–

Azt mondjátok, van Isten, sokan, nagyon sokan mondjátok, hogy van.

A nagymamám is ezt mondta mindig. Akkor is, amikor már alig bírt járni, fájt neki az élet, fájt neki a magány, az imádott férje halála, fájt minden ízülete, minden mozdulata még álmában is.

De mondta, hitte és nem azért, mert ezt tanították neki, hanem mert csak hitt benne. Mi több, tudta.

Nem hirdette fennen, nem akarta lenyomni a torkomon, hiszen benne fel sem merült, hogy efelől bárkinek kétsége lehetne. Templomba ugyan, ha tehette, nem tette be a lábát, de hitt az ő istenében. Beszélt hozzá, kellett neki, hogy legyen.

Gyerekként csak lestem, vajon honnan jön ennyire erősen ez a tudás. Érteni nem értettem ugyan, de tetszett, hogy van valami kapaszkodója. Annyira tetszett, hogy néha én is gondoltam egyet, nekiveselkedtem elalvás előtt – ahogy tőle és a filmekből is láttam –, letérdeltem az ágy mellé, összekulcsoltam a kezem, és kértem Istent vagy valakit, hogy anyukám többször végezzen hamarabb a munkával, meg még azt is, hogy érkezzen jövő héten mazsolás Milka a szomszéd trafikba.

Akkor eddig jutottam, azt hiszem.

Arra csak később jöttem rá, hogy igazából ennél sokkal mélyebbre ment az ő hite, hatott rám akaratlanul, amit láttam tőle. Olyan erős indítás volt ez számomra, hogy a kétségeim, a kérdéseim és az elhagyatottságérzésem pont emiatt válhattak olyan méllyé, amilyenné váltak bizonyos helyzetekben, pillanatokban. El nem fogadtam ugyan, mert nem éreztem azt a fajta kérdések nélküli meggyőződést, amit ő.

Tulajdonképpen adott egy nézőpontot, és ezzel együtt adott millió kérdést is. Az élet aztán meg még többet…

A halála előtt nem sokkal még egy órát sétáltunk az amúgy öt percre eső, legközelebbi templomig, hogy azért megmutassa nekem, hogy ez Isten háza, ez az ostya a teste, a bor a vére, a szavak meg a zsoltárok hozzá és róla szólnak. Megmutatta, de persze nem igazán értettem semmit. Nem árultam el neki, mégis érezte, hogy mindez nem fér össze a gyermeki világommal.

Utána volt egy óránk, amíg a botjára és rám támaszkodva hazaértünk, akkor elmesélte, hogy azokban a fákban, abban a macskában ott ni, a patakban és a felettünk gyönyörűen fodrozódó felhőkben mind ott van az ő istene, és higgyek ebben, ha így jobb vagy könnyebb. Azt hiszem, gyerekként is és felnőttként is jobb volt, könnyebb volt az ő szemével látni, de hinni nem igazán tudtam mégse.

Aztán nagymamám elment az ő istenéhez – meg végre élete szerelméhez –, és már nem volt már mellettem senki, aki ennyire erősen hitt volna. Maradtak nekem, a gyereknek, a felhők, a fák, meg amit ő hagyott, a mozdulatok, a mondatok, a csendje. És maradt valami hitmorzsa is, de valahol olyan mélyen, mint a falusi kertünk kiszáradt kútja, aminek az alján csak egy sötét lyuk tátongott és a kavics hosszú zuhanás után válaszolt, ha ledobtam. Messziről, nagyon messziről. És halkan. Nem volt ereje.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy az ember csak felnőttként akarja megtapasztalni a hitet, pedig ez nincs így. Mennyi elveszett, bizonytalan helyzet van már egy egészen kicsi gyerek életében is! Ugye mindannyian emlékszünk erre? Csakhogy akkor még jó esetben ott a szülő, a család, a gondoskodás, a biztos pont, ami megnyugtat.

Aztán növekedünk és valami odabent azt diktálja, hogy erről a biztos pontról le kell szakadni, lépkedni kell, aztán rohanni a saját utunkon. Na, innen már tényleg rettentő nehéz. Kamaszként lenne a legjobb megtalálni a hitet, vagy valamit, bármit, amibe lehet kapaszkodni. De akkor meg lázadni kell, vagy ha nem kell, lázad a szervezet, a hormonok, az agy. A nyíló világ önmagában annyi ingert hoz, hogy szinte percenként lehet újabb és újabb ideákat markolni, nehezen lehet ezt az egyet, a nekünk megnyugvást adó hitet meglelni.

Aztán a kamaszkorból is kinőve, a dolgok még ritkábban alakulnak úgy, hogy annak a bizonyos kútba dobott kavicsnak a hangja erősebbé váljon.

Az ember nem hallja a hangot, ha boldog. Akkor annyi hang van, hogy elkeveredik az a kis koppanás, a halk visszhang. Amikor meg hallani akarja, akkor csend van, üvöltő csend.

Amikor igazán nagy fájdalom vagy baj ér, akkor ott a légüres tér, amivel alapjáraton gyenge hittel nem lehet sokat kezdeni.

Teljes átverés az egész, gondoltam akkor. Egyre biztosabban tudtam, hogy márpedig Isten nincs, nem létezik. Nagymamám tévedett, az emberek tévednek, az egész világ kultúrája csak butaságból, ürességből és gyengeségből kapaszkodik egy álomba.

De valahol legbelül mégsem adtam fel, kutattam, tanultam és nem, nem hittem – vagy nem akartam hinni – Nietzschének sem… (Persze igaza volt, mert mára tényleg minden erről a földi létezésről szól.) De mégis, annyira jól jönne néha az embernek valami igazi hit!

Aztán megalkudtam lassan, hiszek magamban, hiszek a szeretetben, hiszek a természetben, hiszek egy… de igazából hiszek egy miben?

Újra és újra visszaesem, mert vannak helyzetek, amikor az előbbiek közül semelyik nem megy. Nem megy, mert számomra akkor hinni képtelenség. Nem sikerül akkor, amikor látok embereket méltatlan körülmények közt élni vagy halni, látok gyerekeket szenvedni, látni időseket, akik lenyomtak egy kemény életet, és most mellőzöttek és elesettek. Mindenüket vesztett emberek az utcán fagynak meg, csodálatos emberek elvesztik a gyereküket, és folyton adódnak helyzetek, amikor már nem lehet semmit, de semmit visszacsinálni.

Ezekre az én világomban egyszerűen nincs épelméjű magyarázat. Bevallom, ezekben a pillanatokban minden elvetett hitmag kihullik belőlem, és átkozom a világ rendjét, nem vagyok képes semmiféle hitbe kapaszkodni. Nem tudom elfogadni, hogy ez egy feladat, ezt meg kell ugrani, ezzel élni kell, bízva abban, hogy majd a halál meghozza a megváltást. Hogyan? Miért? Minek?

Néha olyan mélyre jutok a hitetlenségben, hogy kiállnék az út közepére és ordítanék, hogy segítsen valaki, jöjjön, magyarázza meg, értesse meg velem, hogy kell jól hinni, hogy kell hinni, miben tudok ilyenkor bízni. Bárki, valaki?!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció

Kiemelt kép: Unsplash/Erick Zajac