Régóta szerettem volna írni azokról az olvasókról, akiket nem is illene olvasónak titulálni, hiszen maguk is büszkén állítják, hogy nem olvasnak. Azokról, akik épp hogy rápillantanak fél szemmel, hunyorítva a címre, talán még a cikk bevezető három sorát is átfutják, majd mint a lusta bölcsész, akik elmegy vizsgázni három évszázad világirodalmából úgy, hogy előtte csak a 111 híres regény összefoglalóján szaladt végig, nagy garral odamondogatják a véleményüket.

Hiszen őnekik az a futó benyomás is bőven elég ahhoz, hogy lehúzzanak, sarazzanak, véleményezzenek és pocskondiázzanak – mondom, olvasás nélkül is – egy olyan cikket, amibe a szerzője amúgy belefeccölt temérdek időt, energiát, szívet és lelket.

De végül nem írtam azokról, akik minden egyes megjegyzésüket úgy kezdik, hogy: „nem olvastam a cikket, DE...”.

Aztán szerettem volna azokról is szólni, akiket feltűnően csak egy szent cél vezérel az adott oldal látogatásában: hogy valahol kiélhessék a mindennapjaikban felgyülemlő feszültséget. Hogy végre egy jó hegyeset odaköpjenek, beszóljanak boldog- boldogtalannak. Tulajdonképpen mindegy is, hogy mi az adott téma, hőzöngenek, provokálnak, hepciáskodnak, kakaskodnak, személyeskednek. Kedvenc lózungjaikkal dobálóznak, zsidóznak, femináciznak, cigányoznak, libsikurváznak vérmesen. Vagy csak jó alaposan megsértődnek, és kijelentik (és erre soha, semmi körülmények között nem sajnálják a drága időt): hogy kész, passz, slussz, ennyi volt, nekik ez a cikk, ez az egy darab a nyolcvankétezerből, ez akkora csalódás volt, hogy menten kikövetnek, lelájkolnak, felnyomnak és kiábrándulnak. Ám végül róluk sem írtam.

Nagyon a nyelvem hegyén volt, hogy szóljak azokról a kommentelőkről is, akik habzó szájjal ítélkeznek mások felett, akik mindig mindent jobban tudnak, és ezt nem is rejtik véka alá. Képzelt trónusukból véleményeznek, bölcsnek szánt döntéseket hoznak, amikből azonban egyetlen dolog világlik csak ki tisztán: mindenki hülye, csak ők helikopter. Empátiás készségük nincsen, érzékeny szívük is csak annyi, mint tapasztalatuk: nulla. De nincs is rá szükségük, anélkül is szentül hiszik, mit hiszik, tudják, hogy ha egy nőt szexuálisan zaklat a nőgyógyásza, a nagybátyja vagy a főnöke, az azért van, mert azt az üzenetet sugározza magából, hogy vele ezt meg lehet tenni. Magának kereste a bajt. Ha egy nőt elhagy a férje, akkor az azért történt, mert nem volt jó feleség. Magára vessen. Ha verik otthon, mint a répát, akkor pedig egy sültbolond idióta, hát miért nem kért segítséget? Az pedig még véletlenül sem jut eszükbe soha, vajon a szurkálódó, fennhéjázó kinyiltakoztatásukat hány olyan ember olvassa épp szép csendben, akik valóban érintettek egyik vagy másik témában. És még véletlenül sem önhibájukból kifolyólag. De nem írtam végül ezekről a hozzászólókról sem, akik ülnek a kényelmes fotelükben, a kényelmes kis konfliktusmentes életükben, miközben hamis Salamon királyként osztogatják az ítéletüket. Pedig nagyon szerettem volna!

De nem tettem. Nem tettem, ugyanis a vacak februári időjárás miatti reményvesztettségem végül arra sarkallt, hogy felmenjek az egyik, részletesebb előrejelzést ígérő meteorológiai oldalra. És amit ott találtam, azon egészen elképedtem! (És itt most nem a még hosszú hetekre beígért jeges latyakra gondolok.)

Képzeld, azt vettem észre, hogy az emberek még az időjárást is kommentelik. Ráadásul éppen ugyanúgy, mint ahogy a fentiekben írtam.

Van, akit felháborít, hogy még nincs itt a tavasz, mert az elmúlt nyolc év, és a kommunisták, meg hát különben is. Rögvest felelősöket keres, kinyilatkoztat, ítéletet hoz és ledorongol. Van, aki viszont a többieken (és természetesen az időjáráson) hergeli magát fennen. Mert tényleg, micsoda ökörség, hogy plusz tíz fokra vágysz. Hülye vagy?! Ilyenkor??! Volt neked már migréned, köcsög?! Faszért akarsz februárban plusz fokokat, gyökér! – hőzönködik nagy rössel. És persze olyan is akad, aki vitába száll a meteorológiával, mert nehogy már az időjárás jobban tudja! Hát hová lenne akkor a világ, de most komolyan, ha itt kénye-kedve szerint esne, meg hullana az égi áldás!

Szóval nagyon szerettem volna írni egy cikket a kommentelőkről. Hogy legyenek már egy kicsit érzékenyebbek. Egy picit érettebbek. Egy hangyányit olvasottabbak. Hogy tűnődjenek már el egy cseppet, mielőtt rátenyerelnek az enterre. Aztán végül letettem róla. Mert rájöttem, teljesen mindegy, mit mondok. Hiszen mindig lesz az embereknek és az olvasóknak egy habzó szájú töredéke (szerencsére tényleg elhanyagolható százaléka, mert a nagy részük igenis nagyon klassz, aki konstruktívan szól hozzá a kérdéshez, a többiek és a szerzők legnagyobb örömére).

De amíg világ a világ, mindig lesznek öncélúan fröcsögők, szívtelen bíráskodók és feszültséggeneráló konfliktusgyárak is. Ahogy a nap süt, az eső esik, a hó meg szálldogál – néha még áprilisban is. (Tudom, a köcsög. De azért kösz, hogy ezek szerint legalább te elolvastad ezt a cikket. Ami még véletlenül sem a kommentelőkről szólt.)

 

Fiala Borcsa 

A kép a szerzőt ábrázolja! Farsangkor.

Kormos Anett is írt már a kommentelőkről, szerintünk ne hagyd ki, KATT IDE!