Soha nem mondanád meg rólam.

Ha találkozunk, megiszunk egy italt, és kedélyesen elbeszélgetünk mindenről. Elmondok pár sztorit az életemből, te jókat nevetsz, én is meghallgatom a történeteidet, és kitűnően szórakozunk. Nem veszel észre rajtam semmit, és eszedbe sem jut, hogy egyáltalán van mit észrevenni. Ahogy senki másnak sem.

Egyszer egy kollégám megkérdezte tőlem, hogy lehet, hogy én mindig boldog vagyok. Én akkor egy ideje már sejtettem a választ, de előtte még soha nem fogalmaztam meg.

– Úgy, hogy soha nem vagyok az – válaszoltam, és magam is meglepődtem, milyen szarul hangzik ez így, hangosan kimondva.

Basszus, én soha nem vagyok boldog!, ismételtem meg magamban ott a kávégép előtt, és ezt nem is sejtik rólam.

Hosszú évekig én sem tudtam. Nem vettem észre. Nemcsak másokkal, de még magammal is sikerült elhitetnem, hogy jól vagyok, még akkor is, amikor nagyon nem voltam rendben. Egyfelől nem akartam lehúzni a környezetem, másfelől nem volt semmi okom panaszra, mert izgalmas és sikeres életem volt. 

Ha valaki megkérdezte volna, mégis mi a fene bajom van, nem tudtam volna semmi értelmeset válaszolni. De időről időre, a legváratlanabb pillanatokban olyan elemi erővel csapott le rám a kilátástalanságnak, a fájdalomnak és a szorongásnak ez a mázsás keveréke, hogy úgy éreztem, mintha betont öntöttek volna a mellkasomba.

Néha napokig csak „alva jártam”, nem akartam és nem is tudtam senkivel sem beszélni – azokkal sem, akiket szeretek –, de erről majd később. Ezek a periódusok először ritkák voltak, és észrevétlenek. Majd, ahogy teltek az évek, és egyre több minden történt velem, úgy lettek az epizódok is egyre erősebbek és sűrűbbek. Aztán egyik este azt álmodtam, hogy megölöm magam. Amikor felébredtem, még éjszaka volt. Bámultam az ablakom előtt integető csupasz faág árnyékát a falon, és arra gondoltam, hogy ez az álom egyáltalán nem volt rossz, sőt igazából semmi más nincs, ami „boldoggá” tenne. Én magam ezután nem gondoltam volna többé az öngyilkosságra, de az agyam külön életet élt, és semmi máson nem pörgött.

Hónapokon át csak arra tudtam gondolni, hogy megölöm magam, és gondolatban meg is tettem ezerszer.

Harminchét éves voltam, amikor kidugta az orrát a sötétből a disztímia – a depressziónak ez a láthatatlan és alattomos formája. 

Évekig rejtőzködött, zabált, puhán rám telepedett, és amikor készen állt, hogy átvegye az uralmat, előjött. Mert a disztímia ilyen: lassú, puha, és ha nem figyelsz, megöl álmodban.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, de van egy tippem. Boldog és kiegyensúlyozott gyerekkorom volt – leszámítva, hogy középső gyerek vagyok, ennek minden előnyével és hátrányával. Jó tanuló voltam, jó sportoló, sok barátom volt, teljes családban nőttem fel, szeretetben.

Abban különböztem a többiektől, hogy rengeteg időt töltöttem a fejemben, a saját kis fantáziavilágaimban barangolva. Szétszórt voltam, érzékeny, és a figyelmem összevissza cikázott. Ez nem akadályozott semmiben, a kisebb kellemetlenségeket leszámítva elevickéltem így, ezért nem is figyeltek fel rá – el lettem könyvelve szétszórt gyereknek. Persze, ha akkoriban tudták volna, mi az az ADHD, biztos gyanús lett volna, de ez egy másik sztori. Viszont ma már tudom, hogy az ADHD és a depresszió gyakran jár kéz a kézben az ember fejében. 

A gimnáziumban jött a fordulat.

Akkoriban egyszerre vízilabdáztam, színházban játszottam, és volt egy zenekarom is. Emellett igyekeztem napról napra felvenni a fonalat a német kéttannyelvű iskola tananyagával, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Így köszönt rám az első szerelem.

A lány az osztálytársam volt. Elképesztően szerelmes voltam, és azt hiszem, akkoriban én voltam a legboldogabb pattanásos gyerek a világon. Nem egészen egy évig voltunk együtt, és minden pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Aztán, ahogy legtöbb első szerelem, ez is véget ért egy törióra előtti szünetben. Hihetetlenül fájt. Nem mondta el, miért, nem is tudtam vele beszélni, pedig egész nap egy osztályteremben voltunk.

Ez minden napom minden percét elkeseredett küzdelemmé tette a vágyaim és az érzéseim ellen. Szerintem akkor telepedett rám a kór.

Előtte népszerű voltam, utána a legjobb barátaimon kívül senki sem akart hozzám szólni. Többé már nem voltam jó társaság. Szomorú voltam, feszült és végletesen negatív. Az egyik füzetemre egyszer valaki ráírta, hogy „Jakab, te pesszimista pöcs”. Azt hiszem, akkoriban ez lehetett az általános vélekedés rólam.

Persze ez betudható lenne a kamaszkori világfájdalomnak is, csak nálam nem múlt el. Évekig. A jegyeim előtte sem voltak már valami fényesek, de ezután tényleg csak bukdácsoltam. Nem tudtam figyelni, nem tudtam jegyzetelni, mindig máshol jártam, és csak reménykedhettem, hogy nem szólítanak fel az órákon.

Akkor nem volt mellettem olyan felnőtt, aki elmondta volna, hogy ez teljesen normális, hogy a kapcsolatok néha véget érnek, majd lesz másik. A szüleim nem vették észre, min megyek keresztül, mert nem voltam otthon soha. 

Ha mégis, akkor nem beszéltem velük. A szerepeimbe, a dobolásba és a dalszövegírásba menekültem, de sehol nem éreztem igazán jól magam. Egy idő után aztán talpra álltam, de úgy éreztem, mintha egy zseléből sodrott kötélen táncolnék a napjaim minden percében, amiről bármikor leeshetek és akkor vége. Cseppfolyóssá váltam belülről.

Egyszer az egyik barátomnak azt mondtam, hogy az életem olyan, mint egy szinuszgörbe, ami soha nem éri el a nullát.

Húsz évvel később, amikor az orvos megmutatta a disztímia képét, ugyanezt láttam: egy egyenes, alatta egy hullámvonal, ami egy ponton sem érinti az egyenest. Így éreztem magam legbelül: vagy rosszul, vagy nagyon rosszul, de a jótól mindig messze voltam.

Nálam nem váltotta egymást a boldogság és a szomorúság, nekem nem voltak jó és rossz időszakaim. Egyféle napom volt: szürke és annak a sokkal több mint ötven árnyalata.

Mivel korábban megtanultam, hogy nem éri meg kimutatni, mit is érzek valójában, mert akkor elfordulnak tőlem a többiek, amikor közösségben voltam, tartottam magam. Megvoltak azok a viselkedésminták, amelyekkel sikeres tudtam lenni társaságban, vicces voltam, beszélgettem, de ahogy egyedül maradtam, rögtön rám tört a maró magány és szorongás, ami egy idő után teljesen beépült a személyiségembe.

A jó dolgok csak átmentek rajtam – mintha meg sem történtek volna –, de minden rossz velem maradt hosszú-hosszú ideig.

Akkoriban a barátaimmal fesztiválokon töltöttük a nyarakat – ez endorfin és adrenalin bomba volt a szervezetünknek, a zenének és az alkoholnak köszönhetően. Emlékszem, a tízes éveim végén jártam, amikor a Szigeten, egy átbulizott este után egyedül sétáltam vissza a sátramhoz. A sötét Nagyszínpad előtti söröspohár-tengeren keltem át, amikor megint rám tört.

Elsírtam magam, minden ok nélkül. Nem értettem az egészet, hiszen olyan jól éreztük magunkat előtte. Akkor fogalmaztam meg, hogy a lelkem olyan, mint egy repedezett, lyukas vödör, amiből a réseken át kifolynak a boldogság, finom, csillogó homokszemcséi, de a bánat azbesztrögei örökre benne maradnak. 

Így telt el a gimnázium öt éve.

A főiskola pont olyan volt, mint egy fesztivál (leszámítva persze a vizsgákat és a tanulást): egy óriási kavalkád tele bulikkal, új emberekkel és új barátokkal. Többé már nem kellett mindennap látnom azt a lányt, sikerült elengednem, és belevetettem magam az életbe. Jót tett a változás, és azt hittem, hogy kinőttem a depis időszakot. Találkoztam a második nagy szerelmemmel is.

Megint jött a boldogság – egy ideig. 2009 nyarán, miután a világválság hozzánk is begyűrűzött, elbocsátottak a suli mellett talált munkahelyemről, és a kapcsolatomnak is vége lett. Ekkor tettem le a második diplomámat, és én, akinek 8 éves kora óta egy csepp szabadideje nem volt, ott álltam 24 évesen úgy, hogy nem volt mibe menekülnöm. A bátyámat – aki addig a példaképem volt – is ekkoriban veszítettem el. Ez fájt a legjobban. Őt a zenekarából rúgták ki, és ezzel együtt elveszítette a legjobb barátait is, amit rettentő rosszul viselt. Évekig tombolt, nem volt önmaga, nem lehetett ráismerni, majd egészen Thaiföldig menekült a problémái elől.

Ugyanúgy nem tudta feldolgozni a negatív dolgokat, mint én. Úgy tűnt, nálunk ez családi vonás. A depresszió örökletes.

A disztímia zabált. Egyre nőtt és erősödött bennem. 

Azon a bizonyos vödrön tágultak a repedések, és színültig volt mérgező rögökkel. Fekete köd telepedett rám, és úgy éreztem, hogy soha nem lehetek boldog. Hogy a boldogság egyszerűen nem illik hozzám. Engem a bánat öltöztet. Mint egy mustársárga zakó, ami senkinek nem áll jól, de hozzám passzol – pedig tudjuk, hogy a mustársárga zakók mindenkin borzalmasan néznek ki (elnézést azoktól, akik ilyet viselnek).

Tudtam, hogy ez nem én vagyok. Tudtam, hogy én jót akarok tenni, jó akarok lenni. Mindennap megpróbáltam, de nem tudtam kibújni az ocsmány hacukából. Utáltam mindent és mindenkit.

Ekkor már páran a barátaim közül is elfordultak tőlem. Olyan falakat emeltem magam köré, amiket senki nem tudott áttörni. Nem érdekelt, hogy megbántok másokat, nem érdekelt, hogy rosszat teszek, csak a fájdalom volt.

Képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Tzido

Anakinból Darth Vader lettem.

A nyár végén állást kaptam egy reklámügynökségnél. Felvettem a szimpatikus álarcom, belevetettem magam a munkába, és nagyon hamar magas pozícióba kerültem. Kampányok, prezentációk, díjátadók, forgatások és lányok követték egymást. Nem ritkán napi 17 órát dolgoztam, és a legtöbb hétvégét is munkával töltöttem. Robottá váltam, akinek humán szükségletei voltak. Találkoztam fantasztikus lányokkal, akikről tudtam, hogy boldoggá tehetem őket, és ők is boldoggá tehetnének engem, de akkoriban ez nem volt opció.

Számomra nem létezett a boldogság, csak a hajsza utána. Borzalmas ember voltam. Ahogy a disztímia felzabált engem, én úgy zabáltam a boldogságot, de nem maradt meg bennem semmi belőle. 

Minden kapcsolatomnak vége lett pár hónap után. Szeretném azt gondolni, hogy azért szakítottam, mert védeni akartam őket magamtól, de ezek olyan idők voltak, amikor nem létezett józan gondolkodás, szóval csak gyenge kifogás lenne.

Időközben a barátaimmal megalapítottuk a saját kreatív cégünket. Teljes erővel vetettük bele magunkat a munkába, és a vállalkozásunk azonnal beindult.

Sikeres voltam, ambiciózus – és semennyire sem boldog. Nem is emlékeztem már, milyen az. Így telt el majdnem tíz év, és akkor végre rászántam magam: felhívtam egy pszichológust, és elmentem terápiára.

Azt hiszem, ez volt életem egyik legjobb döntése.

Amikor belevágtam, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz és hosszú lesz, de a mai fejemmel biztosan kijelenthetem, hogy megérte. Ha ebben gondolkozol, tudnod kell, hogy ez olyan, mint az angoltanfolyam: nem elég beiratkozni, végig is kell csinálni.

Eleinte a pszichóm sem tudott rést ütni a falakon, de sok-sok ülés után végre elkezdtem sírni. Elindult a folyamat.

Megláttam a tükörben a mustársárga zakót, le akartam venni, és tűzre vetni. Meg akartam változni, nem akartam falak között élni, újra ÉN akartam lenni. Ekkor találkoztam Vele. 

Ha nem is az első másodpercben, de az első randi végén szerelem volt (azon az estén késve hozták a kaját az étteremben, így a magával hozott kutyakekszet ettük előételnek, és ez elég is volt). Olyan harmónia volt köztünk, amilyet akkor már sok-sok elszáradt éve nem éreztem. Teljesen fel tudtam oldódni benne. Hangos beszélgetések, hangos nevetések és hangos szex. Mindenét imádtam. A szemét, a szeplőit, a gondolatait, a humorát, a barátait, a családját.

Eleinte sosem veszekedtünk, rengeteget nevettünk, együtt feküdtünk és együtt keltünk. Jól ment a cégnek is, sokat dolgoztam, nagy volt a nyomás és a stressz, de igyekeztem megtartani a work–life balance-t – amennyire tudtam. Több időt akartunk együtt tölteni ezért – mert úgy éreztem már minden rendben –, abbahagytam a terápiát. Azt hiszem, ez volt életem egyik legrosszabb döntése.

A disztímia visszavonult ugyan, de nem halt meg, csak kivárt.

És amikor elérkezettnek látta az időt, újra támadt. Az első komoly veszekedésünk felébresztette.

Nem tudom, hogy a túlhajszoltság, a stressz, vagy a veszekedés által triggerelt dolgok hívták elő – vagy ezek mind –, de ott volt. Megoldottuk a problémáinkat, de újra jött a lehangoltság és a szorongás. Néha erős volt, néha halovány, de mindig velem volt. Harcoltam ellene, de egyre többször lenyomott. Fizikailag is egyre fáradtabb lettem, mert ez a küzdelem nem csak pszichésen visel meg.

Nem tudom pontosan, hogyan működik, de a lelki küzdelmek pont olyan fárasztók, mint egy ringben lenyomni 12 menetet. Folyton álmos vagy erőtlen vagy, és még a libidóra is hatással van.

Ő egyre boldogtalanabb lett mellettem, nem értette, mi van velem (ahogyan én sem), megingott bennem a bizalma, és egyre többet veszekedtünk. Nem tudtam megmagyarázni neki, mi zajlik bennem, hiszen én sem értettem, de meg akartam oldani a helyzetet, mert vele akartam leélni az életem. Aztán úgy alakult, hogy mással éli le.

Megint egyedül maradtam a disztímiával.

Ekkorra már megtanultam, hogyan kell szomorúnak lenni, profi voltam benne. Felvettem az álarcot, és bekapcsoltam a robotpilótát. Annyi volt a különbség, hogy most már a közeli barátaimnak el tudtam mondani, mit érzek. Visszamentem a terápiára, és úgy döntöttem, addig nem hagyom abba, amíg a végére nem járunk mindennek. Sokat sportoltam – ami nagyon sokat segít! –, körbejártam Új-Zélandot, szörföztem, és egész szépen alakultam.

Aztán jött a Covid és a karantén. Ültem a nappalimban, és nem értettem, mi történik. Először azt vettem észre, hogy alig bírom ki ebédig, hogy ne aludjak el. Minden napra be kellett iktatnom 2-3 szundit, mert nem bírtam nyitva tartani a szemem. A figyelmem teljesen szétesett, nem bírtam végigolvasni egy e-mailt. Egy idő után begyulladtak az ízületeim, ezért eltiltottak a futástól és minden sporttól – ez volt a kegyelemdöfés. Ettől kezdve rohamosan romlott az állapotom.

Lefekvés után órákba telt, mire elaludtam, kevés alvás után felriadtam, utána megint csak hánykolódtam reggelig. Rettegtem az éjszakáktól, és rettegtem a nappaloktól is.

Az ébren töltött órák undorító lelki és fizikai fájdalommal teltek. Akkoriban ébren álmodtam éjjel, és alva jártam nappal. Nemcsak hogy nem akartam, nem is tudtam beszélni senkivel. Rengetegszer csak néztem a telefonom képernyőjén világító „Anya” feliratot, de nem tudtam fölvenni. Kerültem a szüleimet, mert nem akartam, hogy így lássanak. Őket tényleg védtem magamtól. A céges ügyeket valahogy intéztem, de csak azokat tudtam, amik mentek rutinból, minden más a cégtársamra hárult. Rengeteget emésztettem magam az elvesztett szerelem miatt.

Sokszor remegtem, sokszor nem bírtam elmenni az ágyamig, ezért a nappaliban a szőnyegen aludtam el. Közben a pszichológusommal heti négyszer beszéltünk online. Rengeteget fejlődtem és tanultam, de valahogy már a terápia sem segített.

Egy novemberi éjjelen, hajnali kettőkor, teljesen részegen egy doboz cigaretta után elmentem futni, mert nem bírtam aludni. A 17. kilométer környékén összeestem a kihalt utcán, néztem az eget, és ekkor jutott eszembe először, hogy mi lenne, ha itt maradnék. Többé már nem léteztem.

A depresszió teljesen átvette az irányítást.

Volt, hogy úgy vezettem haza éjjel, hogy nem láttam semmit – sem a lámpákat, sem az autókat –, tövig nyomtam a gázt, és tudtam, hogy most csak azon múlik a tragédia, hogy vigyáz-e rám valaki odafent. Vigyázott.

És akkor jött az álom, amikor véget vetettem mindennek.

Onnantól kezdve – ironikus módon – az öngyilkosság gondolata tartott életben. Volt tervem, volt mit várnom. Nem én dolgoztam ki a részleteket, hanem az agyam.

Újra elkezdtem futni, hogy jobban legyek, és miközben róttam a kilométereket, ő szépen kitalált mindent. Ekkor döntöttünk úgy a pszichológusommal, hogy ideje elmenni egy pszichiáterhez.

Meglett a diagnózis, és elkezdtük a kezelést. Körülbelül egy hét után lettem jobban, és ez – a kisebb hullámvölgyektől eltekintve – azóta csak erősödik.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mert a nagy helyzet, hogy ez a betegség gyógyítható.

Húsz év után végre úgy érzem, hogy visszataláltam ahhoz a fiúhoz, aki valójában vagyok. Levettem a mustársárga zakót, és remélem, soha többet nem kerül rám újra. Megértettem mindent magammal kapcsolatban, és ezt a környezetemnek is el tudom mondani. Ez a legfontosabb.

Ha őszintén és tisztán tudtok beszélgetni a bennetek zajló dolgokról, akkor minden kapcsolat megmenthető és jobbá tehető – és ez nem csak a párkapcsolatokra érvényes. De ehhez meg kell ismernetek a belső folyamataitokat. Közhely? Lehet, de igaz.

Nem mondom, hogy minden fal leomlott bennem, de ma már őszintén és nyitottan tudok beszélni a szeretteimmel, és ez nemcsak nekünk segített elfogadni a történteket, hanem másokat is tudok támogatni, mert a 4 év terápia alatt rengeteget tanultam. 

Végtelenül sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, hogy nem tudtam eleget adni, miközben tele voltam bennem ragadt szeretettel. Ha tudtam volna jobban csinálni, úgy csináltam volna.

Ez a legrosszabb ebben a betegségben: nemcsak a te életedet teszi tönkre, hanem mindenkiét, akiket szeretsz és akik közel kerülnek hozzád.

Nem tudom ezeket a dolgokat jóvátenni, úgyhogy igyekszem minél kevesebbet rágódni a múlton, és a jövőbe nézni. Nem szoktam azon gondolkodni, mi lett volna, ha nincs a disztímia, mert a személyiségem része, de azon gyakran eltöprengek, mi lett volna, ha idejében felfedezik. Hol tartanék most? Ha sikerült volna megélnem mindazt a jót, ami történt velem, vagy csak sikerül elmondanom a szeretteimnek, hogy „figyeljetek, most épp ez és ez van velem”, már sokkal könnyebb lett volna. Persze, lehet, hogy ugyanitt csücsülnék és írnám ezt a cikket, de lehet, hogy már lenne saját családom és a gyerekeimnek tanítanék mindent, amit megtanultam.

Elképesztően hálás vagyok mindenkinek, akik kitartottak mellettem, és higgyétek el, borzasztóan sajnálom, hogy ezt eddig nem tudtam eléggé meghálálni.

És ez nem csak az én történetem.

Sokan szenvednek ebben a betegségben, és a legtöbben nem is tudnak róla. Ezzel élik le az életüket, káros szenvedélyekbe menekülnek vagy épp kitartanak, és teszik a dolgukat, csak éppen sosem boldogok. Pedig nincs olyan, hogy „ő ilyen szomorú típus”. Segítsetek magatokon és egymáson, ha érzitek, hogy baj van, mert bár nagyon nehéz és hosszú út ez, de érdemes végigmenni rajta, mert a boldogság egyszerűen jár! És tudjátok, hogy a mustársárga zakó alatt ott van az ember, aki szeretni, adni és álmodni akar. 

Jakab Zsolt

***

Ha magadra ismertél a cikkben, esetleg öngyilkossággal kapcsolatos gondolataid vannak, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, akkor mindenképp kérj segítséget! Éjjel-nappal ingyen hívható a 116-123 lelkielsősegély-szolgálat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / nemke

WMN szerkesztőség