Nem hiszem, hogy ezzel különösebb meglepetést okozok, de tévés vígjátékokban nagyon ritkán hangzanak el teológiai érvek. A Jóbarátoktól a Rém rendes családig, sok sorozatot lehetne mondani, ahol egyetlen egyszer sem vitatkoznak Isten létéről vagy nem létéről. Mi sem áll távolabb a sitcomok világától – gondolhatnánk.

De van egy sorozat, amit mintha éppen azért alkottak volna meg, hogy végre erről a kérdésről is lehessen egy könnyednek tűnő sorozatban vitatkozni: ez Az ifjú Sheldon.

A főszereplője egy kis fizikus zseni, aki ugyanúgy tisztában van Descartes isten-érvével, mint a számára meggyőzőbb Pascaléval, és alapvető szórakozása az, hogy két vállra fektesse a nála rendszerint butább (vagy butábbnak gondolt) Isten léte mellett érvelőket, a pökhendi tanárokat, a hittantanárokat, és legfőképpen, hogy bosszantsa baptista anyját, aki az egyház elöljárója, egyik oszlopa.

Sheldon anyjának kétségei a sorozat egyik legszebb részében világossá is válnak, ahogy az is, hogy bár Sheldon enyhén aspergeres, és elég alacsony az EQ-ja, azt azért képes megérteni, hogy az anyjának miért fontos a hit. És azt is, hogy ezt a hitet nem szabad megsérteni. Ellenérvei az anyjával szemben nem csupán kötözködésnek tűnnek, de egyenesen az anyja identitásának gyökereit kezdik ki, veszélyeztetik az anya józanságát.

Van, hogy a hit egyszerűen életmentő. Egy olyan biztos pont, amiről ellépve csak csúszni lehet lefelé a múlt örökké élő, feldolgozatlan traumái, a kilátástalanság és a depresszió felé.

Sheldon van annyira okos, hogy belássa, ha az anyja a hitbe kapaszkodó kezét ütögeti, akkor azzal magának is kárt okozhat – örökre elveszítheti azt a józan és figyelmes nőt, akit szeret, ezért az egyik epizódban megforgatja Pascal istenérvét, és arra jut, hogy tényleg nem nyer azzal semmit, ha fennkölten és hangosan tagadja Isten létét. Ezután pedig kikotor magának a fizikából egy sajátos istenérvet: ha a gravitációs gyorsulás értéke a tengerszinten nem gn= 9,80665 m/s² lenne, hanem csak egy kicsivel több, akkor minden összezuhanna a Földön. Ha kicsivel kevesebb, akkor is. Tehát ezt a számértéket valaki a lehető legpontosabban állította be, olyan pontosan, ami már nem lehet véletlen. Ez az érték – akárcsak más fizikai értékek – lehet egy kulcs a kezünkben, hogy megértsük: a világban olyan rend uralkodik, amit nem lehet másképp elgondolni, csak úgy, mintha a Teremtő szándékai szerint jött volna létre – gondolja Sheldon. És bár nem teljesen sikerül meggyőznie magát, de arra mindenképpen elegendő mértékben, hogy el tudja fogadni anyja naiv és némelykor bátortalannak tetsző hitét.

Amikor én Sheldon-korú voltam, teljesen másképpen lettem hívő. Nem ilyen rafinált módon. Ha így lettem volna az, talán nem is veszítem el a hitemet ideig-óráig.

Falun laktunk, nem messze volt a házunktól az Árpád-kori alapokra épült kis templom. Anyukám nem akart elengedni oda, pedig csak egy vizesárok választott el bennünket a kertjétől. Nem volt olyan osztálytársam, aki ne vett volna részt a hittanórákon, a többségük járt misékre, és az ünnepekhez kapcsolódó összes eseményre, rorátékra is. Egy kisebb részük volt első áldozó, és a hittanórák után mind kinn maradhattak a kertben a tanárral, aki focizott velük. Fiatal és kedves pap volt, azt is rebesgették, hogy egyébként anyukám egyik barátnőjével jár, a már évek óta magányosan élő, Down-szindrómás fiát nevelő óvónővel. Ez – ma már tudom – igaz volt.

Ez a fiatal pap úgy tudott beszélni a gyerekekkel, hogy az osztálytársaim lelkesen meséltek a hittanórákról. Egy szombat délelőtt én is beszöktem az órára. Iszonyatosan izgalmasnak találtam. 

Eladdig nem is nagyon hallottam Krisztusról, anyám nem beszélt róla, legfeljebb csak karácsonykor mondta ki a nevét. Diavetítésen láttam a születést, a csodákat. Ez a pap úgy tudott Krisztus gyógyításairól beszélni, hogy úgy éreztem, ha megbetegszem, nem leszek elveszett, csak keresnem kell valakit, aki úgy hisz Krisztusban, mint ő, és biztosan meg fog gyógyítani.

Természetesen feltűntem a papnak. Egy óra után odahívott magához, és megkérdezte, ki vagyok, mit keresek ott. Megmondtam neki, és hogy nagyon izgalmas volt, amit mondott, nagyon érdekelt. Lehűtötte a lelkesedésemet. Csacsogtam, magyaráztam neki, hogy mennyire érdekes ez a kenyérszaporítás. Várj – mondta, – várj, anyukádnak mit mondtál, hova jöttél? Megvontam a vállamat. Játszani, mondtam, hiszen így volt. „És mit szólna anyukád, ha megtudná, hogy itt vagy?” – kérdezte. „Nem tudom – mondtam, – lehet, hogy nem örülne.” „Ha tudná, hogy ide jöttél, akkor mérges lenne rád?” – kérdezte. Lehet, mondtam. „Akkor – mondta, – lehet, hogy hazudnod kéne, amikor legközelebb is idejössz hozzám? Krisztus nem szeretné – folytatta. Ide úgy ne gyere, hogy az anyukád azt hiszi, máshol vagy.” Mert ő nem szereti a hazugságot, sok mindent nem szeret, de a hazugságot különösképpen nem. Azzal megsimogatta a fejem. „Akkor gyere csak, ha elenged” – mondta.

És anyám nem engedett el.

Egyenesen megtiltotta, hogy én is hittanra járjak.

Csak később tudtam meg (a pap volt szeretőjétől, az óvónőtől), hogy a pap többször is beszélt anyámmal. Szerette volna, ha járok hozzá.  

 

Nem tudtam, hogy anyám megzsarolta őt azzal, hogy el fogja mondani mindenkinek, hogy a barátnőjével van, ha továbbra is azzal zaklatja, hogy én eljárjak misékre. „Karácsonykor sem mehet oda a fiam!” – mondta.

Karácsonykor különösen vonzónak találtam a templomot, befújta a hó a kertjét, fel voltak díszítve a fenyőfái, girlandok tekeregtek a fák ágain, és rétes illata szállt a plébánia felől. Este pedig, amikor nyitva volt a templom ajtaja, láttam, hogy odabenn mennyi gyertya ég.

Éppen az eltiltás volt az oka annak, hogy olyan buzgón vetettem bele magam a Biblia tanulmányozásába. Nem akartam lemaradni, ezért magamtól vettem ki olyan könyveket, amelyekkel eljutottam talán idejekorán, a gimnázium eleje felé Descartes érveiig. 

Tizenhét éves koromban a hitem már nem naiv hit volt, hanem sokkal inkább intellektuális.

Minden tanulmányomat arra lehetett visszavezetni, hogy nem akartam lemaradni azoktól, akik attól a paptól tanulhattak – akinek amúgy a nevét sem tudom. Buzgón olvastam filozófiai műveket, és meg szerettem volna győzni a mindenben rendkívül szkeptikus, néha kifejezetten keserű anyámat, hogy igenis van Isten. Martin Bubert olvasva jutottam arra, hogy megpróbálok olyan érvekkel hatni rá, mint a haszid caddikok. Az egyik caddik meghallgat egy kiváló matematikust, aki hosszan és nagyon okosan levezeti képletekkel, hogy miért nincs Isten. A hívek megrettennek, összeszorul a szívük, figyelnek, vajon, mit mond a rabbi, aki rövid gondolkodás után csak azt motyogja: „de mi van, ha mégsem igaz?”. A fiatal matematikus állítólag lesunyt fejjel vonult el. Anyámat nem hatotta meg a haszid történet. „Én nem félek” – mondta. „Mitől?” – kérdeztem. „Attól, hogy meghalok – mondta. – Ez az érv, csak arra hat, aki fél.”

Nem sokkal később a Jósika utca sarkán megállított engem meg a barátnőmet az idős, pici kántor, a mindig kék sapkában járó Klein Marci bácsi, hogy miért nem járunk a zsinagógába. A barátnőm büszkén csak annyit mondott: „Mert nem hiszek az Istenben, Marci bácsi, azért.” Mire Marci bácsi nevetett:

„Nem is kell abban hinni, Juditkám, elég, ha betartod a micvákat, a szabályokat, akkor megjön a hit, ha akar, magától is. Elég csak az, ha a szabályok szerint élsz, nem fogja senki sem kérdezni, hogy amúgy hiszel-e.”

Ez nagyon sokszor eszembe jutott. Ez, meg, amit anyám mondott. Akkor is, amikor már eszembe sem volt templomba járni, és belevettem magam az éjszakába. Amikor már alig olvastam. Amikor megtapasztaltam anyám mondatainak igazságát.

Anyám lelökte a mindig részeg, kötekedő testvérét a lépcsőn, amikor az egy nap hulla részegen állított be, és agresszív volt vele. Anyám testvére meghalt. Anyámat lecsukták. Úgy éreztem, nem félek már a haláltól. Tudom, mi a pokol, tudom, mitől kellene félnem. És nem féltem többé. Elég sokat ittam, hetente vagy négyszer mentem bulikba. Egyetemre jártam.

Akkor tértem vissza a hithez, amikor az önkormányzat jóléti osztályára kerültem rövid időre, és segélyeket kellett intéznem. Ez egy magamra kirótt penitencia volt, mert elegem volt magamból, úgy éreztem, csak a segítő munkának van értelme. De az a hely teljesen felőrölt, otthon csak a plafont tudtam bámulni. Ott, az osztályon, keveredtem bele egy karizmatikus gyülekezetbe. Az egyik kollégám vitt oda. Azt mondta, ha nem lenne a gyülekezet tagja, nem tudná a munkánkat elvégezni. Nem maradtam sokáig velük, de ott és akkor megéreztem, hogy a hitem megerősödéséhez, ahhoz, hogy visszatérjen, nekem is szükségem van közösségre.

A közösség adja a hithez az erőt.

Az egyik barátommal karácsonykor elmentem templomba. Elmesélte, hogy ő is agnosztikusok között nőtt fel, mint én, és tizennyolc volt, amikor arra jutott, hogy megkeresztelkedik. A keresztelése után, abban a pillanatban, hogy kilépett a templom kapuján (bár ragyogó jó idő volt), eleredt az eső. Nagy zápor volt.

Elmondtam neki, hogy az anyám testvérének halála utáni napon láttam a városban, a Széchenyi téren a papot, akinél a gyerekoromban jártam egy hittanórán. Mosolygott rám. Akkor még nem vettem észre a csodát a véletlennek tetsző együttállásokban, de most rájöttem, hogy amit mond, az számomra a legfontosabb bizonyítéka volt annak, hogy a világ nem áll meg a „kétszer kettő: négy” rideg valóságánál. Ő volt az, aki először elvitt meditálni.

Már az első alkalommal világossá vált előttem, hogy meditálni sem lehet egyedül. Abban, hogy nem lehet egyedül meditálni, és hogy a közösség erősíti meg a hitet, összefüggés van.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A meditációhoz azért kell a közösség, legalábbis eleinte, hogy kontrollálni tudjuk magunkat. Ahol többen ülnek össze meditálni, ott könnyebb elveszteni az egót – mindazt, ami olyan fogalmakkal van összefüggésben, mint trauma, félelem, pokol. Könnyebb elengedni azt, ami folyton ott lebeg a fejünkben. Tulajdonképpen ebben a közösségben tapasztaltam meg, a meditálók között, hogy mit jelent a csoda. Hogy az nem a koincidenciákból levezethető, hanem egy állapot. Közelség. A szeretet közelsége.

És arra gondoltam, talán ennyit tudtam nyújtani anyámnak, amikor a hitemről – ami akkor még teljesen naiv volt – beszéltem: a szeretetet. Egy olyan közelséget, ami hasonló a hit közelségéhez.

Ez van abban Az ifjú Sheldon epizódban is: Sheldon anyja iránti szeretete legyőzi a racionális éveit. Tulajdonképpen csak ennyi a hit. Ehhez valójában nem férhet hozzá sem ellenérv, sem bizonyíték, mert ennek gyökere (akármilyen giccsesen hangzik is, de így karácsony előtt ki kell mondani, mert olyan jól is esik kimondani): tényleg az Égben van.


Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/shuang paul wang