-

Amikor még nem volt gyerekem, és egy szülői szerepre felkészítő tanfolyamon ültem, lelkesen hallgattam a fontos és hasznos információkat az „átlagos gyermek” szociális,- érzelmi,- intellektuális fejlődéséről... akkor még úgy terveztem, hogy hároméves koráig otthon maradok a kisfiammal. Mert neki az úgy jó. Hároméves kora után lesz szociálisan érett a biztos szülői háttérrel megtámogatott közösségi létre. A gyerek igényeiről nagyon sokat tudtam, a sajátjaimat viszont időközben ismertem meg. A szülői igényekről elég keveset írnak a könyvek (pedig igény volna rá... hahaha!).

Az első év a túlélésről szólt, erről már többször írtam. A második viszont már abszolút élvezhető volt. Többet aludtunk, többet szocializálódtunk, jöttünk-mentünk, felfedeztük a világot. A gyerekem elkezdett beszélni (reggeltől- estig, meg éjszaka, álmában is), egyre több időt töltöttünk a vele egykorúak társaságában. Szépen-lassan szokta meg, hogy milyen a közösségi lét, mindezt az én, állandó jelenlétemben. Már nem akadt fenn azon, ha valaki elsírta magát körülötte, ha kivették a játékot a kezéből, vagy ha valaki kicsit odébb lökte, mert épp útban volt valamiért. Még nem jutott el arra a szintre, hogy keresse más gyerekek társaságát, esetleg felfedezze a közös játszás örömeit, de nagyon könnyedén megtanulta a létezést ebben a közegben.

Barnabás az a fajta gyerek, aki áll a rohangáló forgatag közepén, és bámulja a többieket, hogy ezeknek meg mi a bajuk? Látom, ahogy kattog az agya, hogy ők ezt vajon miért csinálják, mi lehet ebben a jó, és neki is ezt kéne-e csinálnia?

Nincs kétségem afelől, hogy egyszer csak arra a konklúzióra jut, igen, ez tényleg jó, ebben van öröm, rohangáljunk fel-alá együtt! Most viszont még elemez, figyel, megfontoltan halad előre a társas kapcsolatok rögös útján. Már látom, hogyan hat rá a csordaszellem, hogy ha a többi gyerek leül mesét hallgatni, akkor ő is odamegy. Annak ellenére, hogy csúnya és béna mesekönyvből olvasnak fel egy olyan nyelven, amit ő még többnyire nem ért.

Nálam viszont betelt a pohár. Most, két év után már világosan érzem, nem biztos, hogy jó neki, ha egész nap velem van, ezért bölcsibe megy. Nem is csak miatta, hanem miattam is. Ő talán még simán ellenne itthon, ha egész nap szórakoztatnám. Elvan gyerekek között is, de nem vágyik rájuk kifejezetten. Nem áltatom magam azzal, hogy ez az ő igénye, ez a döntés rólam szól, ami szerintem neki sem fog ártani.

Egyszerűen már nagyon unom az egész napos anyaságot. Már attól is elszégyelltem magam, hogy ezt leírtam, különösen az én helyzetemben, mivel olyan férjem van, aki ezer százalékban kiveszi a részét a gyereknevelésből, a házi munkából és mindenből, amivel a segítségemre lehet. De még így is ezt érzem, pedig erről valahogy nem szokás beszélni. Annak ellenére, hogy majdnem minden anyánál eljön ez a pont. Legalábbis így látom a környezetemben. Van, akinél már pár hét után, van, akinél pár hónap, és vannak azok a ritka kivételek, akik évtizedekig bírják a főállású anyaságot.

Én érzem, hogy a türelmetlen, kissé elcsigázott, az elmúlt két évben szívét-lelkét beleadó énemmel szemben most jobb választás a heti néhány óra bölcsi.

Eddig is voltak rosszabb napok, amikor fáradt voltam, nyűgös, púp volt a gyerek a hátamon, de ezek ritkábban estek meg. Alapvetően egész könnyedén vettem a szürke hétköznapokkal járó akadályokat, és meg sem fordult a fejemben, hogy másképp is lehetne, minthogy én vagyok mellette nap mint nap.

Most viszont érzem, hogy egyre többször megy az agyamra az egész nap rohangáló, korából, érzelmi fejlődéséből fakadó harcos kis dumagép. Pedig minden századmásodpercben imádom. Csak lassan lemerülnek az elemeim, amelyek egy kétéves egész napos szórakoztatásáért, egészséges személyiségfejlődéséért felelősek. Míg egy éve elég volt a regenerálódásra egy nagy alvás, vagy fél órányi felnőtt társaság, most már több kell.

Világéletemben nagy igényem volt az együllétre. Nemhogy jól éreztem magam egyedül, de kifejezetten hiányoltam az „énidőt”, amely elengedhetetlen volt a lelki békém megőrzéséhez.

Ezt Marci és a környezetem is tudta, ezért úgy rendeztük be a közös életünket, hogy Barnabás mellett is meglehessenek a lopott óráim. Kezdetben minden ilyen idő az alvásdeficit pótlására ment el, mostanában pedig a kötelezettségeimnek igyekszem eleget tenni. A bölcsivel végre kiszámíthatóan, tervezhetően lesz néhány óra, amely felett szabadon rendelkezhetek.

Kezdetben heti kétszer három óra. Ennyivel indítjuk a bölcsődei létet, amely terveink szerint áprilistól már négy délelőttre emelkedik. Ez egyrészt kényszer, hiszen Londonban elképesztően drága a bölcsi, másrészt viszont nagyon kellemes és megnyugtató, hogy fokozatos lesz a leválási folyamat.

Nincs bennem semmilyen félelem vagy lelkiismeret-furdalás ezzel kapcsolatban, mert úgy érzem, hogy ezzel mindenki nyer. Két hét múlva elmesélem, milyen volt az első pár napunk!

Pásztory Dóri

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van