-

Hát... megtörtént. Itt ülök a bölcsi mellett lévő közösségi ház kávézójában... és várom a hívást. Két órával azután, hogy kiléptem az ajtón jeleznek, menjek-e érte kicsit korábban, vagy elég csak délre odaérnem.

Öt méterre vagyok tőle, mégis olyan, de olyan távol. Ő most egy új világba csöppen. Az anya biztonságos jelenlétén kívüli világba. Új kapaszkodókat, új biztos pontokat kell találnia.

Izgulok, persze, hogy izgulok. Tanulnunk kell mind a kettőnknek ezt az újfajta helyzetet. Közben viszont olyan, de olyan boldog és büszke vagyok. Egy hihetetlenül magabiztos, kiegyensúlyozott kisfiút hagytam ott a bölcsiben. Reggel izgatottan kelt (miután majdnem elaludtunk), egy pillanat alatt hagyta magát felöltöztetni, hisz mentünk egy új, szuperizgalmas csodavilágba, ahol kedves nénik és leendő barátok vártak rá.

Már napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy anya ezúttal nem marad ott vele, de ebéd előtt megy érte. Ezt ismételgette. Nem szomorúan, nem csalódottan, sokkal inkább várakozással tele.

Hetek óta azon gondolkodom, hogyan fogom átadni az összes tudásomat és tapasztalatomat a bölcsis néniknek, amit róla szereztem az elmúlt két évben. Mindent el akartam mondani: hogy szokott enni, mivel szoktunk játszani, mivel lehet kizökkenteni, ha elszomorodik, mivel tudom rávenni a pelenkázásra. Mit jelent, ha azt mondja „anyucika, mikor jön értem?”...

Mindent tudniuk kell róla, hiszen én ismerem a világon a legjobban ezt a kis emberkét!

Aztán odaértünk... és semmit nem mondtam. Megbízom a vezetőben és a gondozónőkben. Azért választottuk ezt a helyet, mert úgy éreztem, ez az a környezet, itt vannak olyan személyek, akik leginkább passzolnak a kisfiamhoz. Nem nagyon voltak szempontjaim, amikor bementünk, éreztem, hogy ez az.

Egyszerűen nem tudnám másképp otthagyni magabiztosan, őszinte mosollyal az arcomon anélkül, ha nem hinnék abban, hogy biztos kezekben van. Olyan szakemberekkel körbevéve, akik már számtalan gyermeket terelgettek be a közösségi élet labirintusába. Akik sokkal több helyzettel, lelkiállapottal, személyiséggel találkoztak már, mint én.

A legnagyobb aggodalmam nyilván azzal kapcsolatban volt, hogy miként fog reagálni az angol nyelvre, hiszen nemcsak az új környezethez, új emberekhez és új szabályrendszerhez kell igazodnia, de még egy új nyelvet is meg kell tanulnia. Aztán láttam a neveket, az arcokat és azt, hogy itt minden második gyerek megbirkózott ezzel az csoportban. Mindenki fel van készülve erre a helyzetre, nem egy, nem két, hanem időszakonként öt-tíz gyereket kell úgy beszoktatni, hogy még nem beszéli a nyelvet. Megnyugtattak, hogy ezzel semmi gond nem lesz.

Meghat és lenyűgöz az a nyitottság, ahogy felajánlották, hogy magyarul is kiírják a színeket, számokat. És ha van olyan ünnepünk, amit szeretnénk, ha megünnepelnének, mert nekünk fontos, akkor szóljunk, és mindenképpen felveszik a programba. Ezt minden bölcsiben elmondták, amiket megnéztünk. A beszoktatásra sem volt semmi előírás, addig és annyit lehetek vele, amennyit én jónak érzek. Barnabás viszont olyan boldogan és izgatottan vetette bele magát a játékba, ahogy odaértünk, ezért a  tízperces papírmunka lerendezése után azt javasolták, nyugodtan menjek el, hívnak, ha szükség van rám. Nem így terveztem, de bízom bennük. És bízom a kisfiamban is.

A legnehezebb nem is az, hogy attól tartok, történik vele valami, vagy nem érzi jól magát, hanem az, hogy most először nem vagyok része az élményeinek.

Mérhetetlenül kíváncsi vagyok, mi történik vele, mivel játszik épp, milyen arckifejezést vág, amikor leültetik uzsonnázni és angolul kínálják neki a gyümölcsöket. Még jó, hogy hoztam laptopot, mert ezzel le tudom fogni magam, hogy ne rohanjak hátra és ne kukucskáljak be az ablakon.

Vártam nagyon ezt a szabad három órát, most mégis cammognak a percek... és persze máris hiányzik. Kíváncsi vagyok, miről fog mesélni, kivel lesz jóban, milyen ütemben kezdi el használni az angolt. Hihetetlen belegondolni, hogy a kisfiam második anyanyelve egy számunkra idegen nyelv lesz. Annyira hálás vagyok, hogy ezt megadhatom neki. Kicsit irigylem is érte.

Elkezdődött a szociális integrációja. Elkezdődött a társas együttélés szabályainak elsajátítása, elkezdi megtanulni milyen alkalmazkodni egy közösséghez, kiállni magáért, milyen barátságot kötni, kötődni egy másik emberhez.

Bízom benne, hogy ehhez stabil alapokat kapott, és izgatottan várom a folytatást, különösen a jövő hetet, amikor leesik neki, hogy ez nem csupán egyszeri móka volt, hanem innentől már mindig így lesz.

Tizenegykor megcsörren a telefonom, hívnak, hogy menjek érte. Egy üvöltő kisfiú vár rám az egyik dadus ölében, kapkodja a levegőt. A dadus nyugtatgatja, simogatja. A többiek kint vannak az udvaron, ők pedig ülnek a széken. Vannak gyerekek, akik szó és hang nélkül beszoknak a bölcsibe, de a többségre nem ez a jellemző. A nagymamám bölcsődevezető volt, ő mondta, hogy ezen az elváláson túl kell esnie gyereknek is anyának is. Meg kell ismernie, tanulnia és elfogadnia az „anya nincs itt és hiányzik” érzést, ki kell lépni abból a szoros kötődésből, ami kettőnk közt van. Erre eszmélt rá másfél óra után a gyerekem.

Barni a bölcsi kapujában

Átadják a kisírt szemű kisfiút, akinek a légzése még nem rendeződött, de már minden erejével meséli, hogy játszott a helikopterrel, a traktorral, a munkagépekkel... és volt a homokozóban, meg evett banánt és almát. Az egyik szeme még sír, a másik már nevetve magyaráz.

Másfél óra önfeledt játék után kezdett el keresni. Amikor érezték, hogy nem nyugszik meg, azonnal hívtak. Nem túráztatták, nem várakoztatták. Ezért mertem ott hagyni, mert bíztam bennünk, hogy szólnak, ha menni kell. Így történt. Barnabásnak pedig egész délután be nem állt a szája, megállás nélkül osztotta meg velem az új élményeit.

A nagymamáknak már azt mesélte, hogy a bölcsi jó, szeretne menni legközelebb is, úgyhogy folytatása következik!

Pásztory Dóri