Szentesi Éva: Elmúlik
Dorothy Dix (eredeti nevén: Elizabeth Meriwether Gilmer) 157 évvel ezelőtt, 1861. november 18-án, született az Egyesült Államokban. Dorothy az elsők között volt a sajtóban, aki külön rovatban adott tanácsokat szerelmi bánatban szenvedőknek. Nos, én nem kívánok Dix kisasszony nyomdokaiba lépni, de egyszer szívesen megosztom veletek, hogy nekem melyik módszer vált be nagy bajok idején. Szentesi Éva emlékezik.
–
Egyszer még korábban azt írtam, hogy hiába éltem át a betegségem alatt a legnagyobb fizikai fájdalmat, azért a szerelem elvesztésének érzését még az sem tudta lepipálni.
Sokat gondolkodtam ezen. Vajon tényleg ennyire nehéz túltenni magunkat egy-egy szakításon? Tényleg – ha nem is szó szerint – bele lehet halni abba, ha elhagy, akit szeretsz?
A blogom tulajdonképpen egy ilyen szenvedésből született. Úgy éreztem, könnyebb lesz, ha kiírom magamból a veszteséget. Aztán pedig észrevettem, hogy egész sokáig tud magas kattintásszámot produkálni, ha a szerelemről, vagy annak hiányáról írok. Egy idő után mindenki drukkolt, nehogy negédes boldogságban ússzak, mert az bizonyosan rossz hatással lenne arra, hogy ilyen szívfájdítóan tudok a szerelemről írni.
Sokáig süllyedtem ebben a spirálban, ami újra és újra a felszínre dobott, majd kezdhettem az egészet elölről, ismét a mélybe zuhanva.
És nem találtam gyógyírt.
Ugyanannyira fájt, mint tíz évvel korábban, ha véget ért valami, vagy ha nem úgy jött össze.
Aztán az ember felnő, megtalálja önmagát (jobb esetben), meg másokat is, és rájön, hogy szerelem nélkül nem lehet élni.
„Olyan jó, erős, tiszta esőillat van. Te is érzed? Régen úgy képzeltem, ilyenkor a világ lemossa magát minden piszoktól és szennytől, amit mi rákenünk. Szeretem ezt az illatot. Ilyen szaga van a szerelemnek. Ugyanezt érzem, mikor közel hajolsz. Ekkor azt kívánom, bárcsak mindig esne” – ezt én írtam a blogomra a szerelemről. Nagyon régen.
Sokan megosztották ezt a néhány sort, párnára is hímezhették volna, de akkor még nem volt ennek divatja. Emlékszem az érzésre, mennyire szerelmes voltam akkoriban valakibe. Bele tudtam volna halni, azt éreztem. Nagyon nagy fájdalom volt, hosszú ideig nem voltam képes arra, hogy elfelejtsem.
Azóta eltelt sok év, és közben számot vetettem a dolgaimmal, de ma megint eszembe jutnak ezek az érzések. Mindaz, ahogy szeretni tudtam. Itt vannak ezek az emlékek, mint apró parazsak, lenyomatként a szívemben, és tisztán emlékszem rájuk. Fel tudom idézni az arcukat, a szenvedélyt, a szeretkezéseket, fel tudom idézni, hogyan ébredtünk fel reggel, és milyen volt a karjaik között aludni. Arra is emlékszem, hogy ilyenkor sokszor kívántam azt, bárcsak megállna az egész univerzum, és nem menne tovább, bárcsak ez lenne az utolsó, tökéletes pillanat a földi létezésben. Emlékszem az érintésekre, ahogy az ujjbegyek végigfutnak a bőrön, ahogy a haj beleomlik az arcba. Emlékszem a szuszogásra, emlékszem a nevetésekre,
és a nyilvános helyek is eszembe jutnak, ahova beléptünk kéz a kézben, és ragyogtunk, mint két hülye, akik abban a pillanatban elhitték, hogy nincs náluk fontosabb a világon.
Amikor megkérdezik tőlem, hogyan lehet túlélni mentálisan azt a sok szörnyűséget, amiben az elmúlt években részem volt a betegségem miatt, akkor azt szoktam mondani, hogy az ember a legrosszabbat mindig elfelejti.
És tényleg. Ugyanúgy, ahogy képtelen vagyok újra, száz százalékosan feleleveníteni, milyen volt görcsben feküdni fél éven keresztül a kanapén, képtelen vagyok arra is, hogy emlékezzek a szerelem veszteségére.
A fájdalomra nem emlékszem. Az érintéseket, a szavakat, a szerelmeskedéseket, a nevetéseket, a susmorgásokat, az ébredéseket, a közös főzéseket, a szenvedélyességet, a kimondott dolgokat, a kéz a kézbent viszont soha nem fogom elfelejteni.
Ezek a lenyomatok olyan erősen itt villognak bennem, mintha lámpások volnának, amik erőt adnak az úthoz, ami még hátra van.
Egyszer olvastam egy keleti tanmesét, ami így szólt:
„Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen szót vésett bele: »Elmúlik«”
És tényleg így van. Elmúlik.
De csak a fájdalom múlik el, a veszteség, amit a szerelem elvesztése hagy maga után. A szerelmed emléke, és a szerelem iránti igény nem képes erre.
Szentesi Éva
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Vizerskaya