Politikai aktivizmus flitterbe mártva – ma 65 éves RuPaul, a világ legismertebb drag queenje

–

A drag queen kifejezés a rajongástól az undorig rengeteg szélsőséges érzelmet vált ki az emberekből világszerte. A show business, a különböző alternatív és popkulturális művészeti ágak, valamint a politika is gyakran foglalkozik velük – hol ilyen, hol olyan előjellel. Nagyon érdekes volt a júniusi Pride után megtapasztalni, hogy itthon még azok között sincs konszenzus, akik magukat a kisebbségekkel szemben toleránsnak gondolják, hogy a magyar drag queen, Mia Szösz lip sync produkciója elfér-e egy olyan rendezvény színpadán, amely az LMBTQ+ emberek – és ezáltal mindannyiunk – szabad önkifejezését ünnepli. (A témában itt olvasható Szabó Eszter Anna véleménye.)

Amíg a férfiruhás nőkre sokan ferde szemmel néznek, a kultúránk tele van olyan nőkkel, akik férfiruhába bújtak: gondoljunk csak Jeanne d’Arcra, Pallasz Athénére az Odüsszeiában, vagy Rosalindára az Ahogy tetszikből. A nemek közti átjárhatóság izgalmas huszadik századi irodalmi példái Virginia Woolf Orlandoja, illetve Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek című műve.

Az elmúlt években a magyar színházak is egyre gyakrabban használják a draget és a ballroom-kultúra bizonyos elemeit: az Örkény Színház Black Rider című előadásában Takács Nóra Diána a legendás Divine-t idézi meg, a Katonában futó Tarnóczi Jakab-féle Extázisban többször látjuk a szereplőket vogue-ot táncolni, Bányai Kelemen Barnát pedig drag queenként. Az Alföldi Róbert által színpadra vitt Őrült nők ketrecét tizenegy évig játszották – és több magyar drag előadó is szerepelt benne.

Bár a kormány és a jobboldali pártok szeretnék azt a látszatot kelteni, hogy a drag megjelenése a mai liberális világ és a többek között a Netflixen terjedő amerikai „woke” mozgalom következménye, van egy rossz hírem számukra: a drag egyidős a civilizációval és a kultúrával. Tény azonban, hogy koronként más eléréssel, politikai felhanggal és alkotói szándékkal öltöztek férfiak nőnek – vagy épp fordítva.

Mindenesetre eléggé úgy tűnik, hogy a drag képes különböző politikai ellenszélben is életben maradni. Sőt, ez a művészeti forma nemcsak túlél, hanem a mai napig komoly hatással van a divatra, a könnyűzenére, a televíziózásra, a színházra, a filmekre, a humorra, a sminktrendekre és a közéletre is. Ebben pedig az elmúlt évtizedekben nagyon fontos szerepe volt RuPaul Charlesnak is.

A nők kitiltása a világ színpadairól

A férfiak nyilvános nőnek öltözése nagyon sokáig egyáltalán nem számított megbotránkoztatónak vagy provokációnak, ha színházról volt szó. Vallási vagy erkölcsi okokból (és némi szexizmusból) a nők sokáig nem léphettek színpadra, így a női szerepeket – koronként változó megoldásokkal – fiatal férfiak alakították; ebben pedig nem volt semmi nevetséges vagy furcsa.

Az antik görög színházak nézőterein több ezer, helyenként több tízezer ember ült, akik számára természetes volt, hogy a színészek maszkokkal jelezték a nemüket, a korukat és az érzelmeiket is, és hogy férfiak játszották Antigonét vagy akár a szépség istennőjét, Aphroditét.

Később az újraéledő európai színjátszás hagyományai sok esetben a keresztény egyházi iskolákhoz kötődtek, ahol csak fiúk tanulhattak, így a fiatal férfiak nőnek öltözése folytatódott. Ez így maradt az angliai reneszánszban is. Míg a kora középkor drámáiban a nők általában elnagyolt, lenézett, másodrangú alakok voltak, addig a reneszánszban végre sokkal komplexebb női szerepeket is írtak – csakhogy ezeket még mindig nem játszhatták nők.

Shakespeare-nél már nemcsak cselekvésképtelen mellékszerepek jutottak a nőknek; gondoljunk csak Júliára, Rosalindára vagy Lady Macbethre. A Globe Színház idejéből való kifejezés, a drag, azaz dress like a girl ekkor indult hódító útjára.

Ekkoriban a színészek már nemcsak az öltözékükkel és maszkjaikkal fejezték ki, hogy férfiként nőt alakítanak, hanem finomabb eszközökkel is játszottak: nőkre jellemző gesztusokkal, testtartással vagy hanghordozással.

Modernkori dragkultúra

A tizenkilencedik század végétől népszerű szórakoztatási formává vált a vaudeville és a pantomim. Ezek a műfajok attól voltak hihetetlenül modernek és izgalmasak, hogy a cross-dressing már nem a nemek korlátozásáról szólt, hanem kifejezetten ünnepelte a női megszemélyesítést mint előadói formát.

Amerikában az 1920-as évektől az addig a déli államokban élő afroamerikai és karibi közösségek tömegesen költöztek északabbra, a nagyvárosokba, ami komoly társadalmi és kulturális átrendeződéshez vezetett. Az első drag ballok, vagyis bálok erre az időre tehetők. Ezeken az eseményeken az etnikai és szexuális kisebbségek vettek részt, akik a nemek közti éles határokat elmosó jelmezeikkel és koreográfiáikkal töltötték meg a sokszor titokban üzemeltetett klubokat. Ezekben a performanszokban a fellépők erősen megkérdőjelezték az addigi társadalmi berendezkedést, a fehér férfiak által dominált, heteronormatív rendet, és reflektáltak annak jelenkori, lassú átalakulására.

A háború utáni időszak általános felszabadultsága a dragben is érzékelhető volt: a fellépőruhák, a sminkek és a parókák egyre teátrálisabbak, extravagánsabbak lettek, amire erősen hatott a később old Hollywood glam-nek nevezett stílus.

A 70-es és 80-as évek diszkókultúrájában már egyértelműen tetten érhető, hogy a szupersztárok elkezdték saját színpadi megjelenéseikbe is beépíteni az addig rejtőzködő meleg és transznemű közösségek által viselt feltűnő, androgün outfiteket.

Gondoljunk csak Boy George-ra, Elton Johnra, Prince-re vagy David Bowie-ra, de Andy Warhol munkásságára is látványosan hatottak a drag és a New York-i partyélet club kidjei. A művész több polaroidsorozatot is szentelt ennek a szcénának, sőt, magáról is készített portrékat dragben.

Bár a drag queenek és a ballroom-estélyek hatásai meg-megjelentek a popkultúrában, ezek az igencsak radikálisan társadalomkritikus rendezvények sokáig az underground kultúra részei maradtak. Ezt az időszakot talán legjobban a Paris Is Burning című dokumentumfilm adja vissza, ahol jobban beleláthatunk, hogy a szexuális és etnikai kisebbségek hogyan küzdöttek meg a szegénységgel, a rasszizmussal, a homofóbiával, az őket érő erőszakkal és a pusztító AIDS-járvánnyal – és hogy a megküzdést hogyan segítette az önkifejezés ezen formája.

Szupersztár, You Better Work!

A ’90-es évekre a női magazinokból inspirálódó, kifinomultabb, glamúros stílust felváltotta a sokkal kócosabb, lázadóbb grunge mozgalom, amelynek legismertebb popkulturális képviselője RuPaul lett. A majdnem kétméteres, fekete férfi nőnek öltözve is lehengerlő szépségével, önironikus humorával, a világ dolgaira való nyitottságával és szemtelen, mégis közérthető társadalmi reflexióival azonnal üstökösként robbant be a legnagyobb szupersztárok közé.

RuPaulnak emellett különösen jó érzéke van a marketinghez is: képes mindig egy lépéssel a világ előtt járni, és remekül időzíteni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1992-es Supermodel (You Better Work) című dalával berobbant a köztudatba, és szinte azonnal kulturális ikonná vált. A ’90-es években ugyanis a topmodellek számítottak a világ legünnepeltebb sztárjainak – gondoljunk csak Cindy Crawfordra, Naomi Campbellre, Linda Evangelistára, Claudia Schifferre vagy Kate Mossra. Ez a jelenség annyira újszerű volt, hogy a dal kiadásának évében került be a „szupermodell” szó az angol szótárakba. RuPaul pedig azonnal felült erre a hullámra, és úgy lovagolta meg, hogy közben görbe tükröt mutatott az amerikai szépség- és szórakoztatóiparnak, és ezzel együtt az egész heteronormatív világrendnek.

A következő években zenei albumokat adott ki, könyveket írt, televíziós talk show-t vezetett a VH1-on, és a MAC Cosmetics kampányarca lett. A valódi áttörést mégis a RuPaul’s Drag Race hozta el, amely azóta már tizennégy Emmy-díjat zsebelt be. A formátum annyira sikeressé vált, hogy az Egyesült Államokban eddig tizenhét évadot (az All Stars évadokat nem számítva), az Egyesült Királyságban hetet, Ausztráliában négyet vetítettek, és a franchise olyan országokban is megjelent, mint Kanada, Mexikó, Chile, a Fülöp-szigetek, Thaiföld, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Németország, Belgium vagy a Dél-afrikai Köztársaság.

Politika és politikusok a babaházban

A tehetségkutató–reality első amerikai évadát 2009-ben mutatták be – és bár addigra a homoszexuális emberek reprezentációjában történtek előrelépések, a műsor mégis nagyon fontos mérföldkőnek számított. A Drag Race ugyanis olyan, széles tömegek számára elérhető televíziós műsor lett, amelynek nemcsak a szereplői és a nézői, hanem az alkotói is nagyrészt az LMBTQ-közösséghez tartoztak: legyen szó a műsor készítőiről, házigazdáiról vagy a folyamatosan változó zsűriről. Ezáltal végre nem a heteroszexuális emberek nézőpontján keresztül láthattunk homoszexuális vagy transznemű művészeket, illetve az előadói perszónák mögött rejlő embereket.

A ballroomok zárt világa után országos csatornákon esett szó a – gyakran halmozottan – kisebbségi létezésről, nemi identitásról, szexuális orientációkról, de olyan egész társadalmat érintő kérdésekről is, mint a bevándorlás, a vallási hovatartozás vagy a szülői elfogadás.

A műsornak köszönhetően rengeteg olyan emberi történetet ismerhettünk meg, amelyekből nemcsak személyes sorsok és tragédiák rajzolódtak ki, hanem az amerikai társadalmi berendezkedésről és annak következményeiről is izgalmas lenyomatot kaptunk. Érdekes egybeesés, hogy a műsor éppen Barack Obama beiktatása után indult útjára, és a következő bő másfél évtizedben a belpolitikai változások erősen érzékelhetők voltak – ezekre pedig maguk a versenyző drag queenek is rendre reagáltak, a tőlük megszokott, csípős és határfeszegető módon.

A drag már önmagában is kifejezetten politikus műfaj, így minden amerikai elnökválasztás előtt nyíltan népszerűsítik a regisztrációt és a szavazást. Viszont nemcsak a drag használja a politikát: a politikusok is gyakran feltűnnek a műsorban – minden bizonnyal azért, hogy saját liberális elköteleződésüket hangsúlyozzák, és egyértelműen kiálljanak az LMBTQ+ emberek azonos jogai mellett.

Talán nem meglepő, hogy eddig főleg demokrata női politikusok jelentek meg a Drag Race-ben – mármint önmagukként, és nem egy epés paródia szereplőiként (bár azokból is akad bőven: személyes kedvencem az idén januárban elhunyt The Vivienne zseniális Trump-megtestesítése volt). Az elmúlt években a stúdió vendége volt többek között Kamala Harris, Nancy Pelosi és Alexandria Ocasio-Cortez is.

Heteroszexuális férfi politikus azonban eddig jellemzően nem tette tiszteletét – kivéve a volt kanadai miniszterelnököt, Justin Trudeau-t.

Ilyen ez a popszakma

Az egyre nagyobb elfogadottság, a széles körű láthatóság és a hatalmasra duzzadó Drag Race-rajongótábor természetes következménye, hogy a drag – legalábbis egy jól látható része – mainstreammé vált. Az első néhány évad erős közéleti jelleggel bírt, folyamatosan tágította a művészetek határait, sőt időnként még a saját inkluzivitását is feszegette. Az eredetileg meleg férfiaknak szánt versenybe évről évre egyre több transznemű nő, később már transznemű férfi is bekerült, de szerepelt benne heteroszexuális cisz férfi és heteroszexuális nő is.

Sajnos a Drag Race-szel is megtörtént az, ami ennyi idő után törvényszerű bármilyen verseny vagy valóságshow esetében. Egyrészt tizenhat évnyi határfeszegetés után már nagyon nehéz újat mutatni anélkül, hogy a produkció öncélúvá vagy önismétlővé válna. Másrészt a kezdeti naivitást és a föld alól a felszínre törő amatőrök lelkesedését felváltotta a profizmus és a sztárrá válás ígérete – ennyi évad után már viszonylag pontos receptje van annak, hogyan lehet valakiből országosan ismert dragperformer.

A szakma undergroundabb képviselői számára terhessé vált a műsor körül kialakult hype: akik nem televíziós keretek között szeretnének ismertté válni, óriási hátrányt szenvednek a show által tömegesen kitermelt drag queenekkel szemben. RuPaul viszont arra vállalkozott, hogy a draget mint művészeti formát felteszi a popszakma térképére, ezzel megélhetést biztosítva sok ezer ember számára – és ezt a munkát maradéktalanul el is végezte.

Az ő hatása ugyanakkor messze túlmutat ezen. Millióknak beszél az önelfogadás, az önismeret és az önszeretet fontosságáról. A műsor egyik szállóigévé vált mondata is ezt üzeni: 

„Ha nem tudod magadat szeretni, hogy a francba szerethetnél bárki mást?”

Erre a tanításra pedig – szexuális orientációtól és politikai nézetektől függetlenül – szüksége van a világnak. Még azoknak is, akik nem kérnek a pávatollból és a csillámporból.

Rezek Bori