Steiner Kristóf: A „ne árts” szellemisége nem függ a nemektől, legyen ez mindenkinél prioritás – A veganizmus világnapjára

–

„Jó, de egy kolbász azért hiányzik mellőle.”

„Babból készült burger? Finom, de még jó, hogy egyedül alszom ma éjjel…”

„Ízlik amúgy, de nekem az edzés miatt kell az állati fehérje.”

„Én lennék vegán, ha mindig ilyen kaját raknának elém.”

„Én amúgy majdnem teljesen vegán vagyok, de azért a vaj az vaj, meg, mondjuk, anyám rántott húsa, jó, meg, mondjuk, a libamáj. Ja, meg az ilyen tengeri cuccok – de az vegán, nem? Ja, nem, bocs, az a gomba.” 

Nagyon nehéz lesz ezt az írást állandó politikai korrektséggel áthatva lejegyezni, anélkül hogy gender sztereotípiákat pufogtatnék, de az iménti mondatok rendszerint a férfiak száját hagyják el egy-egy vacsoránk után. A lányok, hölgyek, asszonyok, kislányok, nénik rendszerint olyasmiket mondanak, mint:

„Ájulat.”

„Imádom benne a fahéj és a csili harmóniáját!”

„Voltam vegán egy évig, de elcsaltam kicsit, aztán valahogy észrevétlenül átcsúsztam vegetáriánusba, illetve, hát, flexi, mert halat, mondjuk, eszem. Néha. Ha friss. De az utóbbi időben, amikor ettem, már nem is esett jól. Szóval csak azt akartam mondani, hogy ez után a vacsi után újra erőt érzek magamban, hogy komolyan vegyem.” 

Meg ilyenek. 

Becslések szerint a világ vegánjainak 80 százaléka nő. A rövid magyarázat az, hogy a nők nagy része valahogy – megint gender-általánosítok, tudom, és elnézést érte, vállalom – fogékonyabb rá, mint a férfiak. Ritkábban látható, hogy egy férfi beleszagol egy jázminbokorba, majd kicsordulnak a könnyei, és azt mondja: „Részegítő illata van!” Nincs ezzel semmi gond, semmit nem von le a jázminbokor illatának részegítőségéből, ha egy pali azt mondja rá: „Mi ez a jó szag?”, vagy „Nagyanyámnak volt egy ilyen kölnije”, de még az sem, ha észre sem veszi, egyszerűen csak hat rá. 

A hosszabb válaszra pedig már kutatók, orvosok, és újságírók igyekeztek kimerítő kísérleteket tenni, és olyasmiket említenek, mint:

„a nők hormonjainak egyensúlyban tartására növényi alapú diéta ajánlott” – ugyanakkor prosztatarák kapcsán orvosi szaklapok sora ajánlja a növényi étrendet, mégis csak a vegánok 20 százalékát tesszük ki mi, férfiak. 

Van, aki könnyedebb oldalról fogja meg: „A férfiak nem akarják feladni a pillanatokat, amikor a kerti grillpartin/szalonnasütésen prezentálják büszkeségüket”, de ez sem lehet magyarázat, hiszen nagyanyáink is büszkén helyezték az asztalra a vadast meg a rántott kacsamájat, aztán meg a túrós lepényt.

Olyan is akad, aki szerint azért olyan kevés a vegán pasi, mert őket kevésbé nyomja a társadalom a tökéletesség hajhászásának irányába, nem „kell” vékonynak lenniük, és akkor sem „jár le a szavatosságuk”, ha elveszítik az összes hajukat, a szakálluk meg hófehér lesz – miközben egy nőtől korszellemelvárás, hogy a topon legyen, tegnap, ma, holnap, örökre. És bár ez maximálisan releváns, az is hozzátartozik, hogy a férfiak jelentős részét valahogy kevésbé érdekli, mit gondolnak róluk mások. 

Ha valakinek sikerül ösztönösen azt éreznie, hogy „Ki a szart érdekel?”, ha kiderül, valaki szerint túl magasan hordja a nadrágszíját, és az sem érinti meg, ha valamelyik exbarátnője szerint egy seggfej, annak valószínűleg azt sem olyan nehéz viselnie, vállalnia, hogy vegán lett az állatokért. Vagy az buzis? 

„A nők törődnek a lelki egészségükkel.” A férfiak is, csak nem feltétlenül úgy hívják, hogy „well-being”, hanem esetenként úgy, hogy „elmegyek futni”, vagy, mondjuk, bemegyünk a vécére, és háromnegyed óra múlva jövünk ki, mert olyan jólesett csak úgy ülni a csendben, görgetni a hírfolyamot, olvasni arról, ami érdekel, meg csak úgy lenni. 

Remélem, érthető, hogy a cikkek felvetéseire való rákontrázással csupán az állítások gyenge csúsztatásaira reagáltam, és azt hiszem, ezen a ponton el is engedem őket. És gyorsan elmondom: mindkét energia megvan mindannyiunkban, stabilan változó és változóan stabil egyensúlyban. 

A nő befogad. A férfi kibocsát. Nem csak szó szerint. De mind kapunk és adunk, állandóan variálódó verziókban. A fogékonyság és érzékenység pedig jó tulajdonságok bármelyik és bármilyen nemnek. Erősíteni őket magunkban nem azt jelenti, hogy nőiessé válnánk – szerintem, de akinek az a férfi, aki inkább bele se gondol semmibe, mint hogy megváltoztassa a véleményét, annak szíve joga így élni, ha tetszik… és nem csak a négy fal között. Csak ne bántson másokat.

És itt érkeztünk meg ennek a gondolatmenetnek a legeslegvégéhez.

Azért abban szerintem egyet kell hogy értsünk mindannyian – legyünk bármilyen neműek –, hogy jó lenne, ha senki nem bántana senkit. 

Mindannyiunkban vannak gyilkos ösztönök – nemcsak hogy képesek vagyunk maximális önzéssel élni az életünket, de arra is van bennünk késztetés, hogy úgy érezzük: meg kell torolnunk egy sérelmet, mert szemet szemért, és mert van, aki nem érdemel kegyelmet, vagy egyszerűen csak így van rendjén, ez a normális, így szoktuk. 

De mindezekre a védelmi mechanizmusokra nem volna többé szükség, ha mindannyiunknál prioritás volna, hogy soha ne bántsunk másokat, és – természetesen – magunkat se. Nem abszolutizmust hajszolva, egyszerűen csak a magunk megengedő-engedő-törekvő módján: ártó szándéktól mentes életet élve. 

Steiner Kristóf