és azt: „minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy rendes embert formáljanak belőlem.”

És akkor anyám egy napon két marokkal a hajamba kap, rángatni és ütni kezd. Kiirtja belőlem a rosszat.

Finoman kezdődött minden, eleinte kis legyintésekkel. Hétéves vagyok. Nem tudok szép É betűt rajzolni, december van, a téli szünet első napja. Ülök az asztalnál, és könnyeimet nyelve írom az ötszázadik É betűt, már összefut minden a papíron, hátha most már jó lesz, és anyám is büszke lehet rám végre, az Isten pedig örömmel nézi majd a szorgalmamat odafentről.

Különben kicsit hanyag vagyok, közepesen jó tanuló, olykor közepesen rossz, hangulatomtól és érdeklődésemtől függően. Ami érdekel, abban szívvel-lélekkel benne vagyok. Így olvasok klasszikus realizmust, Zolát, és amerikai regényeket matekon a pad alá bújva, otthon az ágyamban, a szobámba beszűrődő utcai lámpa fényénél, amiért szintén büntetés jár. Az iskolában azért finoman megkérdezem a társaimat, hogy ők is szoktak-e otthon szíjjal kapni, ha rossz jegyet visznek haza, de csak puhatolózom, nem lázadok.

Eleinte mértéktartó az egész: módszeresen, és „csak” annyit kapok, amennyit előre megbeszélünk, de néha megkérdeznek engem is, szerintem „hány ütést érdemlek ezért”. Utána szeretetteljes vállveregetés van, a fülembe súgják: „csak a te érdekedben” – tekintsek erre hálával.

Mindennap kapok szíjjal, amit hangos számolás kísér, míg el nem jutunk a kívánt mennyiségig, és utána megelégedve konstatálják, ha jó jegyet hozok haza, „lám-lám, mégis ez a titok nyitja”. Ó, nem ruhástul vernek. Az semmit nem ér, súlya sincsen, nem szórakoztató mutatvány ez, kérem! Kizárólag meztelenül, mert csak akkor hat igazán, kamaszként is, amikor már szégyellem magam. Tíz éven keresztül, míg el nem kerültem a szülői háztól. Sírni nem volt szabad, mert később azért is kaptam, ha „túldrámáztam” és nem álltam végig fegyelmezetten.

Így megtanultam hangtalanul és rezzenéstelen arccal tűrni, de később emiatt még többet kaptam, mert „úgy látom, neked meg se kottyan az egész”. Mindezt Isten nevében, és azért, hogy visszafogjanak elkorcsosult, eltévelyedett kinövéseimben.

Anyám nem tudott rendesen ütni, szörnyen ideges lett, amiért „fájdalmat okoztam a tenyerének”, ezért inkább fakanalakat tört el a hátamon, ököllel verte az államat, láttam a szemében, ahogy elpattan benne a húr, és ott áll előttem zihálva, a markában lengedeznek a hajtincseim, és ütött… már csak azért is, mert tehetetlen volt. Akkor is ütött, ha eltitkoltam valamit. Ha nem mondtam igazat. Vagy, ha úgy néztem. Egyszer a kádban a víz alatt „felejtett” hajmosás közben, nem engedte, hogy levegőt vegyek. Kivárt az utolsó pillanatig. A hazugságaimért, amit a büntetések elkerülése miatt követtem el, külön fegyelmezés járt.

Mindig ugyanaz volt a szertartás: meztelenül, hangos számolás kíséretében kaptam az ütéseket. Közben üveges tekintettel néztem a semmibe, kerestem magam előtt egy nyugvópontot.

Azt hiszem, egy idő után már nem is éreztem semmit. Kamaszként, első, ártatlan, kedves szerelmem idején gyanakvó tekintettel fogadott anyám az ajtóban, és ökölbe szorult kézzel bújt bele az arcomba, fojtott hangon kérdezte: szűz vagy még? Szűz voltam. Nem szerettem a testem. Ha tudtam volna, levetettem volna magamról, és messzire dobtam volna, mint egy ruhát. A gyermekkorom és a kamaszkorom jobbára így telt. Zárt ajtók mögött, szobafogságban, szememben konok dacossággal, némán. „Önző” voltam, amiért nem értettem meg, én voltam a rossz, aki „sírba viszed anyádat”, én voltam az eltévelyedett, akit „nem kellett volna a világra szülni”, én voltam az, aki „úgy” néztem, hálátlanul, egy csepp jóérzés sem pislákolt a szememben, én voltam az, aki sokáig bepisiltem,

én voltam, aki egy konténerben rothadó ételmaradékok között eltöltöttem nyáron egy egész délutánt, hogy megtudjam, hol van az igazi helyem a világban,

én voltam a földön összekucorodott kis semmiség, egy kinövés, a gaz.

Azóta felnőttem. Nézem a forradást az államon. Ha úgy esik a fény, apró kis gödröcske tátong csak ott. A vállamon is van egy hosszabb. És a hátamon is kettő másik. Ha behunyom a szemem, és elkalandoznak véletlenül a gondolataim, akkor néhanap bevillan csak úgy hirtelen a semmiből néhány kép, és szinte érzem a zsibbadást az orrom körül, a szemem alatt, az arcomban, ahogy az ütésektől nem kapok levegőt. Nem az ütések fájtak legjobban. Azt hiszem, az fájt igazán, hogy nem volt sehol egy szerető kéz, ami szorosan és védelmezően néha magához öleljen és bezárjon.

Ma már nekem is vannak gyermekeim. Megtanultam szeretetteljesen gondolni a testemre, és nem úgy tekinteni rá, mint puszta felületre, ahol csattan az ököl, a szíj, a fakanál, a bot. De ez nagy munka volt, és évekbe telt.

Azóta sem beszéltem róla senkinek, sokáig magamban is tagadtam, szégyelltem és elutasítottam. Nem tudok magamról igazán beszélni, félek, hogy ha előttem állna valaki, és úgy mondanám, nem tudnám összefüggő mondatokban átadni neki a gondolataimat. Hogy miért bocsájtottam meg? Hogy könnyű legyen. Értelmet nem tudtam neki adni, talán egy időben kicsit anyám szemszögéből néztem magamat, biztos nehéz lehetett egy nem kívánt gyerek anyjának lenni. A végén még sajnáltam is, így talán könnyebb a feldolgozás.

Azt hiszem, mindennek ellenére szeretem az anyámat.

Adtam neki egy új esélyt, de inkább csak kellő távolságból szeretem. Nem meghitten, inkább józanul és elfogadóan, mert mégiscsak az anyám. Van bennem átsuhanóban olyan érzés is, hogy nem szeretem, de ezzel meg kellett küzdenem: igen, ez is a részem, ilyet is „szabad” érezni. Azt is csak szelíden. Nincs már bennem az a kamaszos hév, amivel gyűlölni tudnám. Azt hiszem, sírnék, ha meghalna, ha ez bármit is számítana, hogy sír az ember valakinek a halála után. Amikor negyvenéves lett az anyám, kapuzárási pánik uralkodott el rajta. Magamhoz öleltem, együtt sírtunk az ő nehéz gyerekkora miatt, és úgy bújt a vállamba, mintha gyerek volna, én meg az anyja. Roppant erősnek éreztem magam: „semmi baj” – mondtam – „teljesen megértem az érzéseid”. És nem hazudtam neki akkor.

Egyszer láttam egy dokumentumfilmet, amiben egy nő arról mesélt, hogy amikor a klinikai halál állapotába került, odaát találkozott az édesapjával, aki állandóan verte, amíg élt. És amikor lepergett előtte az élete filmje, mindent megint újraélt, de nem úgy, ahogy történt, hanem külső szemlélőként, mégis benne volt az egészben, érezve a saját fájdalmát sokkal fokozottabban, és érezve az apjáét is, a fájdalmakon túl: a képtelen dühöt és az elkeseredettséget. Nem tudom, velem ez hogy fog megtörténni. De a szívemben béke van. Még nem tudom, milyen: látszólagos, kibillenthető, akarattal képzelt és képzett béke, vagy van-e benne vád… vagy valami még, de úton vagyok valahol a nyugalom felé. És ami a legkedvesebb, hogy gyermekeimmel átírtam teljesen mindent, az életem kiteljesedett, és én jó vagyok. Nincsenek elnagyolt mozdulataim, nincs bennem hirtelen harag, sem türelmetlenség, gyártott ideák, „jó időben jó sallerek”. Csak alázat van bennem, de nem önmarcangolás. Nincs önsajnálat. Az van bennem, hogy úgy éljek, hogy azt szívesen lássam vissza magamról, amikor előttem is lepereg a film...

a kezem csak ölelésre nyújtom ki, és ha a Bibliához hűen akarok élni, akkor a Példabeszédek helyett Krisztus szavaira figyelek leginkább, ami sokkal szelídebb: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket.”

Ez tiszta, ez érthető, ez nem ellentmondásos. Ebben csak melegség van. Ez erősen megtart. Kisimít. Betakar. Ezt tanítom a gyerekeimnek is, akik a karjaim alá bújnak, és így lehetek egy kicsit saját magamnak is néha gyereke, akit magamhoz ölelek, ha mégis fáj...

Ágnes