Miért nem vonzó az egészségügy a fiatalok körében – és hogyan tehetnénk azzá?

–

Magyarországon ma több ezer egészségügyi dolgozó hiányzik a rendszerből. A kórházi osztályok túlterheltek, a rendelőkben a vizsgálatokra hosszú a várólista, a háziorvosi körzetekben nincs, aki átvegye a stafétát a nyugdíjba vonulóktól. Miközben a betegek száma nem csökkent, a fiatalok közül egyre kevesebben választják az egészségügyi pályát. És ha az egészségügyben nehéz, akkor a szociális szférában még rosszabb. A szociális gondozók, idősgondozók, családsegítők bére még alacsonyabb, a munkakörülményeik még kevésbé támogatók, a megbecsülésük pedig sokszor a nullával egyenlő. Pedig ők ugyanúgy embereket tartanak életben és emberhez méltó állapotban, csak éppen kevesebb figyelem irányul rájuk.

A kérdés tehát égető: miért nem vonzó ma Magyarországon az egészségügy, és mit lehetne tenni, hogy azzá váljon?

Látható hiány – láthatatlan okok

Kívülről sokszor csak a számokat látjuk: hány orvos hiányzik, mennyi ápolóra lenne szükség, milyen hosszú a várólista egy-egy vizsgálatra. A fiatalok azonban mást is érzékelnek. Ők látják a fáradt nővéreket, a kiégett orvosokat, a kimerült dolgozókat.

Egy olyan pályát, ahol a túlterheltség az alapállapot, a megbecsülés pedig esetleges. Az egészségügy valaha biztonságos, köztiszteletben álló hivatásnak számított.

Ma sok fiatal inkább el sem indul rajta, vagy ha elindul, rövid időn belül külföldön keres menedéket, vagy teljesen más, könnyebb pályát választ. 

Anyagi megbecsülés hiánya

Az egészségügyi pályát választók első sokkja gyakran az anyagi realitás. Bár az orvosok bére az elmúlt években emelkedett, az ágazat nagy részében, szakdolgozóknál, asszisztenseknél, technikusoknál, még mindig messze elmarad a fizetés a felelősségtől és a munkaterheléstől. Egy fiatal gyorsan kiszámolja: ugyanazért a munkáért Ausztriában vagy Németországban háromszoros bért kap. És nemcsak több pénzt, hanem jobb körülményeket is. Nem csoda, hogy sokan nem itthon képzelik el a jövőt.

Túlterheltség és kiégés

Akik maradnak, hamar megtapasztalják: egy emberre több ember munkája jut. Az osztályokon kevés a nővér, a rendelőkben kevés a szakorvos, a sürgősségin állandó a káosz. A szociális intézményekben egy gondozóra húsz vagy több idős ember is jut. Ez nem hivatás, hanem túlélés. A fizikai fáradtság mellé társul a lelki teher: szenvedés, halál, feszültség, felelősség. A kiégés lassan érkezik, ritkán látványos, és a rendszerben erről alig beszélnek. A fiatalok számára ez riasztó jövőkép.

Nem azt látják, hogy érdemes ide tartozni, hanem azt, hogy ebből menekülni kell.

Verseny nélkül – amikor a hiány a minőséget is veszélyezteti

Az egészségügyben és a szociális szférában olyan nagy a szakemberhiány, hogy szinte bárkit felvesznek. Rövid távon talán megoldás, hogy legyen valaki a betegágy mellett, vagy valaki a szociális otthonban. De hosszú távon súlyos következménye van. Ha nincs versenyhelyzet, nincs szűrés sem. A minőség sérül. A fiatalok pedig érzik, egy olyan pályára lépnek, ahol nem a tudás és az elhivatottság számít, hanem pusztán a létszám. Ez nem motivál, sőt, elriaszt.  

A presztízs és a szavak ereje

A fiatalok döntéseit nemcsak a fizetés vagy a terhelés befolyásolja, hanem az is, hogyan tekint rájuk a társadalom. Magyarországon az egészségügyi és szociális szakmák presztízse alacsony. Sokan tapasztalják, ha elmondják, hogy egészségügyben vagy a szociális szférában dolgoznak, lenéző pillantásokat kapnak. Mintha ez kevesebbet érne, mint más pályák. Mintha a gondoskodás láthatatlan munka lenne.

Pedig ezek a hivatások tartják egyben a társadalmat.

Amíg a köznyelv és a közgondolkodás nem változik, addig a fiatalok sem érzik, hogy érdemes ide jönni. Pedig az egészségügy és a szociális szféra nem kényszerpálya. Hanem a társadalom tartópillére. Csakhogy itt a 22-es csapdája: ma sok a túlterhelt, kiégett szakember, és kevés az, aki még hivatásként, szenvedéllyel tudja végezni a munkáját. A fiatalok nem a legszebb, hanem a legfáradtabb arcát látják a pályának. A negatív példa negatív narratívát szül. És amíg ezt a kört nem törjük meg, addig a hiány újratermeli önmagát.

Utánpótlás nélkül nem megy

Az utánpótlás tudatos nevelése nélkül a jövő kilátástalan. Olyan oktatási és ösztöndíjrendszer kellene, amely már középiskolától kezdve mutatja, ezek értékes, perspektívát adó pályák. Inspiráló példaképek, modern képzés, nyári gyakorlatok, ösztöndíjak, mindaz, ami miatt egy fiatal azt érezheti: érdemes ide tartozni. Ha nem tesszük vonzóvá már a belépési pontokat, akkor a hiány csak nőni fog.

Mitől lenne vonzó a pálya?

Sokan mondják: „elég lenne több fizetés”. Valóban, az anyagi megbecsülés alapfeltétel. De önmagában nem elég. A fiatalok akkor választják ezt a pályát, ha azt látják: nemcsak túlélni lehet benne, hanem fejlődni, tanulni, értelmet találni. Ehhez több dologra van szükség:

• Reális bérezés – ami arányban áll a felelősséggel és a terheléssel.

• Emberibb munkakörülmények – elegendő létszám, pszichológiai támogatás.

• Modern képzés – gyakorlati, innovatív, technológiára épülő oktatás, ami élményt ad és önbizalmat.

• Karrierút – világos előrelépési lehetőségek, ösztöndíjak.

• Társadalmi kampányok, amelyek megmutatják, hogy ezek a pályák nemcsak munkák, hanem hivatások, és inspiráló fiatalokat állítanak példaképként a jövő generációja elé.

Nem csak pénzről van szó

Egy pályaválasztás előtt álló fiatal számára az is fontos, hogy a munkáját lássák és értékeljék. Ha a gondoskodást továbbra is láthatatlan fogaskerékként kezeljük, akkor hiába emelkedik a fizetés, a pálya nem lesz vonzóbb. A legnagyobb gyengítés akkor történik, amikor a döntéshozók szavai maguk ássák alá a megbecsülést. Amikor az államtitkár nem azt hangsúlyozza, mennyire nélkülözhetetlen a dolgozók munkája, hanem inkább sejtetni engedi, hogy egyesek külföldi érdekeket szolgálnak. Ez már nem szakmai vita, hanem bizalomrombolás.

A fiatalok hallják mindezt és számukra az üzenet világos: itt nem érték az, amit csinálsz.

Halk, de súlyos üzenet

Amíg nem tesszük vonzóvá az egészségügyi és szociális pályákat, addig a fiatalok nem fognak belépni ebbe a világba. És nem az ő hibájuk lesz. Hanem mindannyiunké, mert hagytuk, hogy a gyógyítás és a gondoskodás láthatatlanná váljon. Az egészségügy nem fogyóeszköz. Nem rutin, nem kényszer, nem láthatatlan munka. Hanem jelenlét, figyelem, szakértelem. Egy olyan erő, amely nélkül nincs működő társadalom.

És ha egyszer végre elhisszük, hogy számít, amit teszünk, akkor talán a fiatalok is elhiszik majd, hogy érdemes ide jönniük, és nemcsak munkát, hanem hivatást választaniuk.

Lelkes Viktória