„A trauma egy jéghegybe zárt máglyához hasonlít” – a craniosacralis biodinamika gyógyító módszere

–

Tavaly nyáron a kanapén fetrengve karanténban, covidosan próbáltam túlélni a lüktető fejfájást, az erőtlenséget, amikor Szentesi Évától jött egy hangüzenet, amelyben elmondta, hogy volt egy kezelésen, nem tudja elmondani, mi ez pontosan, de beléhasított a gondolat, hogy ezt nekem is meg kellene próbálnom. Átküldött egy telefonszámot, én pedig valamiféle belső sugallatra felhívtam, és elmondtam, hogy nem tudom, miért, de el kell mennem hozzá. Ez több mint egy éve történt. Azóta úgy érzem, nemcsak egészségesebb testben élek, hanem fejben és lélekben is jobban vagyok. Bianka, a telefonszám tulajdonosa, erre azt mondaná, hogy leginkább magamnak és a testemnek legyek hálás, ne neki. Én pedig azt mondom: a test–fej–lélek hármas egységnek elképesztően fontos jelentősége van. Hogy ezt ki hogyan éri el, az személyes döntés, amit mindenki a saját hite, helyzete, lehetőségei és szándékai alapján hoz meg. Én craniosacralisbiodinamika-kezelésekre járok, mert nekem ez működik. Úgyhogy, segítségül hívva Kovács Biankát, a téma szakértőjét, elmondom, mi ez. Te pedig kezdj vele azt, amit jónak látsz.

Krajnyik Cintia/WMN: Kettőnk közül te tudsz rólam sokkal többet, én rólad viszonylag keveset, de az elérhető információ, hogy húszéves voltál, amikor egy nagyon ritka és komplex vérképzési problémát állapítottak meg nálad, és mindössze két hetet jósoltak neked. Ehhez képest most tizenöt évvel később itt ülünk egymással szemben, és nemcsak hogy meggyógyultál, hanem a hivatásod is az lett, hogy másoknak segíts a gyógyulásban.

Kovács Bianka: Nagyon sokáig nem foglalkoztam magammal, minden és mindenki másra sokkal nagyobb figyelmet fordítottam, mint saját magamra. A testem és a lelkem azonban időről időre benyújtotta a számlát. Általában különböző nagyobb volumenű betegségek voltak azok, amelyekre már nem tudtam nem odafigyelni. Műtétek garmadáján voltam túl húszéves koromra, először egy mandulaműtét, aztán perforált vakbél, egy petefészekciszta, majd egy orr- és arcüregműtét, végül a két legnagyobb beavatkozás a lépem eltávolítása volt a vérképzési betegség miatt, majd egy jóindulatú májdaganat embolizációs folyamata. A vérzékenységi betegségnek, ITP a rövidítése (idiopathias thrombocitophenias purpura). Az okát máig nem ismerik, ez jellemzően egy velünk született rendellenesség, amennyiben jelen van, nálam viszont húszéves koromban alakult ki egyik napról a másikra. Ezen a ponton el kellett döntenem, hogy mit választok.

Hogy arra szavazok-e, hogy életben maradok, és a saját magam fejlődését megtapasztalva nyújtok másoknak segítséget, vagy szó szerint meghalok.

Muszáj volt megfigyelnem, hogy milyen fizikai érzetek, milyen érzelmek és milyen gondolatok vannak bennem. Mindhárom teljesen más ugyanis, elkülönülnek egymástól, miközben szétválaszthatatlanok, én mégsem figyeltem rájuk, csak mentem, sodródtam, és saját magamon kívül mindenki másnak a legjobbat akartam adni, nyújtani.

K. C./WMN: Milyen tüneteid voltak?

K. B.: Apró foltok, bevérzések jelentek meg a bőrömön, később, ha csak lekönyököltem az asztalra, hatalmas kék-lila folt jelent meg a könyököm körül, apró tűszúrásszerű pontok voltak a könyök- és térdhajlataimban, a végén pedig már vérízű volt a szám, folyton vérzett az orrom, három héten keresztül menstruáltam. Nem lehetett nem észrevenni, hogy baj van. Elmentem orvoshoz, aki annyit javasolt, hogy hagyjak fel a bulizással… Akkor már jó ideje nem mentem egyetlen buliba sem, de megnyugodtam, hogy nagy gond biztosan nincs. Pár hónappal később aztán mentő vitt be egy rosszullét után, és akkor már a laboreredményeimből is kiderült, hogy nagyon nagy a baj. Ki kellett venni a lépem, körülbelül negyven százalékot adtak, hogy egyáltalán a műtétet túlélem, és mindössze két hetet jósoltak nekem. Végül túléltem a műtétet, és a rákos betegekhez hasonlóan én ötéves helyett négyéves időtávot kaptam, hogy ha ennyi ideig nem jön vissza ez a vérképzési probléma, akkor tünetmentesnek számítok. Ezután viszont annyira rám telepedett a halál lehetősége, hogy pánikbeteg lettem. Nem mertem kilépni a lakásból, annyira rettegtem. Fél évvel később a pszichiáterem gyógyszert akart váltani nálam, mert már nem tudta hova növelni az adagomat, és akkor jött bennem egy váltás, hogy ha ezt az egészet túléltem, nem szólhat a félelemről az életem. Bár a testem élni képes volt, fizikai értelemben elvileg jól voltam, de ez valójában egyáltalán nem így volt, hiszen

a műtét utáni érzelmeimet, a fizikai érzeteket bennem senki nem kezelte. Most már szavakba tudom önteni, hogy ez egy trauma volt, ami feldolgozásra várt,

de akkor ezt még nem tudtam. Kidobtam az összes gyógyszeremet, aztán pár óra múlva remegve mentem kihalászni őket. Mégis, ez nagy fordulópont volt, mert azokat a gyógyszereket már csak a testem miatt vettem be. Tudtam, hogy még szükségem van rájuk, mert elvonási tüneteim vannak, de fejben és lélekben már biztos voltam benne, hogy ebből ki fogok jönni. Szép lassan már ki tudtam állni a küszöbre, aztán egyre kijjebb mentem. Elképzeltem, hogy felülök a buszra, hogy elmegyek bevásárolni, és aztán néhány hónap leforgása alatt ezeket meg is tettem. Néhányszor elájultam, összeestem a buszon, de mégis, a sikerélmények hatására át tudtam magamban írni a megszokott idegi működésem. Az idegrendszer az emlékek őrzője, ha valami rossz emléket idéz, ha valami félelmetes, azt csak felülírással, tisztítással tudjuk rendbe hozni.

K. C./WMN: És azt hitted, hogy túl vagy a nehezén.

K. B.: Igen, de rengeteg harag volt bennem. Dühös voltam mindenre és mindenkire, a körülményekre, magamra, az életre, folyamatosan hibáztattam valamit vagy valakit. Saját magamat is. És ekkor jött a jóindulatú májdaganat. Eldöntöttem, hogy nem akarom, hogy újra felvágjanak. A kilencedik orvos volt nyitott más alternatívára, végül egy másfél éven át tartó embolizációs folyamat következett, amelynek során egy artérián keresztül katéterrel lementek a májba, és a jóindulatú daganatot körülvevő ereket feltöltötték mikrogyöngyökkel, ezzel tulajdonképpen elzárták a vér útját a daganat elől. A beavatkozások során ébren voltam, nem kértem nyugtatót, csak megfigyeltem a testemet, hogy mit érzek. A testem pedig észrevette, hogy a daganat nem odavaló, és elkezdett fehérvérsejteket küldeni, ami felzabálta a tumort. A saját testem, a saját erejéből, egy állandó harminckilenc és fél–negyven fok közötti lázas állapottal, gyulladásos reakcióval, de képes volt legyőzni. Kemény önismereti út volt ez.

K. C./WMN: És így kanyarodtál a craniosacrális biodinamika felé. De mit is foglal ez magában pontosan?

K. B.: Maga az elnevezés egy szóösszevonás eredményeként jött létre. A latin cranium, azaz koponya, és sacrum, azaz keresztcsont szavakból. Ez a két csont határolja az agyi-gerincvelői területet, más nevén a központi idegrendszert, vagyis testünk érző-emlékező rendszerét. Ebben a rendszerben termelődik az agyi-gerincvelői folyadék, amelynek ritmikus mozgását, pulzálását a kezelést végző személy finom érintéssel a test különböző pontjain – például a folyamatosan mozgásban lévő koponyacsontokon, vagy a test egyéb csontos képletein – érzékeli, vizsgálja, értékeli, és ez alapján megállapítható, hogy hol találhatók blokkok a testen belül.

A minket ért hatások ebben az érző-emlékező rendszerben raktározódnak el, legyen szó fizikai, vagy érzelmi értelemben vett traumáról.

K. C./WMN: Egyáltalán mi a trauma pontosan?

K. B.: Traumának sohasem egy eseményt vagy körülményt, hanem az erre adott reakciónkat nevezzük. Ami az egyik embernek traumatikus esemény, az még nem jelenti azt, hogy másnál is az lesz.

A trauma egy jéghegybe zárt máglyához hasonlít. Kívülről a testünk lefagy, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, odabent viszont a felfokozott érzelmi állapot miatt heves érzelmek és elképesztő belső energia tombol, és ez bennünk ragad.

Ezeknek a fizikai és érzelmi értelemben is vett blokkoknak, traumáknak a feltárását és feloldását kísérjük együttérző támogatással, megértéssel. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kívülről megolvasztjuk a jéghegyet, és szépen elaltatjuk a tüzet, ami eddig odabent lobogott. 

K. C./WMN: Hogyan? – teszi fel most minden olvasó a kérdést.

K. B.: Az integrált craniosacralis biodinamika egy mély gyógyulási folyamat, amelynek során kapcsolatba léphetünk a legbensőbb értelmünkkel, megkereshetők és feloldhatók korábbi, bennünket ért és a testben eltárolódott traumákhoz kapcsolódó negatív érzelmek, amelyek a jelenben fizikai panaszokat okoznak vagy okozhatnak a jövőben.

A terápia egy része beszélgetésből, a másik a kezelésből áll. Amikor beszélgetünk, akkor szükséges a kognitív síkkal is dolgozunk, ilyenkor felébresztjük a testet. Azáltal, hogy a kliens elmondja, mit élt át, feljön egy emlék, ami rögtön bekapcsolja a testben azokat az érzeteket, érzéseket, amire a kezelés során rá tudunk hangolódni. A terápia fő irányelve és tanítása, hogy a test belső gyógyító erejét csak tisztelettel és manipulációmentesen lehet tartósan támogatni, a kezelés noninvazív, tehát behatásmentes. Sosem a kezelő, hanem a test maga dönti el, hogy mit képes feloldani.

K. C./WMN: Mennyire van ebben a terápiában jelen a spiritualitás? Értsd jól, de abban az összes ismerősöm egyetért velem, aki járt már nálad, hogy különleges képességeid, energiáid vannak, és kicsit boszorkányként tekintünk rád, amilyen érzékkel kezeled az embereket.

K. B.: Ez egy bárki által megtanulható kezelési technika.

Nincsen benne semmi hókuszpókusz, nem kapcsolódunk semmilyen más dimenzióhoz.

Amellett, hogy ezt a módszert valaki elsajátítja, nagy hangsúly van azon, hogy ki mennyit gyakorol, és hogy kinek milyen a finomérzékelése. Mi a fizikai testbe zárt blokkokat keressük, de tudjuk, hogy fizikai trauma sosincs ömagában, érzelmi érintettség nélkül. Ha valakinek a finomérzékelés, azaz a palpáció kifinomult képessége, akkor számára sokkal könnyebb lesz elsajátítani ezt a technikát, de ez fejleszthető. Én gyerekként is érzékeny voltam, és felnőttként is az vagyok, nemcsak az érzékelésben, hanem érzelmi szinten is. De visszatérve a kérdésedre: az egész emberi test egy misztikum.

Azt a szót, hogy spiritualitás, nagyon félreértelmezzük, és ahogy ennek a kifejezésnek, úgy a karmának és a traumának is lett egy nagyon elcsépelt, elhasznált értelmezése. Úgyhogy én inkább úgy fogalmaznék, hogy az ember egy csodálatos, elképesztő teremtmény. A test–lélek–szellem hármas egységét sem tudja mindenki kritika nélkül el- vagy befogadni. De ha azt mondom, hogy van egy megfogható fizikai testünk, ezt senki nem vonja kétségbe, erre mindenki bólogat. Ha azt, hogy vannak gondolataink, amelyek már kevésbé megfoghatók, de tudjuk, hogy vannak, ezzel is mindenki egyetért, és ugyanez érvényes az érzelmeinkre is. Úgyhogy, ha a test–lélek–szellem egységét úgy fordítom le, hogy van a fizikai valónk, az érzelmeink és a gondolataink, akkor máris sokkal jobban tudjuk értelmezni saját magunkat is.

Mindennapi életünk működtetése a testünk, a gondolataink és az érzéseink jelenlétével történik.

Optimális esetben a testünk egészséges, a gondolataink tiszták, és boldogok vagyunk. Utópisztikus, nem igaz? De szánjunk egy kis időt a másik végletnek is. Mi történik trauma, traumatizáltság esetén? Akár fizikai értelemben vett traumáról: balesetről, műtétről beszélünk, akár érzelmi értelemben vett traumáról: halálesetről, szakításról, elhanyagoltságról, biztonsághiányról. Ugyanúgy érintett mindhárom réteg. Ha csak a gondolatokkal foglalkoznánk, akkor egy adott problémáról beszélgetnénk, ha viszont a fizikai testbe ragadt érzetekre, érzelmekre rá tudunk hangolódni, ami a finomérzékelés, az misztikum, de az én értelmezésem szerint nem spiritualitás.

K. C./WMN: Különösen a rákos megbetegedések esetében hangzik el gyakran, hogy „a betegség lelki eredetű”, ez viszont magában hordoz egyfajta hibáztatást is, hogy valamit rosszul csináltunk, valamire nem figyeltünk eléggé, és ezért lettünk betegek. Miközben ott vannak egészen pici, ártatlan gyerekek, akik sajnos ugyanúgy megbetegednek. Mit gondolsz erről, minden esetben lelki okok állnak egy-egy diagnózis hátterében?

K. B.: Szerintem különbséget kell tennünk a felelősségvállalás és a hibáztatás között. Az, hogy én magamat hibáztatom, és magamat teszem felelőssé egy betegség kialakulásában, nem biztos, hogy a megfelelő irány. A felelősségvállalás szintjét viszont érdemes helyiértéken kezelni egy-egy betegség esetében. Ha az illető nyitott rá, el lehet beszélgetni a pszichoszomatikus részéről, mint ok-okozati összefüggésről, ebben az esetben a felelősségvállalás az, amit nyitogatunk.

Az, ha egy betegség kapcsán van felelősségem, az nem jelenti azt, hogy én tehetek róla.

Ha nem tudom, mi volt az oka, a katalizátora a betegségemnek, hogy mi lobbantotta be, semmi gond, nem kell mindent tudnunk. Azt hisszük, hogy csak az agyunk képes az emlékezésre, de ez nagy tévedés. A központi idegrendszerünk, tehát az agyunk, a gerincvelő és a teljes idegrendszer tárol emlékeket. Az agyunk képeket, történéseket, az idegrendszerünk pedig érzéseket, érzeteket. Nem kell, hogy fejből tudjunk bizonyos válaszokat, ugyanis a testünk elraktározza őket. Ha például egy kisgyerekkori traumára kognitív síkon nem emlékszik valaki, attól még ugyanúgy hozzáférhető az az érzelem és fizikai érzet, ami feloldásra vár. A terápia során sincs rá szükség, hogy felidézzük a pontos emléket, mint egy filmet vagy egy képet, sőt, ezt mi a legtöbb esetben próbáljuk is elkerülni. Elég, ha az érzet, az érzelem újra feljön, azzal már tudunk dolgozni. Ha a test újraéli mindezt, és megtaláljuk a kivezetési útvonalat, akkor sor kerülhet a trauma feldolgozására. Sohasem a trauma boncolgatásán, újraélésén, átbeszélésén van a fókusz, nem vájkálunk kényszerűen a múltban. Sok esetben egy traumatikus helyzet újraélése nem megfelelően kezelve és kísérve akár újratraumatizálódáshoz is vezethet. Ezért fontos a kezelő biztonságot nyújtó jelenléte, támogatása.  

K. C./WMN: Még a beszélgetésünk elején kiemelted, hogy mindenki másra odafigyeltél, csak magadra nem. Hogyan sikerült mára megtalálni az egyensúlyt, hiszen most egy olyan segítő szakmát végzel, amikor egész nap másokra figyelsz.

K. B.: Ez nagyon jó kérdés, és az rá a válaszom, hogy

én valójában nem segítek, hanem támogatok.

Egészen addig, amíg én segíteni akarok, addig tudom, hogy neked mi a jó, biztos vagyok abban, hogy tudom a tutit, és hogy az én megoldásom az, ami számodra hasznos lesz. Hogy te vagy a gödörben, én meg annak a tetején, ahonnan kegyesen lenyújtom a kezem, és felhúzlak. A támogatás során viszont, ha kell, lekúszom hozzád, leülök melléd, és addig, amíg neked jó, én ott maradok veled, hogy ne legyél egyedül. De amint úgy döntesz, hogy ki akarsz mászni, én támogatlak abban, hogy elindulj.

K. C./WMN: Hol sajátítottad el ezt a tudást?

K. B.: Több irányzat is elérhető már a Magyarországon is, a terapeutaképzés először az Upledger Intézetben vált elérhetővé, én a hazai mellett a szerb-horvát intézetben is tanultam, emellett biodinamika területén is képeztem magam az elmúlt évbekben. Integrált vonalon pedig már távolabbi úti célt, Thaiföld Chiang Mait választottam. A következő továbbképzés decemberben vár rám.

Interjúképek: Chripkó Lili / WMN

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / microgen

Krajnyik Cintia