„A vetéléseket feldolgozni nem azt jelenti, hogy már nem fájnak többé” – Sorozatos vetélés után is születhet egészséges kisbaba

–

A sminkesként dolgozó Illés-Váczi Orsi harmincas éveiben találta meg élete szerelmét, harmincöt volt, amikor összeházasodtak, az esküvő után pedig úgy gondolták, rögtön jöhet is a baba. Pár hónap múlva már teherbe is esett, a tesztje éppen karácsony táján lett pozitív. Mint a mesében.

„Volt egy enyhe, kezelt pajzsmirigy-alulműködésem, de ezen kívül teljesen egészséges voltam, amiatt pedig abszolút nem aggódtam, hogy esetleg a korom miatt nehezebben esem majd teherbe. Az azért meglepett, hogy ilyen hamar összejött a baba” – emlékszik vissza. „Hat hetes terhes voltam, amikor egy éjszakai videóklip forgatásán sminkeltem, és elkezdtem enyhén vérezni. Próbáltam összeszedni magam, és zokszó nélkül végigcsinálni a munkát, miközben belül iszonyúan kétségbe voltam esve. 

Orsi felkereste a nőgyógyászát, aki akkor még mindent rendben talált, ám két nap múlva, erős görcsök kíséretében megindult a vetélés.

„Teljesen egyértelmű volt, hogy a terhességnek vége. Láttam a petezsákot és az embriót is. Ez a kép örökre beleégett a retinámba.”

A terhesség műszeres befejezésére nem volt szükség, a vetélés okát nem vizsgálták

– hiszen, ahogy a nőgyógyász is mondta, a várandósság ilyen korai szakaszában ez gyakran megtörténik. Orsi a következő próbálkozásig kivárandó türelmi időt arra használta fel, hogy egy korábbi műtét után a lábában maradt csavart kivetesse, majd egy rövid lábadozást követően, áprilisban már újra várandós volt. Egy másik nőgyógyászhoz ment, aki a biztonság kedvéért progeszteron készítményt írt fel neki. 

 

„Máig emlékszem rá, hogy a terhesség megállapításakor az orvos tett egy olyan megjegyzést: ha nem maradna meg a baba, akkor valószínűleg a beágyazódással vannak gondok az esetemben. Akkor is furcsa volt, hogy egy elvileg rendben lévő, korai terhesség esetében miért merül fel ez, de amikor aztán két hét múlva, pontosan ugyanúgy, ahogy első alkalommal, elöntött a vér, különös jelentőséget kapott. Utólag azt gondolom, hogy túl gyorsan estem teherbe, nem dolgoztam fel kellőképpen a korábbi veszteséget, és egy sikeres terhességgel akartam meggyógyítani a vetélés miatti fájdalmat és kudarcélményt” – mondja Orsi, aki a második veszteséget már sokkal nehezebben viselte, mint az elsőt. Először lelki segítséget keresett, aztán elment egy komoly orvosi kivizsgálásra is. Járt terheléses vércukormérésen, cikluskövetésen, mindenhol mindent rendben találtak. Az orvos azt is megkérdezte, előfordult-e a családjában trombózis, de Orsi nem tudott róla, így abba az irányba tovább nem vizsgálódtak. Az orvos arra gyanakodott, hogy valamiért az embrió méhfalban való megtapadásával lehet a gond.

„Mindenesetre mire eljött a szeptember, már újult erővel, önbizalommal telve álltunk neki újra a babatervezésnek. Az orvos is azzal biztatott, hogy karácsonyra újra terhes leszek – és így is történt.

Két gyógyszert is szednem kellett, egyiket a ciklusom alatt, a másikat a pozitív terhességi teszttől kezdve. Volt bennem egy kis félelem, de megbíztam az orvosomban, és úgy éreztem, felkészültem, részt vettem minden szükséges vizsgálaton, nem lesz semmi baj. Ráadásul szeptember 3-ra voltam kiírva, ami a születésnapom, a hármas pedig a szerencseszámom, mert a férjem is 3-án született. Ezt biztató jelnek vettem.”

A hetedik héten, egy januári vizsgálat során azonban túl nagynak ítélték a szikhólyagot, ami lehet egy közelgő vetélés előjele

Az orvos akkor már úgy engedte el Orsit, hogy lehet, hogy megmarad a baba, de lehet, hogy nem. A következő napokban a bizonytalanságot volt a legnehezebb elviselni. Ráadásul néhány nap múlva Orsi nagymamája is meghalt, a temetés előtti napon pedig az ultrahang azt mutatta: a baba a méhében már nem él.

„Itt éreztem először, hogy ezt már nem bírom el. A harmadik babámat vesztettem el egy év alatt, ráadásul a küret (a befejezetlen vetélés műszeres befejezése) nagyon rossz élmény volt számomra, sokkal rosszabb, mint a spontán vetélés. Elviselhetetlennek éreztem a tudatot, hogy a babámat egy kórházban kiveszik belőlem, hogy nem természetesen történik meg a folyamat. Már a méhszájtágító felhelyezése után elájultam, a műtétet követően pedig begyulladt az epém.

Én akkor ezt a dolgot elengedtem. Azt mondtam a férjemnek, hogy még egyszer ezt nem szeretném átélni, ő pedig látta, hogy mennyire szenvedek, és azt szerette volna, ha ennek vége.

Az elveszített babákhoz kötődő emlékeinket összegyűjtöttük, a hátsó kertünkben elástuk, és egy mocsári hibiszkuszt ültettünk föléjük. Ennek a növénynek olyan a virága, akár egy petezsák, minden évben a tövéig lefagy, aztán tavasszal újra nő, és egyre nagyobb és gyönyörűbb lesz. Ennek a szimbolikája nagyon fontos volt számunkra.”

Orsi teljesen irányt vesztett, és elment egy lelki segítőhöz, hogy legalább a hitét visszakapja abban, hogy valaha lehet gyereke. Aztán felkereste Sevcsik M. Annát a Babagenetika Egyesületnél, aki ajánlott egy női nőgyógyászt, és megkérdezte, hogy öröklött trombózishajlamra szűrték-e már. Ő azt felelte, hogy mivel a családjában nem volt ilyen jellegű megbetegedés, nem. Végül úgy döntött, megcsináltatja a szűrést, és éppen, mire az új orvoshoz került, kiderült, hogy hordoz egy MTHFR nevű génmutációt, amely fokozhatja a trombóziskészséget, valamint magzati ártalmakat is okozhat, például korai vetélést. Hirtelen összeállt a kép. A többi vizsgálat eredménye mind a férjénél, mind nála negatív volt. Nem sokkal ezután pedig spontán újra terhes lett. 

 

Orsi korábban egyeztetett az orvossal, hogy egy újabb terhesség esetén már az elejétől kezdve vérhígítóval kell injekcióznia magát, emellett pedig ismét progeszteronkúpot kell használnia. A tesztje azonban pénteken lett pozitív, az orvosa viszont vidéken volt, így más nőgyógyászhoz kellett fordulnia. Ebben a korai szakaszban még nem volt biztosan látható a terhesség az ultrahangon, így az orvos nem merte felírni a kúpot, amíg nem zárható ki teljes bizonyossággal a méhen kívüli a terhesség. A vérhígítót pedig hematológus szakvéleménye nélkül ugyancsak nem volt hajlandó felírni. Orsi zokogva mesélte el neki három korábbi vetélése történetét, így végül a kúpot megkapta, de olyan hematológust ismét csak a Babagenetika Egyesületen keresztül tudott elérni, aki a korábbi leletei alapján azonnal felírta neki a vérhígítót.

„Ezt a várandósságot már a családnak is csak a tizennegyedik hét után mondtuk el, amikor a genetikai vérteszt eredménye is megvolt

Nekem személyesen is meg kellett küzdenem azzal az érzéssel, hogy elhihetem-e, ez a baba már velünk marad. Ebben az anya-magzat kapcsolatanalízis nagyon sokat segített. Annak a kimondása, hogy ő létezik, és nem fogjuk elveszíteni, nagyon sokat számított.

Korábban mindig kerestem a választ arra, miért történtek a vetélések, és általában magamat hibáztattam. Az elsőnél például azért, mert a nehéz sminkes táskámat cipeltem a lépcsőn. Persze, ennek semmi köze nem volt a vetéléshez. Az orvosokat sosem hibáztattam. Úgy érzem, mindenki jót akart nekem, és mindenki a tudása legjavát nyújtotta.”

 A sok szenvedés után ez az időszak nagyon pozitív volt Orsi számára

A terhességgel mindig minden a legnagyobb rendben volt, bár nagyon sok vizsgálaton járt, és csak akkor volt nyugodt, ha biztosan tudta, hogy a baba jól van és egészséges. Nem érezte, hogy szorongana vagy túlságosan aggodalmaskodna. Egyszerűen azt tette, amitől biztonságban érezte magát, mert úgy gondolta, ami őt megnyugtatja, az a babájára is pozitívan hat.

„Mindenkivel vicceltem a terhesség alatt, hogy majd úgy szülök, hogy tüsszentek egyet, és kijön a baba. Szinte valóban így történt, mert a fájások délután indultak be, a kiírt időpont előtt egy nappal, este nyolc körül pedig már meg is született Samu. Nagyon szép szülésélményem volt.”

Orsi azért határozta el, hogy névvel és arccal is vállalja a történetét, mert számára mindannak az elmesélése, amin keresztülment, a feldolgozást, a szembenézést és a megbékélést segíti, egyben pedig támogatni szeretné a többi nőt is, hogy ne szégyelljék a vetélés okozta fájdalmukat, emellett pedig higgyék el, hogy több vetélés után is lehet problémamentes terhességük és szép szülésélményük.

„Az a típusú ember vagyok, aki nem szeret másoknak csalódást okozni, és a vetéléseimnél mindig úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. A terhességgel ígéretet tettem, a vetéléssel pedig nem tartottam be azt, és ezért csalódást okoztam a környezetemnek. Pedig egy végtelenül elfogadó és szerető családból jövök, és a férjem is mindig maximálisan támogatott. Nagyon fontos lenne a vetélésről nyíltan, ítélkezés nélkül beszélni, mert sok nő egyedül marad az érzéseivel, nem kap semmilyen támogatást másoktól, ezt pedig egyedül nagyon nehéz feldolgozni. Én nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy megváltoztassam a viszonyulásomat a történtekkel kapcsolatban. A vetéléseket feldolgozni pedig nem azt jelenti, hogy már nem fáj többé, hogy egy új kisbaba az elveszítettek helyébe lép. Én mindegyik babámhoz kötődtem, mindegyiknek volt neve. Az ő emlékükre tetováltattam magamra három lufit, ami az elengedés szimbóluma, ugyanakkor mégiscsak egy tetoválás, tehát örökre velem marad. Festettem egy képet is, amin egy lány elenged három lufit. Ezek és az elveszített babáimhoz kötődő tárgyak eltemetése is mind olyan rítusok voltak, amik rengeteget segítettek. Utána mindig sírtam, de aztán jött a megkönnyebbülés.”

Kerekes Anna

Képek: Kiss-Szabó Viktória