Hiszti a köbön, a kövön

„Imádom” azt az érzést, amikor nyolc óra munka után beérek a bölcsődébe, és közlik velem, hogy a kislányom délután nem aludt. Lehajolok hozzá, és egy bedagadt, zavarodott, üres szempárral találom szembe magam. Remek! Akkor kezdődhet a második műszak. Ami sokkal fárasztóbb, mint az első, amit munkával töltöttem...

Elviszem a Jégbüfébe, hátha békében haza tudunk majd menni egy kis süti után. Persze nem elég egy sütemény, kéne az összesből egy falat. Kitessékelem a cukrászdából, mire ő kint a kirakatra kenődik, mint egy szédült muslinca a szörpös pohárra. Vergődik, üvölt, figyelik a Jégbüfében lévő emberek, a 7-es buszra várók, én meg tanácstalanul nézem, ahogy lefolyik a kirakatról és belehempereg a nyolcezer galambszarba.

A gyerekem helyett a körülötte bámészkodó emberek arcát figyelem. Vajon miről árulkodik vajon a tekintetük?

A gimnazista lány arcáról, aki épp az elnyomott dekkjére gyújt, az a mondat üvölt:
„Soha nem szülök.”

Egy nagymama szigorú arca a Jégbüféből azt mondja: 
„Olyan, mint az unokám, egy jó nagy pofon kéne neki, hogy észhez térjen.”

Egy jóképű 35 év körüli férfi arcáról ezt olvasom le: 
„Jézusom, mi ez a gyerek? Hm, de a mutter egész jól néz ki.”

Egy talpig Zarában lévő negyvenes üzletasszony elégedett mosolya mögül ez kiabál: 
„De jó, hogy nem szültem. Kellene ez nekem? Te jó ég, dehogy!”

Körbenézek, az emberek zöme a földön pörgő gyermekem látványától nevetésben tör ki, mások sajnálnak, és vannak, akik kíváncsiak. 

Na, ezt az anyuka vajon, hogyan oldja meg?
Megoldom, persze, hát ki oldja meg, ha nem én?
Bár eljátszom a gondolattal, hogy felszállok a 7-esre, és megkérem a sofőrt, hogy vigyen a Holdra, de nem teszem meg.
Felveszem a gyereket, majd a hónom alá csapom, mint egy esernyőt (egy vergődő, kalimpáló, üvöltő esernyőt) és elindulok. 
Nevetek, mert ha nem nevetnék, akkor földhöz csapnám, vagy letuszkolnám az egyik csatornába. De a mérgemet és a dühömet nevetésbe fojtom.
Megjött a busz, a közönség felszáll, én meghajolok, a gyerek meg a Kígyó utca végére már észhez is tér.

Amikor hazaérünk, a hűtő előtt újabb drámaszakkör következik.
Nem engedem meg, hogy beüljön a hűtőbe.
Érvelhetek én egy két és fél évesnek vesegyulladással, húgyhólyaggyulladással, kékre fagyással, nem ért belőle semmit, sőt már nem is hall.
Ahogy vergődik a hűtőszekrény előtt, pont olyan, mint egy félig lecsapott légy. 

Több olyan helyzettel és hisztériás rohammal „ajándékozott” már meg a gyermekem, amikor a tarkómról indult el a feszültség, és lefojt a hátamon a verejték. 

Tudom, hogy lesz még ilyen, és azt is, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Mit mondanak erről a hivatalos és az önjelölt szaktekintélyek?

Nézzük a kedvencemet, Vekerdyt...

„A hiszti közben persze hogy nem lehet megbeszélni semmit. Ilyenkor talán a legjobb, ha felvesszük, és mutatunk neki valamit, elterelve a figyelmét. Szerintem a bocsánatkérés és az ígéret nemcsak hogy nem fontos, de kifejezetten káros, hiszen az ígéretét nem fogja tudni betartani, és bocsánatkérése az esetek nagy részében nem őszinte (így tehát érzelmi képmutatásra, hazudozásra neveljük, ami növelheti esti szorongását). Ebben az időszakban helyes néhány fontos dologhoz ragaszkodni, de nem érdemes a »következetességet« magáért a következetességért gyakorolni. Ranschburg tanár úr szavával élve: az alku sokkal hatékonyabb, mint a szigor.”

Az én gyerekemet nem lehet megnyugtatni, és hatni sem lehet rá hiszti közben, mert a hisztériától úgy meg van feszülve mindig, mint egy felhúzott íj. 

A múltkor produkált egy mesterfokozatú jógapózt, amikor a talpával érintette a tarkóját, mert annyit kérdeztem tőle, hogy kér-e májkrémes kenyeret.

Azt is mondják a pszichológusok, hogy ha nem lehet megnyugtatni, akkor zökkentsük ki a hisztiből, legyünk rafináltabbak, mint ő, járjunk túl az eszén, majd a legfontosabb, hogy ne tartsuk a haragot.
Ezzel párhuzamosan csengenek a fülemben a rokonok tanácsai: „menjen a kiságyba, csapj a fenekére, húzd meg a haját, öntsd le vízzel, hideg zuhany, igen a zuhany, itt már csak az segíthet”.

A hajhúzás, fenékre csapás utcán eléggé ciki volna, meg amúgy is hatástalan. Így maradok a bevált módszeremnél. Ha van erőm hozzá, és ő is vevő rá, megpróbálok hatni az eszére (amiből sajnos még kevesebb van neki, mint akartból), ha pedig nem is hall és nem is lát már a hisztitől, csak nevetni tudok tehetetlenségében ahelyett, hogy bántanám, és várni, hogy egyszer majd felnő.
És jobb, hogy a nevetés mellett döntök.
Nem fenyegetem, hogyha hazamegyünk, kiporolom a fenekét, vagy büntetésbe megy majd ezért, és nem mondok olyat, hogy mindjárt szétszedlek.

Nevess, mást úgysem tehetsz

Miért mondanék ilyet? A félelemtől, nem lesz kevésbé akaratos, maximum lenyomom vele, mint egy kutya fejét. Ő pontosan tudja, hogy nagyobb vagyok, de nem akarok félelmet kiváltani belőle. Ne a félelemtől és a haragtól legyen tisztában azzal, hogy ki parancsol. Máshogy kell kivívni ezt a pozíciót. A biztonsággal. Arra hallgat a gyerek és azt fogadja el „vezetőjének”, aki mellett biztonságban érezheti magát és azt, aki nem fél tőle. Biztonságot ad az erő, a bátorság, az elfogadás, a szigor, ha az ő épségéről van szó, és a rendszer. A rendszeres vacsora együtt, a rendszeres esti rituálék, fürdés, mese, birkózás. Ez adja meg nekik a biztonságérzetet.

Kafka soha életében nem bírta megenni a halat, mert amikor rosszat csinált, az apja magához húzta, és a fülébe súgta: „mindjárt széttéplek, mint egy halat ". 
Kafka utálta a halat, és el is képzelte mindig, ahogy az apja ezt megteszi, mivel mindent el tudott képzelni az apjáról, mert nagyobb, hatalmasabb és erősebb volt, mint ő. 
Félt az apjától, rettegett, és ezek az érzések nem párosulnak a bizalommal és a szeretettel.

De nincs recept. Nincs recept a hisztire. És nincs recept a gyerekekhez. Mindegyik másmilyen.

Lehet olvasni mindenfélét a pszichológusoktól, meg lehet hallgatni a család bölcseit, és a különböző tanácsok sem ártanak, de a legfontosabb mégis a megismerés.

Ismerd meg a saját gyerekedet, szakíts erre időt és fogadd el olyannak, amilyen. Szeresd és próbáld meg megérteni. A hisztéria lehet, hogy idegesít, és kellemetlen, de gondolj bele, neki milyen szörnyű lehet. Hogy feszenghet belül, és mennyire megviselheti őt az, hogy nem érted az ő akaratát.
Amikor pörög a földön, emeld fel, nevess vele, és tanulj tőle! 
Tanuljunk a gyermekeinktől, hiszen ők a legnagyobb mestereink.

Sápszky Dóri