Helló, mensi, helló, fájdalom! – Öt alkalom, amikor annyira kiütött az első nap, hogy járni is alig bírtam

–

Általában először a talpam kezd csiklandósan bizseregni. Az ütemes görcsök végül bénító, zsibbasztó fájdalomként kúsznak fel a hasamig. Ötpercenként jönnek, és fájás közben pont úgy kapkodok levegő után, mint a terhes nők a sablonos romantikus vígjátékokban. Közben pedig csinálom a csípőnyitó jógapózokat az ágyban, az irodaasztalnál, bevásárlóközpontban... vagy ott, ahol éppen ér a fájdalom.

Szögezzük le már most az elején, hogy az egész életen át óramű pontossággal érkező, majd problémamentesen távozó menzesz: kiváltság. Csak a szerencsések mondhatják magukénak. A többieknek fáj. Késik egy picit. Aztán előbb jön meg. Vagy tovább marad. És fáj. Vagy ezt már mondtam?

A fájdalomra nem lehet előre felkészülni, mert nem mindig akkor érkezik, amikor várod. Minden rendes embernek van rendes élete rendes programokkal és rendes teendőkkel. Teljesen természetes, hogy nem vagy mindig tökéletesen naprakész; nem tudod percre (vagy napra) pontosan kikalkulálni, hogy pont ma fog megjönni. Vagy van, hogy maga a természet csap be, és csúsztatja át a pokol kapujának óráit másnapra vagy harmadnapra. Vannak dolgok, amik a maguk természetességében zajlanak le. Az emberi szervezet elég komplex, rengeteg a kiskapu, ahol – bárhogy is előkészültél – bekúszik a fájdalom. És ez bizony néha meglehetősen kellemetlen helyzet elé állít, amit azonnal meg kell oldani.

Mert nem biztos, hogy fel van készülve a világ a te fájdalmas menstruációdra.

Mindezek ellenére – vagy éppen ezért – azokabizonyosnapok az elmúlt évek során nagyon sok mindenre megtanítottak. Elsősorban önfegyelemre: acélos tekintettel tudok nyolc órán át ülni a munkahelyemen anélkül, hogy bárki észrevenné: éppen ötperces fájásaim vannak. Aztán, a fájdalmas mensi segített kifejleszteni a problémamegoldó készségemet: bármikor, bármilyen helyzetből képes vagyok kivágni magam és fájdalomcsillapítót szerezni úgy, hogy a környezetem semmit sem vesz észre ebből. Nem utolsósorban pedig a testbeszédem és kommunikációs jedi képességeim is elképesztő iramban fejlődtek. Megtanultam irigylésre méltó tartással, elegánsan, viselkedni a fájdalomküszöbömön túl, és ha kell, még annál is elegánsabban fájdalomcsillapítót kunyerálni úgy, hogy akár egy szó is elhagyná a számat. Elég egy jól irányzott nézés. Jedi vagyok, mondom.

Addig is, kedves sorstársaim, összeszedtem nektek azt az öt legemlékezetesebb helyzetet, amikor kellemetlen helyzetbe kerültem a szuperfájdalomtól (mert én hülye, nem készültem föl előre). Íme:

1. Nyaralás

Tizennégy évesen destruktív kiskamaszként a családi nyaralás utolsó napján tapasztaltam meg először a kegyetlen fájdalmat, amit a frissen megérkező menstruációm okozott. Akkor még azt hittem, egyszeri alkalomról van szó. Hát, nem így lett. A családi nyaralási etikettnek megfelelően nekem is teljesítenem kellett a kötelező kultúrprogram kvótáját, úgyhogy nem engedhettem meg magamnak ezt az extrém hasfájást! Ráadásul ez volt az utolsó napunk, szóval ki kellett maxolni a turistáskodást – gondoltam én. Úgyhogy jó kislányként erőt vettem magamon, legyintettem egyet, hogy majd elmúlik, én bizony nem fogom tönkretenni három másik ember programját egy vaklárma miatt. Aha, vaklárma. Pár óra leforgása alatt irdatlanul rosszul lettem a fájdalomtól. Annyira, hogy amikor beültünk ebédelni egy piros-fehér kockás terítős kis tavernába… egyszerűen elhánytam magam. Szegény terítő, és szegény családom… Upszi. (Lilla, színről el.)

2. Dupla randi a családdal

Verőfényes tavasz. Dunakanyar. Egész napos program a barátom családjával. Budapesttől cirka negyven kilométerre ebédelünk, amikor belém hasít a fájdalom. Már nem 14 éves, tapasztalatlan bakfis vagyok, tudom, hogy általában ilyenkor még ad pár órát a természet, hogy hazaérjek, és magzatpózban összekucorodjak. Ez volt az első közös családi program. Eléggé el nem ítélhető módon jó benyomást akartam kelteni. Sőt, le akartam őket nyűgözni. Egy probléma akadt, hogy előbb jött meg. Ma nem fájhat, pont ma nem. Úgyhogy az ebéd első felvonásában kislisszoltam a recepcióra fájdalomcsillapítót kérni. A nőnél sajnos semmi ilyesmi nem volt, ezért szépen sorra végigkérdeztem az ott dolgozókat, hogy tudnak-e segíteni. Nem tudtak. Úgyhogy nem volt más hátra, összeszorítottam a fogamat, és vigyorogva vicsorogva végigcsináltam a nap hátralévő programjait.  

3. Munkahely – csacsogás a főnökkel

Képzeld magad elé a férfi főnököd. Képzeld el azt, hogy a témát nem lehet megkerülni, le kell vele ülnöd beszélgetni a menstruációs fájdalmaidról. Megvan? Megvan a kép, ahogy totál kínos csendben nézel a szemébe az irodájában, és a peteérésedről beszélgettek? Ahh… Ember legyen a talpán, aki ezt sértetlen önbecsüléssel, tartással tudja kommunikálni úgy, hogy még a kívánt hatást is elérje, és ne sérüljön a renoméja egy életre. Úgy szakmailag, mint emberileg. Mensi-szabi? Ugyan már, felejtős! De attól még meg kell oldani a helyzetet. És ha az emberem nem mutat empátiát a női bajok iránt, akkor más megoldást kell találni. Lássuk, milyen egynapos betegség van, amit a férfi főnököd is átérez? Amire egyből azt mondja majd, hogy: „oké menj csak haza”, vagy, hogy „be se gyere”. Másnaposság. Vizsgaidőszak. Vírusos hasmenés. Ezekkel a kifogásokkal viccen kívül előbb értem el a kívánt hatást és a másik együttérzését. (Akkor. Ma már szerencsére megedződtek a főnökök is, a girl powernek hála.)

4. Egyetem

A 3. pontban megfogalmazott dilemma sajnos végigkísérte a főiskolai-egyetemi éveimet. Elmagyarázni bármelyik tanárnak egy cirka száz fős osztályban, hogy te megírtad volna a ZH-t, de nagyon fájt a hasad a menstruációd miatt, a tanárok szemében egyenlő a nettó linkséggel. Az pedig a lehető legrosszabb helyzet, amikor ez olyan tanárnál történik, akinek az óráján amúgy is halálra unod magad. Mivel két féléves és két negyedéves vizsgaidőszak követi egymást, a nagy számok törvénye alapján elég nagy esélyed van arra, valamelyik vizsgád időpontjában beüssön a krach... és hogy elcseszd. Mit lehet ilyenkor tenni? Nos, azt, hogy kiműveled magad az egyetemi szabályzat területén, és amikor csak lehet, hivatalos úton állsz ki magadért és a lehetőségeidért. Csodálatos nyomtatványokat adsz be, amelyekben tökéletes kimértséggel és távolságtartással megkéred az intézményt, hogy egyáltalán engedjenek vizsgázni a hiányzásaid ellenére is. Vaaagy… hagyni az egészet a francba, és a következő félévben újra vizsgázni. (Reménykedve, hogy nem pont akkor jön meg.)

5. Államvizsga

Ez külön pontot érdemel. Mert a hab a tortán az volt, amikor kiszámoltam, hogy bizony nagyon nagy eséllyel éppen az államvizsgám napján fog megjönni a menstruációm. Annyira tudtam, hogy nem, az nem lehet, hogy a nagybetűs felnőtt életbe anélkül lépjek ki, hogy elhagyom a komfortzónámat! Szent meggyőződésem volt, hogy ezt a próbatételt a sors akarta így. Úgyhogy felvettem a kesztyűt. Először is fölhívtam az egyetemet, hogy nekem bizony elsőként kellene bemennem vizsgázni, mert van egy kis egészségügyi problémám… Meggyőző erőm teljében lehettem, mert a nő, aki az egyetemi titkárságon fölvette a telefont, és empatikusan meghallgatta az általam érzékletesen előadott problémát, részvétet nyilvánítva a sor elejére írt. Jó, ha tudod: korábban már attól a gondolattól is összecsináltam magam, hogy elsőként menjek be szóbelizni bárhová… most meg önszántamból szaladok bele a kitartott késbe. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Annyira féltem, hogy beégetem magam, és kínomban kipakolok a vizsgabizottságnak (mint 14 évesen a tavernában), hogy ez a rettegés segített vizsga közben összpontosítani! Gyorsan, tömören, lényegretörően elmondtam, amit akartam, és húsz perccel később szabad (diplomás) emberként távozhattam! (Az államvizsga eredményeit aznap este nyolckor hirdették ki… és én akkor már otthon feküdtem az ágyamban.)

Szóval megtanultam a lecké(ke)t a saját káromon. Ma már tudom, hogy a menstruáció témája legfőképp azért kellemetlen, mert mi magunk tesszük azzá.

Cikinek és kínosnak érezzük, eufemizáljuk, ha valakinek tényleg nehezek a nehéz napok. Sokszor még mi nők sem vesszük komolyan a másik nő baját. Mi pedig, akik a sorslottón erősen fájdalmas mensit nyertünk, hajlamosak vagyunk annyira rápörögni, hogy végül önbeteljesítő módon saját magunknak is kellemetlenné tesszük… (Oké, kivéve, ha lehánysz valakit a nyaralásodon. Arra tényleg nincs mentség.)

Szőcs Lilla

Szerkesztőségi megjegyzés:

Fontosnak tartjuk, hogy a menstruációról nyíltan, ítéletmentesen, őszintén beszéljünk. A menstruáló nő ne legyen megbélyegzés, nevetség tárgya, sem pedig valamiféle tabu, amiről csak szemlesütve, suttogva szabad beszélni. Ezért februárban egy egész cikksorozatot szentelünk a témának. Az előző részt ITT, a következőt a jövő héten olvashatjátok! 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Twinsterphoto