–

Hol van, fordul felém görnyedten Fruzsi, ahogy ajtót nyitok neki 2014 tavaszán, Berta szülinapi bulijának másnapján. Az ágyban, mondom neki aggodalmasan, mire sóhajt egyet, belép a lakásba, átvonul az előszobán és a buli romjain, egyenesen a hálóba tartva, ahol Berta szétsírt, rászáradt sminkkel, vigasztalhatatlanul gubbaszt az ágyban Manó vállára dőlve. Köztünk nyelte a könnyeit egész éjszaka, hiszen minden hiába. Hiába a sminkes, hiába a fodrász és a gyanta is, a két hetes koplalásról nem is beszélve. Minden mindegy, mert a fiú, akiről azt hitte, hogy a szülinapján végre hivatalosan is megerősíti, amit ő már régóta érzett, hogy ez nem csak szex, hanem összetartozás, nem jött el. Sztem mar nem erdemes elindulnom, írta Bertának hajnalban.

Egészen addig Berta reménykedett, hogy betoppan, csókkal köszönti, és elkiáltja magát, hogy huszonöt éves lett a szerelmem, ahogy saját bevallása szerint a nagymamám reménykedett egyik karácsonykor a becsomagolt kerámia tepsivel a kezében, hogy talán mégis mikrót kap. 

Fruzsival leülünk az ágy szélére. Hazaviszlek, mondja Fruzsi, de Berta csak csóválja a fejét és újra sírva fakad, mintha azzal, hogy elhagyja a helyszínt, elveszne az esélye annak, hogy ez a fiú mégis megérkezzen. Nem fog, és ezt Berta is tudja, mégis úgy teszünk mindannyian, mintha a srác érne annyit, hogy Berta így kikészüljön rajta. Kifogásokat keresünk neki, segítünk mentegetni, mosdatni, hogy biztos csak megijedt a sok idegentől, vagy közbejött neki valami, végülis teljesen széthajtja magát mostanában, és akkor azt hagyjuk is, hogy a volt csajával látta valaki a városban pár napja, mert azt már tudjuk, hogy csak a biciklijéért ment el hozzá. Mindent megteszünk, hogy megóvjuk Bertát attól, hogy szembenézzen valamivel, amire itt most, ebben az ágyban még nem képes: hogy ez a fiú nem akarja őt.

Pittyeg a telefonja, Berta úgy nyúl érte, mintha a kotyogóst kapná le a tűzhelyről, mielőtt kifut a kávé. De hiába, nem az az üzenet várta, amit remélt, csak egy értesítés, hogy megkapta az ösztöndíjat, amire az egész életét feltette: Londonban tölthet egy évet. 

Egy mosoly sem fut át az arcán, durván koppan a telefon az éjjeli szekrényen, ahogy Berta szinte bosszúsan visszateszi a helyére, mintha haragudna a jó hírre, amiért eltereli a figyelmét erről a katasztrófáról. Nem megyek, jelenti ki dacosan, és tudjuk, hogy nem arra gondol, hogy nem megy haza Fruzsival, hanem arra, hogy nem költözik Londonba, mire egyszerre fújjuk, hogy ugyanmár, necsináld, de Berta csak rázza a fejét, hogy addig ő nem megy el, amíg így lóg a levegőben, hogy mi van ezzel a sráccal. Félve nézünk össze hárman, hiszen számunkra már világos, hogy mi van vele, semmi, de Berta ítélőképességét máshová mértük eddig, és most tudatosul bennünk, hogy a belátásnak nem a küszöbén, maximum a parkolójában van még csak. 

Letusolok, adja hírül Berta, rámarkol a telefonjára, kirobban az ágyból, és mi Fruzsival és Manóval szótlanul ülünk, amíg meg nem halljuk a vízcsobogást és a Sad Girlt Lana Del Reytől üvölteni a fürdőszobából. Mit csináljunk vele, kérdezzük egyszerre. Én azt javaslom, hogy szembesítsük Bertát a valósággal, mely javaslatot olyan megrökönyödött tekintetek fogadják, amilyeneket Jeffrey Dahmer sem kaphatott a kihallgatásán. Semmiféleképpen, szögezi le Fruzsi, látod, hogy mekkora tagadásban van! De most tartsuk benne ebben a tagadásban? – értetlenkedem. Ki kell mozdítanunk belőle!

Manó már kelne fel kukoricát pattogtatni a show-hoz, mert még jól emlékszik, mi történt legutóbb, amikor Bertát azelőtt konfrontáltattuk a valósággal, hogy kész lett volna rá: le akart ugrani az erkélyről, de meggondolta magát, amikor ráébredt, hogy az elsőről kiesve maximum eltörné a lábát, és amilyen türelmetlen, idő előtt ráállna, egy életre lesántítva magát.

Mondj valamit te is, fordulok Manóhoz, mire azt mondja, ez olyan, mint egy mosógép. Meg kell várni, hogy lejárjon a program, azelőtt hiába próbáljuk kinyitni az ajtót.

Pontosan, bólogat Fruzsi, és kiadja, hogy én rendeljek kaját, Manó töltsön le egy évad Szívek szállodáját, ő meg főz egy kávét és elkezdi felnyalni ezt a mocskot a lakásban, ragad a padló. 

Berta már egy órája zuhanyzik, lassan döntenie kell a kazánnak a fűtés és a melegvíz között, de nem baj, mert addig is van időm kitalálni, hogyan hozhatjuk ki Bertát ebből az egészből a legkisebb sérüléssel. Az előszobában halomban állnak a szemeteszsákok, Fruzsi az utolsókat simítja a konyhapulton, majd kilép a konyhából, megragad két zsákot, és félreérthetetlenül jelzi egy pillantással, hogy segítsek őket lehordani. 

Két kukát is megtöltünk, félek is, hogy beszól Lajos a harmadikról, a bulit kibírta, de megbosszulja majd még magát a türelme, mint mindig. És mi lenne, puhatolózom Fruzsinál, ha elkezdenénk hájpolni a londoni képzést, és onnan kanyarodnánk rá arra, hogy ez mennyivel jobb fejlemény, mint összejönni ezzel a sráccal, aki kiejti a tét a croissant és a camembert végén, és Adam Sandler filmekből mesél vicceket. Fruzsi válaszra sem méltat, csak szemforgatva lecsapja a kukák tetejét. De most mi, cincálom tovább, ne csináljunk semmit? Dehogynem, néz rám végre Fruzsi. Legyünk vele…

Felcsattogunk. Otthon még mindig üvölt a Sad Girl, ha még egyszer lemegy, én fogok leugrani az erkélyről, fenyegetőzőm magamban, és közben Fruzsira is kivagyok, hogy hagyja ezt az egészet, milyen barát az ilyen?! Egyszer csak csend ül a lakásra, és kilép a fürdőből Berta törölközőbe csavarva. Óvatosan felsorakozunk elé, ahogy az erdőben gyűlnek a kisállatok Hófehérke köré. Határozottan jobban fest, már majdnem azt hiszem, hogy túl vagyunk az egészen. Berta tekintete körbe pásztázza a teret a buli nyomait keresve, a befejezetlen, nyitvahagyott múltat kutatva, de semmi nem maradt belőle, még a padló is csillog. Nyel egyet, majd még egyet, könnyek tódulnak a szemébe, ahogy ránk emeli tekintetét, és azt mondja, hogy elmegyek Londonba, de a végét már csak a szövegkörnyezetből érteni, mert úgy zokog, mint egy gyerek, akit most szakítanak el örökre az anyjától.

Körbevesszük, hárman tartjuk, mást nem tudunk, csak ott lenni vele addig, amíg úgy nem lesz, ahogy végül lett is, hogy évekkel később, ha szóba jött ez a nap és ez a srác, hátravetett fejjel nevetett, hogy mennyire, de mennyire szerelmes volt egyszer valakibe, akinek már a vezetéknevére sem emlékszik.

Marton Krisztián