Szabó Anna Eszter: Megélni a nyarat, önmagunkat, a vágyainkat – anyaként is

–

Üres kancsóból nem lehet tölteni

Nyugalom, nem kezdek bele a szokásos nyár eleji lamentálásba, hogy jaj, mit kezdek vajon a gyerekekkel a tanévkezdésig. Pontosan tudom, hogy ősszel meg ugyanúgy nehéz lesz visszaállni a szoros napi menetrendekhez. 

Ugyanis én sokkal jobban funkcionálok, amikor lazábbak a keretek, amikor nem kell állandóan az órát nézni. Viszont az is igaz, hogy az iskola legalább egy behatárolt időben lehetővé teszi a zavartalan munkavégzést, szóval nyilván sokkal több logisztikát és fejvakarást igényel, hogy ez a nyári hónapokban se legyen probléma. 

Táborok, nagyszülők, szomszédok, barátok nélkül ez gyakorlatilag megmászhatatlan hegy, jó előre meg kell szervezni minden napot. És akkor még csak arról beszéltünk, hogy a munka zavartalanul folyjon. De sok szó esik arról is, hogy szülőként mennyire fontos lenne magunkkal is foglalkozni és feltöltődni – és ehhez nyilván a nyár kínálja a legtöbb, legváltozatosabb lehetőségeket.

Ilyenkor mehetünk szabadtéri koncertekre tombolni, kiülhetünk egy fröccsteraszra a barátokkal, lábat lógathatunk a Római- parton és úgy egyáltalán, kilélegezhetünk, megélhetjük a fiatalságunkat. És persze feltölthetjük a kiürült kancsót – már ha módunkban áll.

Vadiúj tükörképre ébredni

Az a helyzet, hogy az utóbbi hónapokban megcsapott annak a szele, hogy a fiatalság bizony tényleg mulandó. Tudom, a magam harminchét évével ez túlzásnak hangozhat, de hadd magyarázzam meg.

Az életem nagy részében megrekedtem a fejlődésben. Gyerekként, kamaszként és fiatal felnőttként olyan traumák értek, amik évtizedekig megakadályoztak a nőiségem megélésében. De ahogy a régi sebek gyógyulnak, úgy nyílnak meg új utak, lehetőségek, amik az öltözködésemen keresztül a beszédemen át a zenei ízlésemig mindenre kihatnak. 

Olyan pátoszos az újjászületés szó, de hogy máshogy lehetne még megfogalmazni, amikor valaki egyszeriben máshogy kezd gondolkodni, érezni, majd egy nap arra ébred, hogy mást lát a tükörben.

Szülés az önismereti fejlődés is – egy elnyújtott vajúdás, aminek folyamatát megszenvedjük, mert elbúcsúzván régi, megszokott sémáinktól, jönnek a helyükbe az újak, amiket meg kell ismerni és szokni a korábbiak helyett. 

A tombolni kész belső gyerek

A nagy változások a közösségi médiában vagy a magazinokban úgy néznek ki, hogy egyszer csak kapunk egy színes-szagos, önbizalomtól duzzadó, boldog portrésorozatot egy mélyinterjúval, néhány hangzatos idézettel, hogy X. Y. hogy fogyott le, hogy állt talpra a válás vagy valami veszteség után. A publikum már a kész, új embert látja.

Pedig a valóságban ez egy nagyon hosszú, kemény, hullámvölgyekkel nehezített folyamat, ami javarészt belül zajlik. Egy ilyen intim, személyes, belső eseménysort márpedig nem lehet közvetíteni, kommunikálni. 

Így viszont szembe kell nézni azzal is, hogy a környezet bizony vissza fogja jelezni, hogy látják, érzik a változást és ehhez is meg kell tanulni viszonyulni anélkül, hogy megpróbálkoznánk a lehetetlennel, azaz dióhéjban összefoglalni, hogy is jutottunk el idáig. 

És hogy ennek az egésznek mi köze a nyári szünethez? Az, hogy az én belső változásaim valahogy felszabadították a fejlődésben megállt belső gyereket, aki most viszont tombolni szeretne. 

Táncolni, énekelni, felvenni, amit korábban nem mertem, nem megrettenni, ha valaki végigstíröli az alakom, fellazítani az ujjaimat, hogy ne legyenek folyton ökölben, készenlétben. 

De már anya vagyok… 

„Olyan más vagy!”

Furán érzem magam, amikor az anyuka ismerősök végigmérnek, mondván, olyan más vagyok, jaj, mikor van nekem időm hajat festeni, körmöt lakkozni. 

Mintha mindazt az időt, energiát, amit magamba fektetek, a gyerekeimtől venném el. 

Nem feltételezik, hogy az új ruháimat altatás után rendelgetem a Vintedről, hogy a hajamat addig festem vörösre, amíg megkel az expressz gyökérkenyér, és hogy nem azért fogytam látványosan sokat, mert beköltöztem a konditerembe az épp aktuálisan trendi diétával, hanem mert az elmúlt fél évben a sok hétköznapi stressz és a belső folyamatok intenzitása miatt az étvágyam a nullához konvergál. 

Nem mintha magyarázkodnia kellene egy nőnek, anyának azért, amiért magával IS foglalkozik, de mégis kell. Magyarázatra szorul, mert nem úgy szocializálódtunk, hogy az anyaság ellenére is csak egy életünk legyen.

Miért van az, hogy az emberek csak azért kopogtatnak a karórájukon egy nőre nézve, mert a termékenységi ablakukra akarnak utalni? Mi van azzal a tiktakolással, hogy hékás, te nő, „most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld”? 

Míg egy férfit mindenki megért, ha azt mondja, szeretne „még élni”, addig egy nő önző, ha kitolja emiatt a gyerekvállalást, pláne ha anyaként támadnak olyan veszélyes gondolatai, hogy szeretne kiteljesedni. Hát hova akar már fejlődni? Mit akar még, ha egyszer már beteljesítette a női princípiumot? Fogadja el, már nem ő van a középpontban, hanem a gyerek, a nyavalyás úristenit neki!

Ontják ezt kívülről, és hát persze, az én fejemben is vannak ilyen gondolatok, amiket a jó öreg bűntudat és a berögzült társadalmi minták generálnak. Egyszerű példa: ha kimozdulok, mindig megkérdezik, hogy ki vigyáz a gyerekekre, míg a férjemtől ezt soha senki nem kérdezi meg.

Szóval kimondhatjuk, hogy egy anya csak úgy szabadulhat ki a hétköznapi keretekből, csak akkor van lehetősége hús-vér emberként, nőként és mondjuk már ki, fiatalként létezni, ha lerázza magáról ezeket a berögződéseket (mert azok maguktól valamiért nem szűnnek meg létezni). Talán korábban kizárólag az önfeláldozás volt a jussa egy anyának, viszont ma már eljutottunk oda, hogy ha óvatosan is, de kimondhatjuk, hogy egy nő kiteljesedése nem ér véget a gyerekáldással. Akarhat többet, mást. 

Közös halmazokat keresni

Most, hogy itt a nyár, ezerrel buzog bennem, hogy ideje lenne tesztkörre vinnem a felnőni kész belső gyereket és persze: magamat. 

Jó lenne kicsit lerakni a felelősséget, a munkát, a hétköznapi gondokat, a gyerekneveléssel kapcsolatos teljesítménykényszert, a bűntudatot, és csak úgy lenni. 

Ez persze nyilván nem lehetséges úgy, mint huszonévesen, és ez rendben is van. Viszont amellett, hogy folyamatosan velünk vannak a gyerekek, az időkeretek lazulása miatt azért több a lehetőségünk.

Ha hétköznap van valami esti program, amire elmenné(n)k, nem baj, kellő időben megszervezem a gyerekfelügyeletet, akár leviszem őket vidékre is, hisz nincs másnap suli. Ha a férjem koncertezik, akár a gyerekekkel is elmehetünk, nem baj, ha későn érünk haza.

Most módomban áll összesimogatni önmagamat mint anyát, mint dolgozó, fiatal nőt. Megkeresni a közös halmazokat. 

És ezzel az egész fejtegetéssel arra akarok kilyukadni, hogy azon túl, hogy nyáron elveszünk a logisztikában, a táborok kiköhögésében, az unatkozó gyerekek terelgetésében, mégis, ilyenkor kicsit színesebben, kreatívabban, izgalmasabban élhetünk. 

Lehet foglalkozni azzal, hogy nekünk mihez van kedvünk, hogy mi mire vágyunk. Ha el akarunk menni egy kiállításra, menjünk, legfeljebb, ha unatkoznak a gyerekek, motiválhatjuk őket egy kis fagyival. Nem kötelező pusztán játszóterek, strandok és gyerekrandik témájában gondolkodni, a nyár ne csak arról szóljon, hogy a szülők megfeszülnek! Ilyenkor több esélyünk lehet arra, hogy azt is megmutassuk a gyerekeinknek, hogy mi is számítunk, nekünk is vannak igényeink, vágyaink. Lássanak minket is lábat lógatni, könyvet olvasni, ne csak gyerekzenék szóljanak egész nap.

Forró város

Ezeket magamnak is mondom, mert egyelőre még ott tartunk, hogy a nap nagy részében éhen halni készülő gyerekeket szolgálunk ki, mert látszólag a világ összes fogása nem elég. A nap maradék részében a romeltakarítással foglalkozunk és a köztes időben próbálunk dolgozni. 

Ám minden hétre igyekszünk valami programot szervezni a férjemmel külön-külön, és amikor a szüleim pár napra vállalják a gyerekeket, akkor kettesben töltődünk, megyek a koncertjeire, mint a régi szép időkben. Beülünk moziba, főzőcskézünk, háborítatlanul beszélgetünk, megnézzük a napfelkeltét, berúgunk, szerelmeskedünk, zenét hallgatunk, barátokkal találkozunk.

Újra és újra megismerjük egymást, saját magunkat, hogy mi rejtőzik a sok réteg megfelelési kényszer, elvárás és kimerültség alatt. Ilyenkor rájövünk, hogy hoppá, még itt vagyunk, élünk és a java még bőven hátravan. 

Forró a város, forró a vér, szerelembe esni az élettel, a lehetőséggel, hogy keressük a boldogságunkat, önmagunkat – én ezt céloztam meg a hőségtől megborulva épp egymást tépő gyerekeim szétválasztása között. Nem könnyű, nem egyértelmű, de ebben a világban, amiben élünk, ezekkel a kilátásokkal azt gondolom, nem tudhatjuk, mennyi viszonylag békés, viszonylag normális évünk van, amikor még megélhetjük a nyári zsongást, amíg még tényleg szabadon élhetünk.
Ne vegyük készpénznek. Pláne anyaként.

Szabó Anna Eszter