Ma megnéztem a sztóma helyét, a vadiúj hegemet. Előre elterveztem, hogy arra fogok gondolni ebben a szép, diadalittas pillanatban, hogy van még egy hegem, az igazi menő csajoknak van ilyen, és milyen csodálatos, ahogy húzódik keresztbe a függőleges vágás mellett. Aztán amikor kiment a kötöző nővér, elbőgtem magam. (Lehet, csak magamat sajnálom, ez is milyen béna már.)

Mert hát mit számít még egy heg, úgyse látszik ki a magas derekú nadrágokból, hét éve csak ilyesmit hordok, kit érdekel, úgyis alig látják. (Ó, pontosan tudom azt is, mit fogtok majd mondani, hogy te szuper vagy a hegeddel együtt, meg hős vagy, meg minden.)

De mi van, ha nem akarok hős lenni? Csak egyszerűen ember akarok lenni, normális emésztéssel, megfelelő hosszúságú bélszakasszal, hormonháztartással, hólyag- és vesefunkciókkal, hogy a méhemről már ne is beszéljek. 

Néha elképzelem magam normál testű, hétköznapi nőként, akinek mindez megvan. Nem ismer senki, csak megyek az utcán, teljesen hétköznapi gondjaim vannak, például el kell dönteni, hogy menstruációnál szárnyas betétet használjak, vagy a sokak által átkozott tampont. 

Hét éve nem menstruáltam. A hasamon pedig lassan sakkversenyt lehet rendezni. 

Amúgy nem vagyok szomorú. A heg tényleg nem számít. Még meg is lehet szeretni. Nem az a fontos, hanem ami mögötte van, ott jöjjön rendbe minden, működjön rendesen a bélrendszer, álljon helyre az anyagcsere, és soha többé ne legyek rosszul, ebben az életben többé ne fájjon semmi. 

Tudom azt is, hogy most túl sokat kívánok. Mert pontosan tudom, hogy a műtéttel még nincs vége. De felkészültem, egy gondosan kidolgozott rendszerben osztom be a testem, leszámolok egy rakás dologgal, ami eddig az életemhez tartozott, egy kicsit közben én is meghalok.

Egy életen belül hányszor lehet meghalni? Csak úgy kérdezem. 

(Úgyse tudjátok a választ.)

A nap besüt a tojáshéjfalú kórterembe, nincs itt senki, csak én, olyan nyugalmas helyen vagyok, tisztára, mint egy szálloda. Mindenki drukkol, mindenki kedves, gyorsan telnek a napok. 

Nem is fáj. Képzeljétek, nem is fáj. Az anyagcsere is beindult. 

A műtét másfél órás volt, kicsit feladtam megint a leckét, volt még egy pici összenövés, nehogy már olyan egyszerű legyen a főorvos dolga, az egyik legjobb sebész az országban, csak meg tudja oldani, persze, hogy meg tudja oldani, hiszen megoldotta. És gyönyörűséges, tíz centis heget varrt a sztómám helyére. A pici, vörös szamóca eltűnt a hasamról, vége van. Hát nem ezt akartam? Hát de.

Most jól megkaptam (jól vigyázz, hogy mit kívánsz.) 

Ezen az osztályon azt kérdezgetik, hogy van-e már puki, volt-e már széklet. Emlékszem, amikor augusztusban azzal indultunk, hogy az epémmel van gond, és írtam az epés megjegyzéseimet, azon agyaltam, hogyan fogok epe nélkül élni. Most meg ugyan ki tartja számon, hogy ezt a szervemet is kivették. Eszembe se jut.

A hasam és a combom még narancsvörös a fertőtlenítőtől, és került egy kicsi a karomra is. Nem akarom tudni, hányféle pózban feküdtem a műtőasztalon, de akaratlanul is elképzelem magam fura kitekert pózokban, csővel a torkomban, a legjobb alvásom közepén. Életemben nem aludtam olyan jókat, mint a műtőben, az az érzés, amikor visznek be, elbódítva, szinte vidám vagy, légies, vicceskedsz a műtősökkel, egyvalaki mindig megsimogatja a fejed (már ezt is megfigyeltem,) és egyszer csak bamm, beüt a cucc, és olyan mélyre kerülsz, mintha visszamennél az anyaméhbe. 

Most az osztályon keltem fel, ahogy a főorvos úr ígérte. Puha ágyban, napfényben, nyomtam egyből a nővérhívót, mert nem mertem ledugni a kezem a hasamhoz, nehogy ott találjam a zacskót.

A nővérke jött, kacagott, hogy már fél órával ezelőtt beszéltünk, sőt már a főorvossal is beszéltem, minden rendben van, és nyugodtan dugjam le a kezem, mert nincs zsák. 

Egy pillanatra sem emlékszem ezekből, simán aláírathatnának velem adás-vételi szerződést, vagy lemondathatnának a szerzői jogaimról, mert derűsen elcsevegtem velük, de semmi nincs meg belőle. (Még jó, hogy a kezem nem kérik meg ilyen állapotban, még valami hülyeséget adnék válaszul.)

Most péntek van, és ettem húslevest. Anyukám párja főzte csak nekem tegnap este. Ez visszahoz az életbe. 

A hétvégét itt töltöm, az biztos, a főorvos nem mondja meg, mikor mehetek haza, de szerinte maradjak nyugodtan egy hónapig is akár, itt mindenki a gondomat viseli, szeret.

Thanks, God, It's Friday, ahogy a művelt francia mondaná, és tényleg köszi, na nem azt hogy végre péntek, hanem hogy az emberi szervezet frankón úgy van kitalálva egy születés és egy halál között, hogy képes újrateremteni önmagát. A tízcentis sztómazáró hegem melletti huszonhét centist hat hete nyitották és zárták újra, és már olyan szép, mint egy Picasso festményen a nő.

Ha felvágják az ember irháját, akkor újra összeforr.
Ha kivágnak egy darabot a beléből, akkor majd összekapcsolódik egy másik szakasszal, és vígan fog emészteni, ha nem is pont ugyanúgy, mint azelőtt.

Ha meghalunk, akkor meg feltámadunk. Porból lettünk, porrá leszünk, miegymás.

Éljen az élet!

Szentesi Éva