–

Az utolsó kapcsolatom majdnem egy évig tartott, és miattam ért véget, nem is olyan régen. Az egész úgy indult, hogy eszembe sem jutott járni valakivel. Akkor már hónapok óta egy olyan pasi után sóvárogtam, aki direkt szórakozott velem, de minimum ambivalensen viselkedett. Amint elkezdtünk közeledni egymáshoz, váratlanul eltűnt pár hétre, és amikor már sikerült „leszokni” róla, mindig felbukkant. Teljesen belegabalyodtam ebbe, és hirtelen nem találtam más kiutat, mint hogy regisztráltam egy randiappra, és elkezdtem másokkal találkozgatni.

Azelőtt az a szó, hogy „pasizni” teljesen érthetetlen volt számomra. Mi az, hogy „pasizni”? Vannak, akik direkt egyik férfit csábítják el a másik után? És mi a jó nekik ebben? Aztán egyik pillanatról a másikra (egész pontosan abban a percben, hogy kitettem magam a húspiacra) belecsöppentem, és mi tagadás, élveztem is. Fel sem merült, hogy „megtaláljam az igazit”, a „bújócskából” még nem gyógyultam ki, viszont soha nem gyűjtöttem ilyen felszabadultan tapasztalatokat. (Skalpokat mondanátok helyette? Nem, skalpokat tényleg sosem gyűjtöttem.)

Rájöttem, hogy a párkeresésnek ezt a módját pont nekem találták ki: nincs semmi félreértés, nem kell találgatni, nyílt lapokkal játszunk – és itt a hangsúly a „játszunk”-on van.

Szóval épp ebben voltam, amikor ez a srác valahogy nem akart eltűnni. Később azzal viccelődött, hogy én vittem ágyba, de esküszöm, semmi mást nem csináltam, mint ami akkor már automatizmus volt. És ne gondoljátok, hogy ezek az egyéjszakás kalandok (vagy néha pár hetesek) érzelemmentesen zajlanak. Magam is meglepődtem, de csupa olyan pasival hozott össze a sors, akik hozzám hasonlóan gyengédségre és intimitásra vágytak. Csak, miután megkapták (és megkaptam én is), léptek is tovább. Vagy ha ők nem, akkor én tettem, szép, bensőséges emlékekkel.

Ez a srác viszont maradt. Így meséltem a barátaimnak is: ő valahogy itt akart maradni. Nagyon jólesett, hogy sokáig nem beszéltünk arról, ez most akkor járás-e. És amikor (úgy két hónap után) azért eléggé annak tűnt, akkor is kínosan kerültük a jövőre vonatkozó utalásokat. Ha olyan program került kilátásba, ami egy hónappal későbbre szólt, akkor hozzátettük: „ha még együtt leszünk akkor”. Ha baráti körben rendezett esemény vagy buli lehetősége merült fel, így tálaltuk: „örülnék, ha együtt mennénk, de ne félj, ettől még bármikor kiszállhatsz”. Vagyis:

nem kell elköteleződnöd. Illetve: nehogy elköteleződj! Mert akkor, úristen, mi lesz…

Ma már tudom, hogy valamennyire neki is kötődési zavara lehet, ahogy mindenkinek, akihez életemben vonzódtam. Mindenkinek másképp, de mi messziről kiszagoljuk egymást, vonzzuk a másikat. És általában kétféle sémát követünk: vagy úgy vagyunk benne a kapcsolatban, hogy érzelmileg biztonságos távolságban maradunk tőle (korábban ezt hívtam boldogságnak, mert legalább megkímélt a szenvedéstől), vagy olyan kapcsolatokat létesítünk (együttes erővel), amikben valaki mindig úgy érzi: tepernie kell a másikért. Régen ebből csak annyit érzékeltem, hogy „valaki mindig felül van”, a másik meg persze alul. Ezalatt pedig azt értettem, hogy aki épp jobban szereti a másikat, jobban kötődne, az megszívta. Mindig az van nyerési pozícióban, akinek (látszólag) kevésbé van szüksége a másikra, kevésbé van kiszolgáltatva neki. Atyaég, mennyire beteg ez… és mennyit szenvedtem tőle.

Szóval ezzel a sráccal olyan könnyedén, tét nélkül indult a sztorink, hogy egy darabig egyre csak fejlődött. Meglepve tapasztaltam, hogy elkezdtem álmodozni róla. Pedig ott volt. Álmodozni azelőtt csak olyanokról tudtam, akik nem voltak ott, sőt, lehetőleg esély sem volt rá, hogy ott legyenek. Azt is biztosan éreztem, hogy ő nem fog átverni. Nem játszmázott. Én sem játszmáztam. Mégis jó volt a szex. Azelőtt azt hittem, a szenvedélyt éppen az fűti, hogy megkapni a másikat, egyesülni vele egyfajta győzelem. Akarsz? Akarlak! Kellek? Kellesz! – de vigyázz, holnapra nem biztos, hogy így lesz! A korábbi kapcsolataimban a vészféket én is mindig akkor húztam be, amikor a legjobban kitárulkoztam. Közvetlenül utána – mert úgy éreztem, hibát követtem el, sebezhetővé váltam. Azonnal találtam jeleket arra, hogy a másik nem érdemli meg az érzelmeimet, visszaél vele.

Most viszont kiderült, hogy a szenvedély és az érzelmi biztonság nem egymást kizáró fogalmak. Megtudtam, milyen, ha valakinek pont úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Milyen, ha nem kell tepernem és bizonyítanom. 

Egy ideig üdvözült mosollyal jártam-keltem a világban, hiszen elfogadásban éltem, elhittem, hogy szerethető vagyok. Aztán szép lassan arra eszméltem, hogy nem találom a helyem ebben a kapcsolatban.  

Nem értettem, mi zajlik bennem, de egyszer csak elkezdtem távolodni tőle. Szerettem, amíg együtt voltunk, de ha kilépett az ajtón, elmúlt a hatása – újra úgy éreztem magam, mint akinek nincs társa. Már nem álmodoztam róla. Már nem hiányzott. Hívtam és hívott napközben, mert tudtam, hogy így kell egy kapcsolatban – de csak eljátszottam, hogy a partnere vagyok. Jaj, de szégyellem magam. Szégyelltem már akkor is, bűntudatom volt.

Úgy viselkedtem, mint egy pszichopata, aki pontosan tudja, mit várnak tőle, hogyan kell hitelesen hazudnia. De nem volt mögötte semmi.

Hetekig tipródtam, míg végül kimenekültem a dologból. Azt hittem, ettől fellélegzem majd, mert nem kell többet megjátszani azt, ami nincs, de nem így történt. Csak még jobban emésztettem magam. És hiába vigasztaltam magam azzal, hogy még épp jókor szakítottam, legalább nem fejlődött túl komollyá a viszony, nem áltattam őt, nem ringattam hiú reményekbe, ezek a magyarázkodások még saját magam előtt sem álltak meg a lábukon. Csak csúsztam bele egyre mélyebben az önsajnálatba, és éreztem, tudtam, hogy valami nem stimmel velem. Nem tudtam elfogadni a jót. Nem tudtam beengedni a szerelmet. Akkor mégis mi kell nekem?! Világos volt, hogy egy darabig semmi, mert ennek most a végére kell járnom. 

Amikor a gyerek egyedül közlekedne: biztonság vagy szabadság?

WMN Life – 2021. szeptember 1. – GySz

 

Egyik nap, amikor épp megengedtem magamnak, hogy csak sírdogáljak az ágyban, feltűnt egy furcsa dolog: a macskám magasról tojt a bánatomra. Nem jött oda vigasztalni, nem dörgölőzött, egyáltalán nem nyújtott semmiféle vigaszt – őt továbbra is csak az érdekelte, hogy kiraktam-e már a vacsoráját a tányérjára. És akkor hirtelen megértettem, hogy én még a macskámmal is elkerülő-rászoruló játszmában vagyok! Én teperek érte, lesem a kívánságait, becézem és elolvadva simogatom alvás közben, de valójában ő sosem elérhető számomra, amikor nekem lenne rá szükségem. Nagy kegyesen néha megengedi, hogy cirógassam, de mindig a legváratlanabb pillanatokban, amikor tutira alig tudok rá időt szakítani. Szeretjük egymást, ez nem kérdés, de valahogy mégsem tudunk jól kapcsolódni egymáshoz, vagy csak egészen ritka, kivételes pillanatokban.

Még az is eszembe jutott, hogy bezzeg, amikor elutazom, és átviszem egy hétre a nagymamámhoz, ő mindig arról számol be, milyen csodálatos harmóniában voltak, mennyi szeretet kapott.

Ez a dög direkt velem játssza csak ezt a játékot, engem tart távol magától, aztán nagy kegyesen elejt szeretetmorzsákat, hogy sokáig áhítozzak utána. Még a macskám is túráztat!

Szóval ez az én mintám: hol én távolodom el attól, aki biztonságos érzelmi támaszt nyújtana, hol pedig olyat választok, aki már eleve elérhetetlen. El lehet persze szórakozni évekig is a képzeletbeli szerelmekkel, amik valamiért az istennek nem akarnak valóra válni (a sors, biztosan a sors nem rendelte így – aha), de arra jutottam, hogy nem, ezt nekem kell megoldanom. Ha visszatekintek az eddigi magánéletemre, bár látszólag különféle kapcsolataim voltak, de abban mind közös, hogy az egymásra találás és főképp az érzelmi egyensúly nem valósult meg bennük tartósan. A nagy felismerés az volt, hogy ebben én is vastagon benne vagyok. Hogy ez valójában belőlem fakad, és persze (ahogy lenni szokott) a gyerekkori mintáimból.

Most megint itt van egy fiú, akivel sokat beszélgetünk erről – ő is felismerte, hogy kötődési zavarai vannak. Intellektuálisan már rég megvan köztünk az összhang, de hogy mi lesz ebből, még egyikünk sem döntött róla. Hol tudok rá férfiként nézni, hol csak egy bizalmas barát, akinek ki mertem mondani a problémáimat. Rajta ugyanezt a hezitálást látom. Merre mozduljunk? Mozduljunk egyáltalán? Együtt toporgunk valaminek a kapujában, és egyikünk sem meri lenyomni a kilincset. Óriási a rizikó: a végén még meggyógyítanánk egymást!


Tihanyi Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Image Source