–

– Fáj a fejem.

– Csapj rá az ujjadra kalapáccsal, akkor majd az fog fájni!

És ez tényleg így van. A nagyobb fájdalom felülírja a kisebbet. Amit először olyan elviselhetetlennek éreztünk, arra a másik csapás után, szinte már nem is emlékszünk. Ez világos. Tudjuk. De mi a helyzet akkor, ha ez a fájdalom nem a testünket bántja, hanem a szívünket? Erre varrunk most gombot. Vagy valamit.

Egy kedves ismerősömmel néhány hete szakított a barátnője. Sok évet töltöttek együtt, úgy tűnt szeretik egymást, jól megvoltak. Aztán a lány hirtelen belezúgott egy másik fiúba, és lelépett. Na, bumm! Mondhatnánk. Nagyjából mi ezt is mondtuk neki. Hiszen van ilyen, és nem ő az első, akit elhagynak. Ezt ő is tudta, de azért rendesen kiakadt. Naná!

Aztán néhány nappal később jött egy hívás, hogy meghalt a nagymamája. És ez már egy kicsit sok volt neki. Mert persze tudjuk, hogy az élet nem mindig mókás, és olykor erősen próbára vagyunk téve, ő azonban azt érezte – joggal –, hogy most egy kicsit túlfeszítette a húrt a Sors vagy az Isten, vagy amit akartok. Szóval rendesen bepöccent, és egy olyan érzés okozta neki a legnagyobb nehézségét, amit még sosem tapasztalt.

Mert volt már olyan, hogy még kiskorában karácsonykor kapott egy távirányítós autót meg egy zenélő macit, és nem tudta eldönteni, melyik okozta neki a nagyobb örömöt.

Olyan viszont még nem, hogy két fájdalmat kellett mérlegre tennie. Márpedig itt most ezt csinálta. Becsületbeli ügynek gondolta. Nem fájhat jobban az, hogy elhagyott a csajom, mint a nagymamám elvesztése.

Ezt az érzést nem tudta volna megbocsátani magának. Hiszen ez „csak egy nő", akit pár éve szedett fel valami kocsmában. Jó, persze, nagy volt a szerelem, közel kerültek egymáshoz, de szó sem lehet róla, hogy ez küldje jobban padlóra. A nagymamája ott volt az első perctől, törődött vele, gondoskodott róla, mindennél jobban szerette őt, éjszaka felkelt, hogy betakarja, még a centrifugázó mosógépre is felültette kiskorában.

De ott volt a mérlegen ez a két fájdalom, és ő hetekig csak ült előtte... és fél centiről figyelte, hogy melyik irányba mozdul el a mérleg nyelve.

Aztán egy kis idő múlva rájött mindenre, és megnyugodott.

Az, hogy a barátnője elhagyta, millió kérdést vetett fel benne. Mit kellett volna másképp csinálnia, miben hibázott, több időt kellett volna együtt tölteni (vagy kevesebbet), hol rontotta el... vagy nem is ő rontotta el? Túl sok volt a kérdés, és egyiket sem tudta teljesen megválaszolni. Amikor már lehúzhatott volna egyet a listájáról, annyi új nézőpont került elő, hogy minden maradt a régiben.

A nagymamájával más volt a helyzet. Ott nem maradt kérdés. Vele még életében mindegyikre választ adtak. Közösen. Ez egy teljes kapcsolat volt. Itt nem maradt semmi megbánás, semmi rossz érzés. Ez így volt tökéletes.

Persze... jó lenne még látni, nézni, ahogy kiballag a folyosóra, búcsút inteni neki, megköszönni, elköszönni, blablabla... jó lenne! De nem ez a fontos. A lényeg, hogy itt nincs mi lett volna, ha. Nincs maradék.

Így hát hagyta. Hadd dolgozza meg most kicsit jobban a barátnője elvesztése. Vagy mind a kettő egyszerre.

Még mindig nem tudta, melyik fáj neki jobban, melyik ütött nagyobbat. De már nem érdekelte. Mert abban biztos volt, hogy az egyik hajó elmegy majd, a másik viszont mozdíthatatlan...

Mázsár Tamás


Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Chattapat