Aztán persze átgondoltam a dolgot, visszanyeltem a belőlem kiszakadó ördögi kacajt, és együttérző mosolyra váltottam. Beláttam, hogy jó-jó, bizonyos szempontból ezek is bakik. A gyerek szempontjából. És egy olyan anyuka tollából, aki nyilvánvalóan egy tündér, és még ezt a kérdést is az utódja szemszögéből vizsgálja. Zárójelben jegyzem meg: ha esetleg van rá mód, hogy ez a tündéranyuka engem örökbe fogadjon, akkor kérem, ne habozzon. Ígérem, jó kislány leszek, mindig rendet tartok majd a szobámban, előre köszönök a felnőtteknek, ellenkezés nélkül fogat mosok esténként, és az iskolában is úgy viselem magam, hogy ne hozzak rá szégyent.

De vissza a gyerekkel kapcsolatos bakikhoz! Hadd világosítsalak fel, hogy azok a bakik, melyekről a fent említett cikkben olvashattál, valójában nem bakik. Inkább csak... nem is tudom, hogy mondjam… botlások, melyeket járás közben mindenki törvényszerűen elkövet. Amikről pedig én fogok most írni, azok sem bakik. Azok ugyanis olyan elbaszott nagy hibák, önsorsrontó balfaszságok, melyeket a legtöbb szülő szintén elkövet, ám csak a legönzőbbek jönnek rá, hogy elkövették. Hogy értsétek a különbséget: a nyolc legnagyobb baki olyan, mint amikor egy nyugdíjas pár sétál a Népligetben, és egyiküknek picit megakad a cipője orra az egyenetlen aszfaltban. A külső szemlélőnek talán fel sem tűnik a pillanatnyi egyensúlyvesztés. Az utóbbi pedig, amiről én fogok most írni, olyan, mint amikor az olimpián a száztíz méteres gátfutáson a harmincnyolc km/órával szakító élsportoló lába beakad, és akkorát bucskázik, hogy a YouTubon is kiérdemel legalább hatvanötmillió kattintást a vicces esésekre éhes közönségtől. 

(Figyelem: aljas, gonosz, önző és abszolút gyerekbaráttalan írás következik!)

1. Amikor el akarsz adni valamit úgy, hogy a gyerek is ott van

Hirdettem már meg kanapét eladásra azokkal a finom polírjelzőkkel feldíszítve, hogy alig használt, újszerű. És becsszó, ha láttátok volna azt a kanapét, tudtátok volna, hogy nem hazudok. Kivéve, ha akkor láttátok volna, amikor a potenciális vevő is látta. Pont akkor, amikor nemcsak én, a tündibündi eladó voltam otthon, hanem a sors fintorának köszönhetően a calici-vírusból éppen kifelé tartó utódaim is. Miközben én váltig kitartottam a megkímélt címke mellett, addig az egyik lányom páros lábbal szökdécselt a kanapén, míg a másik azt ecsetelte derűsen, hogy ennek a kanapénak az is nagy előnye, hogy szerencsére nyom nélkül le lehet takarítani róla a hányást és a hasmenést. Nem meglepő módon ma is megvan ez a kanapé. Valahogy. (Akit érdekel, a szerkesztőség címén érdeklődhet.)

2. Amikor venni akarsz valamit úgy, hogy a gyerek is ott van

Annak, hogy minden rokon, nagyszülő messze lakik, számos előnye van. De számos hátránya is. Hátrány többek között az, hogy nem nagyon van kire hagyni az utódokat. Amikor mi lakást szerettünk volna venni – nyilvánvalóan annyi pénzből, amennyiből nem lehet lakást venni–, akkor kénytelenek voltunk csöpp utódainkat is magunkkal vinni. Akik egyébként szerintem nem voltak neveletlenek soha, csak simán gyerekek, és akik – hogy csak a legalját mondjam – a „pisilni kell, kakilni kell” mondatok valamelyikét minden egyes megtekintett ingatlanban elmormolták. Szerintem a tulajdonosok jelentős része meg volt győződve arról, hogy minket nem is az ingatlan érdekel, csak valahol meg akarjuk pisiltetni a gyerekeinket. És tulajdonképpen... a végeredményt tekintve, nagyjából ez is történt.

3. Amikor hazudni akarsz úgy, hogy a gyerek is ott van

Ha vendégeket hívsz, akkor többnyire a gyerekek is jelen vannak. Sőt akkor is, amikor készülsz a vendégek fogadására. Így a sajtos pogácsáról, amit délután vettél a cukrászdában azt állítani, hogy te sütötted, tuti bukó. Még akkor is, ha te csak viccből kamuzol, aztán úgyis bevallanád az igazságot. Őszinte ajkú utódod ugyanis biztosan beelőz valami olyan mondattal, hogy: anya sose szokott sütni semmit. Ami egyébként – halkan jelzem – nem fedi tökéletesen a valóságot. Hiszen anya szokott sütni és főzni, csak ritkán, és a végeredmény inkább hasonlít egy előre megfontolt mérgezéses családirtáshoz, mint egy jó hangulatú vacsorához. Idevágó sztori/2 (a sok ezerből): nagyobbik utódomat és az osztályfőnökét hoztam haza a rajzpályázat eredményhirdetéséről.

Utód: Anya szokott ám csúnyán beszélni.

(Ezt csak úgy a semmiből. Gondolta, szóba hozza, ne legyen olyan nagy csönd utazás közben.)

Tanító néni (a segítségemre sietve): Néha mindenki mond csúnya szavakat.

Utód: De anya nem néha. Ha ideges, nagyon sokáig tud csúnyán beszélni.

Gondoltam, hátrapillantok fecsegő kis angyalomra, és megkérdezem, hogy: miért nem dugulsz már el, bazmeg? De aztán képmutató módon csak ráhagytam.

4. Amikor őszinte akarsz lenni úgy, hogy a gyerek is ott van

Ha rutinos vagy (ami sok esetben egyet jelent azzal a ténnyel, hogy több gyereked van), akkor egy idő után rájössz, hogy a gyerekszájat nem lehet lelakatolni. És nemcsak azért, mert a törvény bünteti, hanem, mert nagyon pici, és elképesztően fürge. Amikor ez a felismerés rád köszönt, többé nem kísérletezel azzal, hogy szépítsd a tényeket. Egyszerűen beleállsz, hogy nem te főzted, nem így nézel ki smink nélkül, szoktatok veszekedni az apjával, és a múltkor te csaptad sírva földhöz a matekkönyvet. Csakhogy állati nagyot tévedsz, ha azt hiszed, az utódod ezzel beéri. Ha hazudsz, ő igazat mond. Ha igazat mondasz, akkor ő hazudik. Engem fogadtak már azzal az oviban, hogy: „Anyuka (brrrr), tényleg nem mesél otthon soha ennek a kislánynak?” Vagy: „Tényleg nem fekszenek le a gyerekek éjfél előtt?” Erre a kérdésre csak egyszer válaszoltam ezt: „Nem, mert tizenegytől nézhetnek még egy óra pornót.” Ez egyébként elzárta a kérdések csapját egy időre.

5. Amikor beviszed magaddal a munkahelyedre

Nos, ezt csak azoknak ajánlom, akik már unják a munkájukat, akik szeretnének váltani, de önerőből nem megy nekik, mert, mondjuk, nem elég merészek a váltáshoz. Ilyenkor nem kell mást tenned, csak a hónod alá csapni az utódot, pár percig magára hagyni a főnököddel, és mire visszaérsz, már be van melegítve a kötelező munkahelyváltás. A kép, ami visszatértedkor fogad majd: a csemete boldogan kipirulva ül a főnökkel szemben, akinek sápadt arcán dorgáló és együttérző félmosoly vívja reménytelen küzdelmét az elnyomhatatlan megvetéssel. Ilyenkor jobb nem firtatni, mi történt, miről volt szó, csak halkan és meghunyászkodva kivonulni, összeszedni a holmidat, és másnap már kezdődhet is az álláskeresés.

6. Amikor úgy vezetsz, hogy a gyerek is ott van

Nem vezetek jól. Szépíthetném a dolgot, de felesleges. Ez tény, és én vállalom. Sokáig azt hittem, hogy a reményt, hogy élve eljutok egyik pontból a másikba, leggyorsabban az képes szertefoszlatni, ha anyám beül az anyósülésre. Anyám olyan, mint egy autós oktató, a kormányt és a pedálokat is használja, függetlenül attól, hogy egyik sincs neki. Kicsit előbb fékez a STOP táblánál, és kicsit előbb fordítja a kormányt a kanyarokban. Néha pedig felkiált egy-egy lámpánál, hogy piros, piros, pirooooos!!!!!, majd mikor én beletaposok a fékbe, miközben befelé könnyezve bánkódom, amiért nem búcsúztam el rendesen a családtól indulás előtt, anyám javít: ja, nem, az a másik sáv. Szóval sokáig azt hittem, vezetés közben anyám csökkenti leginkább a túlélési esélyeimet. De nem. Ma már tudom, hogy a gyerekeim. Akik egyrészt folyamatosan beszélnek, ráadásul kínosan sok kérdőmondattal, másrészt fel is hívják a figyelmemet, hogy nem kanyarodtam el, majd ők is korrigálnak, hogy ja, nem is kellett volna. Két eszköz van a gyerek életet veszélyeztető megszólalásainak kiiktatására: az egyik, ha max. hangerőre tekered a rádiót. A másik (sajnos csak álom) az a plexi, amit amerikai filmek taxi- vagy limuzin sofőrjei felhúznak maguk és az utastér közé.

De tudod, mi a legjobb az egészben? Hogy édes a bosszú. Ma már elég egy zamatosabb bejegyzés a gyerek főnökének (értsd: tanító néni) az üzifüzetbe, és a következő néhány évre simán megkeserítheted pötty csemetéd hétköznapjait. Ez persze csak egy lehetőség… ki élne vele, nem igaz? Khm… khm…

 

Kormos Anett