Pintér Béla Szutyok című darabjának első jelentében a nagyhatalmú Professzor úr elmagyarázza az évek óta meddőséggel küzdő párnak, hogy egy (valószínűsíthetően) orvosi műhiba következtében a rutinműtétnek induló beavatkozás során ki kellett venni a nő méhét és petefészkeit, így már soha nem lehet vér szerinti gyereke. Miután a legkisebb érzékenységet és empátiát sem mutatva előadja monológját (hozzátéve az előbbiekhez, hogy teljesen értelmetlen a kórházat beperelni), kivonul a színről, orvosi köpenyének több méter hosszú uszályát kínzóan hosszú ideig húzva maga után.

A groteszkben az a jó, hogy egyszerre lehet rajta sírni és nevetni

Úgy emlékszem, én is nevettem ezen a jeleneten, pedig akkor már egy éve akartam gyereket, és fájdalmasan ismerős volt egyes nőgyógyászok hatalmaskodó és mindenfajta érzékenységet nélkülöző stílusa.

Az a fajta kiszolgáltatottság, amit akkor éreztem, amikor deréktól lefelé meztelenül, széttárt lábakkal, a hátamon feküdtem egy kengyelben, és egy olyan idegen férfi vizsgálódott a lábam között, aki tiszteletlen, goromba volt velem, vagy semmibe vette az érzéseimet.

Végzős pszichológusként persze azt is tudom, hogy a humor egy – egyébként érett – elhárító mechanizmus, amelyet adott esetben jól használhatunk arra, hogy a nyomasztó érzéseinkkel vagy a külvilágból jövő fájdalmas ingerekkel megküzdjünk. Ezért tudunk nevetni egy ilyen jeleneten még akkor is, ha tulajdonképpen egy olyan kollektív traumát hív életre, amelyen rengeteg magyar nő – és férfi és család – osztozik, akinek volt már dolga nőgyógyásszal. 

Remélem, nem kell külön szólnom arról, hogy vannak fantasztikus nőgyógyászok és szülészorvosok

Egy adott szakemberrel kapcsolatban is nagyon eltérők lehetnek egyes páciensek élményei. Arról azonban mégis csak kell, hogy nem ismerek nőt, aki ne csalódott volna már nőgyógyászban, vagy ne kellett volna öt-tíz szakembert is megkeresnie a problémájával, mire azt érezte, hogy valóban foglalkoznak vele, vagy olyat, akit ne ért volna már kifejezetten traumatikus élmény a rendelőben, szülőszobán. (ITT írtunk például arról, hogy a férfiaknak is milyen lelki sérülést okozhatnak ezek az élmények.) 

Ez a cikk a kollektív fájdalmat próbálja kifejezésre juttatni, és feltenni a kérdést, hogyan lehetne másképp.

Engem rengeteg rossz élmény ért a nőgyógyászokkal kapcsolatban

Ám végre megtaláltam azt az egy orvost, akiben megbízom, aki partnernek tekint. Tizenhét évesen voltam először Budapest egyik legrosszabb hírű kórházának államilag támogatott rendelésén, ahová aztán évekig jártam. Emlékszem, az egyik orvos olyan gyorsan nyomkodta az új betegeket behívó kis csengettyűt, hogy csaknem egymás hegyén-hátán álltunk bugyiban az öltözőben. Egy ilyen alkalommal egyszer végighallgattam egy szerencsétlen lány (és partnere) makacs nemi betegségének egész kórtörténetét, akivel aztán együtt sétáltunk le a villamosig, és én már ettől rettentően szégyelltem magam. Azután sokáig úgy gondoltam, egy nőgyógyász biztosan sosem szégyelli magát a viselkedéséért.

Hatalmas lépésnek éltem meg, amikor már megengedhettem magamnak, hogy fizetésemből járhattam magánrendelésre, de hamar beláttam, hogy ebben a műfajban itt sem feltétlenül kedvesebbek az emberrel.

A nőgyógyászat szépen lassan olyan lett, mint a fogorvoslás

Aki akár csak éppenhogy megengedheti magának, az nem az állami ellátást választja ebben a két szegmensben. A nőgyógyászatban lassan azok sem, akik egyáltalán nem engedhetik meg maguknak a magánellátást. Ez az egész sokat elmond a magyar egészségügy helyzetéről, az ott dolgozók megbecsültségéről, motiváltságáról, a magyar ember végtelen kiszolgáltatottságáról, amikor szeretne meggyógyulni… vagy csak éppen szülni egy gyereket. Vagy többet. És itt következik a nőgyógyászat nagy aduásza. Nemcsak önmagában az, hogy azon kevés egészségügyi szolgáltatások közé tartozik, amelyeket teljesen egészséges páciensnek is rendszeresen igénybe kell vennie, hanem azért is, mert a nőgyógyászat foglalkozik azokkal, akik gyereket szeretnének, gyereket várnak, gyereket hoznak vagy hoztak éppen világra.

Ezek az esetek többségben teljesen természetesek, normális esetben nincs szükség a medikalizálásukra, mégis orvosi hatáskörbe tartoznak, és hatalmas üzlet van bennük.

Ha pedig bármelyik a három közül nehezített, problémás, akkor végképp beindul a nagyüzem, és könnyedén el lehet tapsolni milliókat arra, hogy minden rendben menjen. És persze arra is, hogy végül semmi se menjen rendben.

A másik, ezzel összefonódó probléma, hogy a nőgyógyászat nem egyetlen szakorvosi területet foglal magába, hanem rengeteget. 

 

Nincs olyan nőgyógyász, aki minden egyes részletéhez értene ennek a szakmának.

Mert ahhoz az kellene, hogy például meddőségi specialista, onkológus, endometriózis-specialista legyen egy személyben, amellett, hogy természetesen abszolút ért a nőgyógyászati betegségek kivizsgálásához és kezeléséhez, a nőgyógyászati sebészethez, a terhesgondozáshoz és a szülés levezetéséhez. Azt szerintem mindenki érti, hogy ez emberileg nem lehetséges. Az a baj inkább, hogy nem is egy olyan orvos van, aki mégis elhiteti a páciensekkel, hogy ő erre egyedül is képes. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor a nőgyógyászom elkezdett engem más orvosokhoz küldözgetni. Specialistához, endokrinológushoz, belgyógyászhoz. Kellett egy kis idő, amíg megértettem, hogy ő pont ezért jó orvos. Nem szégyelli, hogy nem specialistája mindennek, nem kezelgette saját szakállára az endometriózisomat vagy a meddőségemet. Milyen szerencsés vagyok! És azért is, hogy sosem kellett még megalázva, megtörten, meghasonulva távoznom tőle.

Ezek mindannyiunk történetei

A negyvenes évei elején járó Julianna három éve próbál teherbe esni. Az értékei jók, az orvosok biztatják, de a kora miatt már van benne egy félsz, hogy mi lesz, ha mégsem lehet gyereke.

„Mivel az esetemben nincs egy jól körülhatárolt ok, amiért nem jön össze a baba, felkerestem egy budapesti specialistát, akiről az a hír járja, hogy nagyon alapos, a legapróbb eltéréseket is észreveszi a leletekben, és a leglehetetlenebb helyzetekben is sikerül elérnie, hogy egy párnak gyereke szülessen” – meséli. „Erről egyébként eszembe jut az is, hogy a legtöbb meddőséggel küzdő nő vagy pár a közösségi médiából informálódik, és az az érzésem, hogy biztosan sok remek orvos van, akinek nem olyan erős az internetes jelenléte, pedig fontos lenne, hogy eljusson a hírük a páciensekhez.

Azt sem akarom titkolni, hogy szerintem mekkora baj van a rendszerrel. Az általam ismert meddőségi klinikákon nem végeznek komolyabb vizsgálatokat az első beültetések előtt, így szerintem sok olyan eltérést sem vesznek észre – mert nem keresik őket –, amelyek komolyan befolyásolják a lombik sikerességét.

Az ottani orvosok például semmilyen életmódbeli változtatást, táplálkozási protokollt vagy sportot nem ajánlottak, amellyel javíthatnám az esélyeimet. Gyakran öt-tíz percet tudnak egy klienssel beszélni, érthető, hogy ezalatt épp csak a leleteiket tudják átnézni. Pedig nagyon fontos a táplálkozás és az életmód is a termékenységhez. Ezért mentem el a szóban forgó ünnepelt specialistához konzultációra.

Valóban nagyon alapos volt, sok időt szánt a kivizsgálásra, de nagyon drágán dolgozik, és mindenkitől elvárja, hogy minimum három alkalommal jelenjen meg nála, ami százezres nagyságrendű tétel. Nagyon zavart, hogy előre nem feltétlenül lehetett tudni, ki mennyit fog fizetni. Én az első alkalommal majd leestem a székről, amikor ötvenezer forintot kellett otthagynom. Másodjára elhatároztam, hogy szólni fogok: szeretném azt az összeget fizetni, ami a rendelőben felakasztott kiíráson szerepel. Sokkal rövidebb ideig voltam bent, mint első alkalommal, mégis újra ötvenezer forintot kért tőlem.

És bármennyire karakán nő vagyok az élet minden más területén, ott végül még csak szólni sem mertem.

Azt sem tagadom, hogy még vissza is fogok menni hozzá, és ha újra elkéri ezt az összeget, akkor azt hiszem, újra ki is fogom fizetni, mert gyereket szeretnék, és nem dobom el ezt a mankót. Közben látom, hogy morálisan mennyire megkérdőjelezhető, hogy egy orvos teljesen random módon kérjen a konzultációiért pénzt kiszolgáltatott helyzetben lévő nőktől és pároktól, akik mindent megadnának azért, hogy gyerekünk legyen.”

Szajki-Vörös Adél újságíró-forgatókönyvíró névvel vállalta a történetét

Fontosnak tartja, hogy hallassák a hangjukat azok, akiket nőgyógyászati kivizsgálás vagy szülés alatt ért trauma:

„Szorongó kismama voltam, de az orvosomat ez nem különösebben érdekelte. Legtöbbször csak annyit mondott: »mit fél ennyire, a neheze majd a szülés után jön!«

Szerencsére volt annyi önreflexióm, hogy magam kerestem szakembert, aki lelkileg is támogatott a terhesség alatt. A harmincötödik héten erős fájások indultak be, ezért bementünk a kórházba. Gyógyszert kaptam, leállították a fájást, de már akkor közel három kilósnak mérték a babát, ezért a hátralévő öt hétben sokszor eszembe jutott, hogy mekkora lesz, amikor eljön a szülés ideje, és vajon ki fog-e férni? Az orvosomat viszont nem igazán érdekelte, hogy vannak kérdéseim. 

 

Onnantól kezdve egészen addig voltak jóslófájásaim, amíg a negyvenedik héten, rohamsebességgel meg nem indult a szülés. Már akkor kontrollvesztettnek éreztem magam, amikor a szülésznő kérdés nélkül feldugta az ujját, és elkezdte a méhszájamat tágítani. Azóta is azt kérdezem: nem lehetett volna úgy, hogy előtte megkérdezi: megtehet-e bármit a testemmel? Vagy legalább megnyugtató hangnemben elmondja, hogy most mi fog velem történni. A szülés közben pedig folyton azt hallgattam, hogy »Adél, ez még csak egy kis fájás a gép szerint«, én meg azt hittem, ott pusztulok el. Végül hirtelen leesett a babám szívhangja, ezért betoltak a műtőbe. Minden annyira gyorsan történt, hogy rosszul lettem, sokkot kaptam, és amikor a gyermekemet megmutatták nekem, épphogy csak egy puszit tudtam lehelni a kis arcára. Hallottam, hogy azt mondják, 157 a pulzusom.

Szerintem az volt az első pánikrohamom, órákig azt hittem, hogy meg fogok halni

A férjem kint hallotta, hogy jelzem, baj van, aztán elhallgatok. Az orvosom ekkor odalépett hozzá, mondván, beszélniük kell. Később a férjem azt mesélte, biztos volt benne, most közlik vele, hogy meghaltam.

Ám az orvosom annyit mondott, figyeljen oda rám a jövőben, mert vannak anyák, akik nem ismerik fel sajátjukként a gyereküket.

Nem gondolt bele, hogy odalép egy férfihoz, aki hallotta, hogy a felesége segítséget kér a műtőben, majd elhallgat, és akkor ott áll az újszülött gyerekével a kezében, a szülész pedig ezzel sokkolja. A férjemet is traumatizálta ez az esemény, én pedig pánikbeteg lettem hosszú hónapokra.

Máig úgy hiszem, hogy az orvosom megmentette a babám életét, és talán az enyémet is

Mégis sokat gondolok arra, mennyivel könnyebb lett volna, ha emberségesebben bánnak velem. Egy olyan határhelyzetben, mint amilyen egy nehéz szülés, mindannyian a sorsnak vagyunk kiszolgáltatva: valójában senki sem tudja, pontosan mi fog történni, az orvosok sem. A szülésemkor azt éreztem, hogy egy mindannyiunknál nagyobb erő lebegett fölöttünk, és remélem, hogy van olyan orvos, aki tudja: ilyenkor ő is csak egy eszköz csupán, még ha esszenciális eszköz is ezen az úton. Utólag semmit sem bánok, ami történt, mert rengeteg régi, feldolgozatlan traumát előhozott belőlem ez az élmény, amiket aztán fel tudtam dolgozni, és máig foglalkozom a témával.

Az a magamra hagyottság, kiszolgáltatottság és kontrollvesztés azonban a mai napig kísért, bár egyre jobban a helyén kezelem.”

Sorsfordító élethelyzetekben – súlyos nőgyógyászati betegség, szülés, meddőség – elmondhatatlanul kiszolgáltatottak lehetünk, de a nőgyógyászati rendelőben, szó szerint lemeztelenedve egy idegen előtt „hétköznapi” problémáinkkal kapcsolatban is mély nyomot hagyhat bennünk az, ha valaki megalázóan viselkedik. Ezek a történetek világítanak rá leginkább arra, hogy talán nincs is olyan nő, akivel valaha ne történt volna már ilyesmi.

„Sok nő számára ismerős tünetekkel mentem el a kerületi szakrendelőbe: hüvelyi diszkomfortérzet

Már ennek hallatán kiakadt az orvos, gúnyosan beszélt velem, hogy az elmondottak alapján semmi bajom. Úgy éreztem, érzékeltetni szeretné velem, hogy éppen a drága idejét rabolom egy ilyen apró-cseprő problémával” – meséli Bea. „Aztán kelletlenül megvizsgált egy hüvelyi pH-t ellenőrző tesztcsíkkal, és diadalittasan mutatta fel, hogy a pH-m teljesen rendben van. Ez már nevetséges volt, hiszen számtalan egyéb fertőzése is lehet az embernek, ami nem jár pH-változással. A vizsgálat végén megkérdezte, hány éves vagyok.

Amikor mondtam, hogy 35, és kiderült, hogy nincs gyerekem, azt mondta – ezekkel a szavakkal –, »akkor ideje belehúzni, ha még szeretnék«.

A legnevetségesebb az volt, hogy mikor pár perc múlva felöltöztem, és a kezembe adta a kórlapot, mellékesen megkérdezte, írjon-e fel egy bizonyos fogamzásgátló eszközt. Szerintem elfelejtette, hogy az előbb még a gyerekvállalást sürgette, és biztos busás pénzt kap az orvoslátogatótól, ha felírja az adott terméket. Tragikus.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Minden fenti történet ismerősen cseng

Nem először hallom, olvasom őket, még ha nem is pont ugyanebben a formában. Velem is megtörtént egy s más, de családtagjaimmal, barátaimmal is. Férfiaktól is hallottam megrázó történeteket, elmesélték, milyen érzés kiszolgáltatott állapotban, megalázva, fájdalomban látni azt a nőt, akit szeretnek. Mi, nők talán már egy kicsit edzettebbek vagyunk, sokat kell nyelnünk azalatt a 40-50 év alatt, amíg több-kevesebb rendszerességgel nőgyógyászhoz járunk.

Látjuk, mi megy a rendelőkben, a szülészeteken, pedig azt is tudjuk, hogyan mehetne másképp. Hogy hogyan kellene vizsgálni minket, beszélni velünk.

A dolgok azért szerencsére változnak

Egyre több olyan orvos van, akinek fontos a páciens és szakember közti megfelelő kommunikáció, a bizonyítékokon alapuló orvoslás, és én annak is örülök, hogy egyre több a női nőgyógyász. Mert számomra kellemesebb, ha egy nő vizsgál – mégis csak más olyasvalakivel megbeszélni a menstruációnkat és terhességi tapasztalatainkat, aki maga is átélte azt, vagy legalább ugyanolyan szervekkel rendelkezik, mint én.

De még mindig sok a szakmában a „kiskirály”, akinek nem kell kedvesnek lennie, mert vagy ő az egyetlen elérhető szakember a térségben, a kórházban, vagy mert neki a legjobb a szakmai híre, vagy mert elhiteti magával és másokkal is, hogy ő az egyetlen igazi specialista valamiben. Sajnos sokszor azt látom, néhány ilyen ember sikeresen adta tovább a stafétát fiatal kollégáinak is, akiknek sokkal fontosabb az önképzés és saját szakmai hírnevük ápolgatása, mint a páciensekkel való emberséges bánásmód. Pedig aki emberekkel foglalkozik, annak erre is nagyon nagy hangsúlyt kellene fektetnie. Ezt pedig csak úgy lehetne elérni, ha az állam és a magánintézmények vezetői is elvárnák, hogy az általuk foglalkoztatott orvosok tisztelettel bánjanak a betegekkel. Tudom-tudom, ez a rendszer ennél sokkal több sebből vérzik, de azért valahol mégiscsak groteszk, hogy lassan az lesz az utolsó vágyunk, hogy emberségesen bánjanak velünk.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Mariakray